Alig húnyta be szemét IV. Béla, mindazok, akiknek okuk volt az új király bosszújától tartani, így többek között Henrik bán és testvérei, a németújvári grófok, Aba Péterfia Lőrinc, Beicz István, Márk és több más főúr, valamint Anna hercegné, V. István testvére és Rosztiszláv macsói bán özvegye, sietve elhagyták az országot és II. Ottokár cseh királyhoz, Anna hercegné vejéhez menekültek. Utóbbi ez alkalommal magával vitte az állítólag haldokló atyjától kapott kincseket, ama királyi kincsek egy részét, „melyeket a magyar királyok Attila ideje óta gyűjtöttek”; így többek között két arany koronát, egy királyi pálcát, királyi széket, értékes kardot, arany nyakláncokat, egy drága kövekből és gyöngyökből készült csillagot, továbbá mindenféle arany és ezüst edényeket és ékszereket, stb., a vele menekült főúrak pedig Kőszeg, Borostyánkő, Zagoria, Sztrigo, Dobra és Ron váraikat helyezték Ottokár védelme alá.[1]

István király felhívta Ottokárt, hogy a hozzá elvitt családi kincseket mint a magyar korona tulajdonjogát szolgáltassa vissza, a hozzá menekült urakat pedig adja ki. De a cseh király tagadólag válaszolt, mire István elhatározta, hogy, ha kell, erőszakkal kényszeríti őt fenti kivánságainak teljesítésére. Tulajdonképen azonban mindkét uralkodóban meg volt a hajlandóság, hogy az ügyet lehetőleg békésen intézzék el, Istvánban azért, mert hatalmas haderő kiállításához nem volt meg a kellő menyyiségű pénze, Ottokárban pedig azért, met ő előbb a karinthiai dolgokat szerette volna rendbe hozni. István nővérének, Kunigunda királynénak, Ottokár nejének közbenjárására sikerült is 1270 október 16-ig fegyverszünetet kötni. Az addig terjedő időt István mindenekelőtt szövetségesek szerzésére használta fel. Titokban, mint zarándok elment Boleszláv lengyel herceghez, aki Oppeln elfoglalása miatt haragudott Otokárra és azután szövetséget kötött még Fülöp aquileai patriarchával is, aki azért ellenségeskedett Ottokárral, mert testvérének, Ulrik hercegnek halála után ő akarta rátenni kezét Karinthiára, bár az tulajdonképpen Fülöpöt illette volna.

A fegyverszünet lejártakor, október 16-án a két uralkodó Pozsonynál a Duna egyik szigetén találkozván a fegyverszünetet két évre, vagyis 1272. évi november 11-ig meghosszabbították.

Ottokár ilyenformán szabad kezet nyervén, Karinthia elfoglalására indult, István pedig Pannonhalmára ment, ahol hamarosan tudomására jutott, hogy az Ottokárhoz menekült magyar főurak és azok példáját követve, beljebb az országban, Zalában Arnoldfia Miklós és mások is zavarognak és hogy Ottokár, ha nem is nyiltan, de pártolja őket. Erre István Arnoldfia Miklós jószágait elkoboztatta és az osztrák illetve a stririai határszélen zavargó főúrak megfékezésére Gergely vasmegyei ispán vezérlete alatt Miskócz Panyit bánt, Ákos Ernye bánt, varasdi ispánt, Györgyfia Dénes maróczi ispánt, stb. a stiriai határszélre küldte. Ez a had Stiriába betörve, annak egyik csoportja elfoglalta a Margburgtól kissé keletre fekvő Limbust (Lembachot), egy másik csoportja pedig Föröstön (Fürstenfeld) megvívása után egészen a Gráctól 15 km-re északra fekvő Radegundig (Regede) nyomult előre és ott széltében-hosszában pusztítgatta a vidéket. Majd december havában Keményfia Lőrincet maga mellé véve, István király maga is felkerekedett és egy erősebb haddal, amelynek létszámát az osztrák források túlozva 50.000 főre teszik,[2] , Ausztriába betörve, a Dunától a Semmeringig és Németújhelyig (Bécsújhelyig) terjedő vidéket pusztította irtózatos kegyetlenséggel.[3]

Ép akkor tért vissza Ottokár a karinthiai Fülöp ellen vezetett rövid, de teljes sikerrel járó hadjáratából, amiről Isván hírt véve, a Semmering alján, vagyis a hágótól mintegy 6 km-re északkeletre fekvő Schottwiennél lesálást foglalt, hogy az arra felé elhaladó Ottokárra meglepőleg rávesse magát, mert Karinthiából Ausztriába ez volt akkor az egyedüli, minden időben megbízhatóan járható út. De Ottokár még idejekorán értesült az őt fenyegető veszélyről s így nagy nélkülözések és nehézségek közben járatlan utakon, hóban, fagyban Mariazell-Lilienfelden át vett irányt, miáltal sikerült neki a kelepcéből kijutnia.

Ottokár szörnyen megbotránkozott István hitszegésén és a legnagyobb felháborodás hangján fel is jelenette őt a kardinálisok római kollegiumának mert a pápai szék akkoriban IV. Kelemen 1268. november 29-én bekövetkezett halálától X. Gergelynek 1271. szepember 1-én történ megválasztásáig üresen állott.[4] Egyúttal fegyverre szólította összes tartományait, Csehországot, Morvaországot, Ausztriát, Stiriát és Karinthiát és egész Németországból segítő csapatokat toborozott, hogy István ellen kellő nyomatékkal felléphessen, aki időközben állítólag több mint 20.000 foglyul ejtett osztrák lakossal és jó nagy zsákmánnyal tért vissza Magyarországba.

Azonban ezután is mindkét részről egész télen át állandóan folytak a határátlépéssel kapcsolatos csatározások az egész cseh-morva és az osztrák-stiriai határ mentén. Sőt osztrák részről egy Währinger Seyfried nevű főúr 1270 december végén nagyobbszámú csapattal rontott be Magyarország területére, de a befagyott Fertő-tó jege betört alattuk s így 30 lovag mintegy 300 fegyveressel együtt a tó hullámaiban lelte halálát.[5]

Tavaszra aztán készen állott a kb. 100.000 főre becsült nagy sereg, amellyel Ottokár betörni készült Magyaroszágba. Ez a sereg bőven el volt látva ostromgépekkel és hidverő eszközökkel is,[6] amelyeket 500 szekér vitt a sereg után.

[1] Fejér id. m. V. I. 99.

[2] Schels Johann Baptist, Kriegsgeschichte der Oesterreicher, I. I. 97.

[3] Lásd a 11. sz. mellékletet.

[4] Palacky id. m. II. 1. 210.

[5] Chron. Austr., Frehernél I. 463.

[6] Palacky, id. m. II. 1. 212.