Az 1271. évi hadjárat arról nevezetes, hogy általa egyik fél sem érte el azt, ami után vágyódott. István nem kapta vissza az Anna nővére által Ottokárhoz vitt kincseket, utóbbi pedig nem tudta elérni ama leghőbb vágyát, hogy hatalmát Magyarországra, vagy legalább annak egy részére kiterjessze. És ezen utóvégre nem is csodálkozhatunk, mert a hadakozás az egész háboru folyama alatt egyik részről sem mutatta azt a komoly törekvést, hogy a döntés a két seregnek komoly és kiméletlen összecsapása által idéztessék elő. Ottokárnak a Magyarországba való betörés után nem az az első gondja, hogy ellenfelének még csak gyülekező félben levő seregét felkeresse s így a lehető legkedvezőbb viszonyok közöt összeütközzék vele, hanem prédáláson, fosztogatáson jár az esze, amikor pedig ennek elvégzése után a Duna déli partjára átkelve, István seregével szembe került, nem meri megkockáztatni a döntő összecsapást, hanem a 11 év előtti sablon mintájára cselhez, szinlelt visszavonuláshoz folyamodik, amely eleinte szép sikert is biztosít a számára. De ezt Ottokár nem tudja kellőleg kihasználni, mert ahelyett, hogy a Mosony alatt megvert magyar hadat egész seregével követné és teljes erejével igyekezne a Rábcán átjutni, hogy előzetes győzelmét felhasználva, a végleges döntést is kierőszakolni igyekezne, ő a megvert magyar hadat csak gyengébb résszel üldözteti és serege zömével tétlenül állva marad Mosony tájékán.

Viszont István is, alighanem gyengeségének érzetében, kivált eleinte szinte gondosan kerülte a döntő összeütközést, sőt még akkor is csak gyenge erőkkel üldözteti Ottokár csapatait, amidőn azok túlmerészen a Rábcán túlhaladva, onnan hamarosan visszavettetnek. Az ezek üldözésére kirendelt magyar had parancsnoka viszont szintén túlságosan akart legénykedni, mert a Mosonynál csatakészen álló cseh hadsereg zömére vetette magát, amellyel szemben, már az aránytalanul nagy erőkülönbletnél fogva, természetes, hogy a rövidebbet kell húznia. Ottokár e sokkalta kisebb magyar had felett kivívott győzelmét elsősorban ő maga és egykori feljegyzések s azok révén a későbbi történetirók egyike-másika arra használja fel, hogy ezt a háborút a legfényesebb cseh győzelem szinében tüntesse fel. De ha szem előtt tartjuk, hogy a háborúban mindig a végén csattan az ostor, akkor ezt az 1271. évi hadjáratot feltétlenül Ottokárnál a veszteség-, Istvánnál pedig a nyereség-számlára kell irnunk,[1] ami egyébként részben a fenti békepontozatokból is kitünik. Sőt majdnem biztos, hogy István a háború végén elért siker révén valamivel nagyobb energia mellett bizonyára még szebb és jobb békefeltételeket is el tudott volna érni.

A pozsonyi békekötés után István országa jólétének és törvényes rendje biztosításának szentelhette idejét, mi célból annak egyes részeit beutazta. Ép amidőn 1272. junius 24-én Szlavóniában tartózkodott s onnan a tengermellékre akarta útját folytatni,[2] hirül vette, hogy trónörökös fia, a tiz éves kis László herceg eltünt, valaki elrabolta. És csakhamar kiderült, hogy a tettes a Guthkeled nemetségből származó Joachim, a horvát bán volt, aki Erzsébet királyné tudtával, illetve azzal egyetértve követte el a rablást és a királyfit a jól kiépített Kaproncza várába vitte. A tett indító oka az volt, hogy a királyné a maga számára akarta az uralmat megkaparítani, s ő akart uralkodni kisfia nevében. Sőt ezzel kapcsolatban még olyan dolgok is derültek ki, amelyek végkép megtörték István szivét. Most már kétségtelenné vált, hogy a királyné hűtelen lett hozzá és Joachim bánt ajándékozta meg kegyével. Találóan jegyzi meg erre nézve Marczali, hogy ebben a szép barbár asszonyban meg volt a keleti nők egész érzékisége, egész uralomvágya.[3]

István király bőszülten sietett a gyermekrabló üldözésére, de útközben felhevülésében megbetegedvén, Budára vitette magát, ahol 1272. augusztus 6-án meghalt.

