Amidőn 1271 kora tavaszán Ottokár serege a határ mentén gyülekezni kezdett, V. István Keményfia Lőrincet küldte a határra, hogy ott addig is, amig a sereg zöme felvonulását befejezhei, a védelmet megszervezze. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy István a nyomasztó pénzhiány miatt sem a kellő időben, sem a kellő számban megfelelő sereget talpraállítani nem tudott[1]

Március végén Ottokár serege már együtt volt a Morva mezőn és április 5. és 12.-ike között a Morva folyón hidat vervén, benyomult Magyarországba, ahol a fent említett okoknál fogva számottevő ellenállásra nem talált. Dévény és Stomfa elfoglalása után, mely utóbbinak védője Marczélfia András, vitéz ellenállás után hősi halált halt. Ottokár április közepén Pozsony előtt termett s előbb a vízivárost, majd a várat is bevette, amelynek védelme közben Lőrinte 9 sebbel borítva fogságba esett, két közeli rokona, Lampert és János pedig elestek. A megrémült lakosságot Ottokár nem bántotta, de a várost csapatjai felgyújtották, úgy hogy az majdnem teljesen tönkrement.

Ezek után Ottokár nagy fahidat veretett a Dunán s a hidfőt sánccal erősítette meg, míg ő maga a sereggel a Kis-Kárpátok alján északkeletre fordulva, Szentgyörgyöt, Bazint, Vöröskőt, majd Nagyszombatot és sok más tornyos várat és sánccal körülkerített várost foglalt el. Komolyabb ellenállásra sehol sem talált. Ezek után a Vágon hidat veretett s rövid ellenállás után nyitrát is rohammal vette be, amelyet aztán székesegyházával együtt felgyújtott. Innen aztán hadai dúlva és fosztogatva egészen a Garamig száguldoztak, míg ő serege zömével Pozsony alá tért vissza s nyomban megkezdte az átkelést a Duna déli partjára.[2]

Ekkor már e tájon István királynak is jó nagy hada együtt volt és Csák Péter asztalnokmester május 2-án rávetette magát csoportjával a hidon átkelő csehekre, de megveretvén, az egész magyar sereg a Sár vagy Lajtha mögé Magyaróvárra és Mosonyba vonult vissza. A tovább előnyomuló Ottokárt a magyarok a Lajthán való átkelés közben május 8-án ismét megtámadták, de eredményt ezúttal sem tudtak elérni. Ebben a harcban a lovával együtt elbukott mácsai Béla herceget Csák Péter csak nehezen tudta az ellenség kezéből kimentetni. E szerencsétlen kimenetelű harc után a magyar sereg május 15.-én a Rábcza mögé vonult vissza, Ottokár pedig ostromgépeivel megtámadta Óvárt, amelynek sáncait telehányatta. Ép midőn a csehek rohamra készültek, Óvár őrsége megadást ajánlott, melyet Ottokár elfogadott s megengedte, hogy a védőrség karddal kezében elvonulhasson, hanem azután a várost földig leromboltatta.[3] Ezután Ottokár serege zömével Mosonytól délre tábort ütött s egyes portyázó csapatokat kelet felé a Szigetközbe, nyugat felé pedig a Fertőig, sőt még azon túl Sopronmegyébe küldött, hogy ott mindent elpusztítsanak.

Ezalatt V. István a Rábczán átvezető összes átjárókat elrombolván, seregét, amelyet az eddigi kudarcok nagyon elkedvetlenítettek, a Rába és Rábcza között összpontosította. A nyomott hangulatra való tekintettel a király Lóránt bánt Tétényi Pál veszprémi püspökkel és Budaméri Egyed pozsonyi főispánnal békeajánlattal átküldte Ottokárhoz, de az 5 napig tartó alkudozások eredménytelenek maradtak, mert a cseh király abból, amit eddig szerinte karddal elfoglalt Magyarország testéből, semmit nem volt hajlandó visszaadni.[4]

