Az újabb cseh háborúnak magvát tulajdonképen IV. Béla hintette el, amikor leányát és meghitt embereit István bosszújától féltve, azokat Ottokár védőszárnyai alá helyezte. A továbbiak folyamán mind István, mind Ottokár a gyűlölet és szenvedély által elragadtatva, oly cselekedetekre ragadtatták el magukat, amelyek mindenképen alkalmasak voltak arra, hogy a két fejedelem és nemzet között az egyideig szünetelő régi gyűlölet ismét teljes erővel kiújuljon. Nem kis mértékben járul ehez ama körülmény is, hogy István nem nézhette nyugodtan, hogy országa tőszomszédságában, illetve annak egész nyugati határa mentén a mindig nagyobb befolyásra és hatalomra szert tevő Ottokár annyira megerősödjék, hogy ezáltal Magyarország biztonsága és nyugalma kockára tétessék. Mert nagyon valószinűnek látszott, hogy az utóbbi időben teljesen nyugodtan viselkedő Németország helyett, amelynek uralkodói maguk belügyeivel és az egyházi illletve olasz kérdéssel annyira el voltak foglalva, hogy Magyarországgal szemben agresszív fellépésre még csak nem is gondolhattak, Ottokár készül átvenni azt a szerepet, amely Magyarországnak, vagy legalább is javarészének meghódítását és leigázását tűzte ki célul.

Ahhoz, hogy hadserege élén ismét Ottokár hadseregével szálljon szembe, István úgy látszik gyengének érezte magát s azért folyamodott cselekhez, fortélyokhoz, hogy ez úton-módon lekapja Ottokárt lábáról, ami azonban nem sikerült. Ezért haragját és dühét a tulajdonképen ártatlan osztrák és stiriai lakosságon töltötte, amit minden esetre sajnálatra méltó dolognak kell minősítenünk. Viszont Ottokár erősen fölfújt följelentése a pápai székhez szinte gyerekesnek tűnik fel, bár ő azzal alighanem annak akarta elejét venni, nehogy a szentszék valami címen Istvánt is épúgy segítse, mint annak idején a kereszt hirdetése által IV. Béla érdekében tette.

Az ismételt békekísérletek és az azokkal kapcsolatos hosszas tárgyalások arra engednek következetetni, hogy tulajdonképen mindkét fél inkább fegyveres beavatkozás nélkül, amelynek sikerében talán egyikük sem bízott túlságosan, inkább békés úton szerette volna a felmerült konfliktust elintézni, ezt azonban a két királynak szenvedélyessége szinte lehetetlenné tette. Ezért nem is tudtak állandó békét, csak fegyverszünetet kötni, de e mellett még annyi gyújtó anyag maradt vissza, hogy a legkisebb szikra is elegendő volt, hogy ezt a nem elég biztos és szilárd alapokon nyugvó fegyverszünetet hamarosan ismét felborítsa. Okot erre, legalább István megitélése szerint, Ottokár szolgáltatott azáltal, hogy a pártfogásába vett magyar főurakat nemcsak hogy el nem tiltotta attól, hogy a határszéleken zavarogjanak, hanem titkon még segítette is őket. Erre viszont István oly drasztikus módon, minden előzetes bejelentés, tárgyalás, illetve diplomáciai lépés mellőzésével, nyomban a legellenségesebb indulatú határátlépéssel válaszolt, amiért Ottokár őt méltán illethette a hitszegés vádjával.