Alig hogy IV. