II. Ottokár cseh király nem csinált titkot belőle, hogy sógora halálát megbosszulandó, Magyarországot haddal támadja meg.[1] De a magyar kormány megelőzte őt szándékában, amennyiben Csák Mátyus bán már február elején több magyar főúrral Stiriába és Karinthiába, majd Ausztriába és Morvaországba is betört, mindenüt nagy dúlást és pusztítást vivén véghez. Főleg a kúnok kegyetlenkedtek s nem csak számos embert megöltek, hanem állitólag 20.000 embert fogságba is hurcoltak.

Ottokár készületlen felajánlott fegyverszünetet, amelynek létrejötte érdekében X. Gergely pápa is közbenjárt.

A fegyverszünet alatt újabb bonyodalmak keletkeztek. Egyrészt a magyar udvarban Pektári Joachim bán és Erzsébet anyakirályné között, aki útóbb Kán Miklós erdélyi nagyprépostot, majd erőszakkal megválasztott esztergomi érseket, tette meg kengyencévé és neveztette ki kancellárrá. Ennek testvére, László országbíróvá neveztetett ki Sándorfia Sándor helyett. Sőt arra is rábirta az anyakirályné kiskorú fiát, hogy Joachim bánt és bizalmasait megfosztotta méltóságaiktól s Joachim helyett Keményfia Lőrincet neveztette ki nádorrá, mig pilisi ispán ugyancsak Kán Miklós érsek, tárnokmester pedig Erzsébet régi hive és lovászmestere, Ráthold István lett. Végül egész Szlavónia bánjává Henrik bánt nevezték ki. Nagyon természetes, hogy Joachim és mellőzött társai nem nyugodtak bele hatalmuk és befolyásuk konfiskálásába és minden áron útat-módot kerestek, hogy régi állásaikat visszanyerjék.

E pártviszályok és harcok közepette egy másik bonyodalom is súlyosbította az elég labilis lábon álló magyar kormány helyzetét. II. Ottokár cseh király alattvalói ugyanis mit sem törődve az általa megkötött fegyverszünettel, haddal támadtak rá a szomszédos magyar határmenti vidékekre. Osztrák részről Preussel Wernhardt fiai Hacking Markward és Heiligenstadt Konrád mintegy ezer fegyverest toborozva, lehajóztak a Dunán és váratlanul meglepték a Jób pécsi püspök és mosonyi ispán által védett Győrt, aki erőszakkal jutott a város és vár birtokába, miután a tulajdonképeni győri püspököt, Dénest erőszakkal eltávolította. Jóbot azonban a győriek sem szerették erőszakoskodásai és garázdálkodásai miatt s így ők maguk is segítették az osztrákokat, akik a várat elfoglalván, több ispánt és magyar nemest elfogtak. A szorongatott Jób püspök a vár egyik kistornyába menekült, de az ellenség tüzet rakott alája, mire a nagy nehéz ember kénytelen-kelletlen leszállott menedékhelyéről és 1273. április közepe táján megadta magát. Az osztrákok a püspököt béklyóba verve Ausztriába küldötték és azután Győrben elhelyezkedve, onnan a Bakonyig portyáztak, sok zsákmányt szerezve és tömérdek embert ejtve foglyul.

Egy másik osztrák csoport Németujvárt támadta meg, ahol Káldi Salamon vasvári várjobbágy a „királyi koronáért a toronyban” elesett, de Bodmérfia Mihály várnagy a várost mégis „csudálatos vitézséggel” megvédelmezte.

A Körmendet megrohanó osztrák csoport a város felégetése után tömérdek zsákmánnyal tért vissza. A megyeiek Amadéfia Amadé ispánjuk alatt fegyvert fogva, itt-ott érzékeny csapást mértek ugyan az osztrákokra, de döntőleg azokat megverni nem tudták.

Tovább délre egészen Zágrábig törtek be egyes portyázó csapatok, az ország javai és lakósai között nagy kárt téve.

A Duna balpartján betört osztrákok és morvák Nyitráig hatoltak és miután a püspök és a káptalan elfutott, megrohanták és bevették a várat. A lakósok egy része a székesegyházba menekült, de az ellenség ide is betört és ott mintegy ötven embert megölt; a csecsemőket az osztrákok és morvák „lábuknál kapták fel és úgy vágták a templom oszlopaihoz” s azután az egyházat kirabolva, a várost felgyújtották.[2]

A szomszéd Ghymes várát is megtámadta az ellenség, de az öreg vitéz Ivánkafia András fiaival eredménnyel megvédte azt.