Miután Ottokár a Rábczán való átkelést kierőszakolni nem tartotta tanácsosnak, cselhez folyamodott és az említett folyó mentén előretolva volt csapatjait visszarendelte, remélve, hogy e szinlelt visszavonulás általa magyarokat a Rábcza által erősen védett, biztos állásukból kicsalja és akkor nyilt mezőn rohanja meg őket egész seregével. Alapjában véve igy is történt a dolog. Mihelyt István észrevette az ellenség visszavonulását, annak üldözésére nyomban egy válogatott hadat rendelt ki. Ez Mosony alatt május 20-án meg is támadta az ott harchoz felvonult cseh haderőt, de ez erre el lévén készülve, nagy túlerővel rávetette magát a támadó magyarokra s azokat döntőleg megvervén, egészen a Rábczáig, sőt azon túl is üldözte.[5] Itt aztán megfordult a kocka. Most már az egész magyar sereg átment ellentámadásba és nemcsak Ottokár gyenge üldöző csapatjait verte vissza, hanem május 21-én Mosony tájékán a cseh fősereget is megtámadván, ha talán nem is tudta ezt döntőleg megverni, de a győzelem az övé volt, mert ennek hatása alatt Ottokár a csatára következő éjjel seregét csendben és észrevétlenül a pozsonyi hid felé vonta vissza s miután május 23-án azon is átkelt, sergét állítólag élelemhiány miatt feloszlatván, csapatjait haza eresztetté, ő maga pedig Bécsbe vonult vissza.[6]

István a kedvező alkalmat felhasználva, egy-egy hadcsoportot, együttvéve állítólag 30.000 főnyi létszámmal, Ausztriába és Morvaországba küldött be, melyek Bécsig, illete Znaim-Brünn vonaláig előnyomulva, ott a szokott módon pusztítottak és sok embert foglyul ejtve, gazdag zsákmánnyal tértek vissza Magyarországba a Pozsonynál István parancsnoksága alatt táborozó fősereghez.

Ugyanebben az időben István sógora, Henrik bajor herceg 1000 fegyveressel szintén betört Ausztriába és a Vöcklabruck és Wels közötti vidéket pusztította.[7]

Most aztán már Ottokár is nemcsak hajlandóvá vált a megegyezésre, hanem kivánta is a békét és a mostani alkudozások július 2-án eredményre is vezettek. A megkötött béke főbb pontjai szerint: 1. Az országhatárok ugyanazok maradtak, aminők azok IV. Béla halálakor voltak. 2. István király lemond az Anna hercegnő által Ottokárhoz vitt kincsekről. 3. István felbontja a Fülöp aquileai patriarchával való szövetséget, viszont Ottokár sem támogatja többé III. Endre utószülött fiát, István herceget. 4. A Csehországba menekült magyar főurak birtokai a magyar koronára szállnak vissza és Ottokár nem tűri, hogy azok Magyarország ellen áskálódjanak. Ezzel szemben István is kötelezte magát, hogy a hozzá menekült és Ottokár fenhatósága alá tartozó főurakat eltávolítja országából.

„És mert hűtelenek és szökevények szokták innen is, onnan is a fejedelmek között a békét zavarni, azért a két fejedelem kijelenti, hogy egyikük se fogad többé ilyeneket, sőt alattvalóiknak és barátaiknak sem engedik meg, hogy ilyeneket befogadjanak.” 5. A háboru által okozott kár kölcsönösen kigyenlíttessék. 6. Ujabb nehézségek és egyenetlenségek kiegyenlítése az esztergomi érseknek és az olmützi püspöknek tétetett feladatává.[8]

[1] Lásd IV. László egyik 1273. évi okmányát, Fejérnél V. II. 73.

[2] Chron. Claustro-Neoburgens. az 1271. évhez – Chron. Australe és Anonym. Leobines., Peznél 851.

[3] Chron. Australe és Horneck id. m. c. 92.

[4] Fejér id. m. V. II. 100.

[5] Wenzel id. m. IX. 167. – Fejér id. m. V. III. 87.

[6] Pulkawa, Monumenta III. Dobnernél. – Contin. Cosmae Prag. az 1271. évhez. – Palaczky id. m. II. I. 214.

[7] Annales Altahenses és Chron. Claustro-Neoburg. az 1271. évhez. – Schels id. m. I. I. 99. – A helyneveket lásd a 11.sz. mellékleten.

[8] Fejér id. m. V. I. 113.