[1] Tendenciózus ferdítésnek kell tehát Palacky (id.m. II: I. 214.) következő beállítását minősítenünk: „König Stephan vermied jedes geordnete Treffen, und musste daher erst durch eine verstellte Flucht des böhmischen Heeres zur Anordnung eines Angriffs auf dasselbe vermocht werden, worauf es am 21. Mai zu der gewünschten allgemeinen Schlacht auf den Ebenen zwischen der Leitha und der Rabnitz kam. Ottokar selbst befehligte sein Heer, schlug den Feind vollständig und verfolgte ihn drei Meilen weit bis an die Rabnitz, so dass eine Menge der Flüchtigen im Flusse ertrank und der Verlust der Ungarn an Todten und Gefangenen sowohl in der Schlacht, als auf der Flucht, sehr bedeutend war.” Ez nagyjában véve igaz, hanem csak a május 20.-i részleges, Palacky által tudatosan meg sem említett, nem pedig a hadjárat sorsát eldöntő május 21-iki összeütközésre vonatkoztatható, mert szinte hithetetlennek tűnik, hogy, ha Ottokár a végső összeütközésben is tényleg győztes maradt volna, hogy akkor az azonnal elrendelt és az éj leple alatt titkon, lopva végrehajtott menekülésre szánta volna el magát. Ottokár visszavonulásának alábbi indoklása ennél fogva szintén nem helytálló: „Aber der Mangel an Lebensmitteln, – folytatja Palacky előadását – schon lange fühlbar in seinem Heere, hemmte seine Siegeslaufbahn . . . Die einreissende Hungersnot nötigte ihn endlich das Feld zu räumen und sein Heer zu entlassen. Sieben Wochen, eine damals ünehörte Länge der Zeit, hatte er schon als Sieger in Feindes Lande zugebracht und eine Menge fester Plätze erobert: er mochte glauben, sowohl für den Ruhm seiner Waffen, als für die Demütigung des Feindes diesmal umsomehr getan zu haben, als er zuletzt noch einen grossen Sieg errungen hatte.” (?!)

Valójában azonban nem így, hanem fordítva állott a dolog. Amíg a cseh sereg hadműveleteit siker koronázta, addig azt Ottokár még együtt tudta valahogy tartani, de az első nagyobbszabású vereség után az engedetlenség és szétmállás oly nagy fokuvá vált, hogy valóban nem maradt egyéb hátra, mint az egész sereget szélnek ereszteni. Ottokárnak ily teljesen indokolatlan, túláradó magasztalása után viszont István királyról ezeket mondja folytatólag Palacky: „K. Stephan dachte jedoch anders; nur der Erflog lag ihm am Herzen, die Ehre des Kampfes kümmerte ihn wenig. (És vajjon nem-e ugyanezt lehetne mondani Ottokár hadviselési módjának könyörtelen rablással és pusztítással kapcsolatos lelketlenségéről, amely az ő hadműveleteit a háború kezdetétől a mosonyi harcokig még inkább jellemzi?) Kaum war daher Otakar abgezogen, so sammelte er einen Theil des zerstreuten Heeres wieder und begann den Krieg auf ganz entgegengesetzter Weise: er schickte 30.000 Mann leichter Reiterei wie im vorigen Jahre nach Oesterreich und Mähren auf Menschenraub; diese vermieden alle festen Plätze, fielen unvermittelt über das wehrlose Landvolk her und schleppten wieder viele Tausende in dei Gefangenschaft.”

Mindezekből eléggé világosan kitűnik, hogy Placky beállítása valóban tendenciózus és tudatos ferdítés, mire nekünk csak az lehet a megjegyzésünk, hogy így nem szabad történelmet írni!

A tények ily ferde beállításával szemben egészen mást mondanak a mi krónikáink alábbi feljegyzései: Thúróczy II. 77: „qui (scilicet Stephanus) Othocarum, Regem Bohemorum, Hungariam, cum Bohemis, Austrialibus, Brandeburgensibus, ac ceteris mixtis gentibus cum potentia venientem, ante fluvium Rapcha devicit viriliter ac fugavit.”

Továbbá Kézai II. 5.: „Stephanus . . . Bohemiae regem nomine Otocarum ante fluvium Rebcha contra eum venientem . . . expulit virtuose.” Végül IV. László egyik okmánya, Fejérnél V. II. 95.: „Cum patri nostro felix cesserat victoria, ut (Ottocarius) vix evasit fugitivus.”

[2] Mások szerint a hír vételekor István nem Szlavóniában, hanem hadserege élén szerb földön tartózkodott, hogy az Uros és fia Dragutin (aki István veje volt) között dühöngő viszálynak véget vessen. Mások Habsburgi Rudolf kezét is látják a dologban. Engel, Histroisch-diplomatische Aufklärungen über Stephan's V. Tod, in Schedius' Zeitschrift von und für Ungarn, II. 161. – Ottokár levele, Fejérnél V. II. 315.

[3] Szilágyi-Marczali id. m. II. 548.