Az osztrákok és morvák dúlásait és fosztogatásait, nemkülönben az ország belsejében dúló pártvillongásokat az Ottokárhoz menekült áruló Egyed mester nagyon is szivére vehette, mert bár a cseh királynál nagy kegyben állott, aki őt nagy kincsekkel és kitüntetésekkel halmozta el, azért Egyed 1273. május elején mégis visszament a magyarokhoz, akiknek Pozsonyt önként visszaadta. Az udvar szívesen fogadta a bűnbánólag megtért embert, nyomban kinevezték az eltávolított Guthkeled István bán helyébe Macsó és Bosznia bánjává, Gergely testvérének pedig visszaadták Vas vármegyét.

Az országba visszatért Egyed mester és Henrik bán csakhamar nyiltan ama nézetüknek adtak kifejezést, és fokozatosan az ő nézetükhöz csatlakozott a főurak többsége is, hogy az ország belső és külső bajai nagyrészt Erzsébet anyakirályné és Kán Miklós érsek esztelen és a kúnokat túlságosan pártoló politikájára vezethető vissza, miért is ennek mielőbb véget kell vetni. Sőt hamarosan a kis királyt is sikerült ennek az eszmének megnyerni. A két párt fegyveres mérkőzése már szinte kikerülhetetlennek látszott és a király által „a keresztény nép védelmére” küldött vitézek 1273. junius elején a bodrogmegyei dunamenti Haj-Szent-Lőrincen már-már összecsaptak a Keményfia Lőrinc nádor vezette és a királyné pártjának többségét alkotó kúnokkal, amidőn a főpapok és főurak higgadtabb része közbelépett és békét szerzett az anya és fiú között. Ennek értelmében Erzsébet anyakirálynénak fel kellett áldoznia kegyencét, Kán Miklóst, aki az érseki székből eltávolíttatván a főkancellári hivatalt visszaadta a veszprémi püspöknek; a nádori méltóságot Keményfia Lőrinc ismét Ráthold Lórántnak adta át, tárnokmester pedig Ráthold István helyett ismét Pektári Joachim lett. Beicz Miklós visszakapta az erdélyi vajdaságot, Henrik bán megmaradt egész Szalvónia, Egyed mester pedig Macsó és Bosznia bánjának. Végül Henrik fiát, Ivánt soproni ispánná nevezték ki. Amint ebből látható, a hazát fenyegető külső és belső veszély immár újból egy táborba egyesítette az egyideig egymással szemben elkeseredett ellenségeskedésben álló főurakat, Egyedet, Henriket és Joachimot.

Az új kormány első gondja az volt, hogy Győrt kiszabadítsa az ellenség kezéből. A fölmentő sereg élére Joachim állott Gergely, Iván és Dedalus Vas, Sopron és Zalamegyék ispánjaival. Segélyhadakat hozott Ivánkafia András is, a Forgáchok őse. A sereget a kis László király is követte Lóránt nádorral; a királyi zászlót a szepesi Palán, a Berzeviczyek egyik elődje vitte. A közeledő magyarokra az osztrákok junius közepe táján kicsaptak, de azok némi csatározás után rohamra mentek. A támadást Egyed testvére, Gergely és Henrikfia Iván vezették. A lelkes csapatra a falakról kézből, gépből bőven hullott a kő, repült a nyil; Palán és a hontmegyei Bory család őse, Mártonfia Miklós megsebesült, de végre a vasvármegyei várnép még is megmászta a falat és így a vár és a város rövid ostrom, de elég elkeseredett és véres harc után visszakerült a magyar király hatalmába.[3]

[1] Chron. ausr., Frehernél I. 464. – Anales Altahenses u. o. 558.

[2] Annales Altahenses, Frehernél, Chron. Austr. u. o. 464. – Chron. Leobiense, Peznél I. 839. – László levelei, Fejérnél, Cod. Dipl. V. 2. 122. 233.

[3] László levelei, Fejérnél, Cod. Dipl. V. 2. 104. 233. 268.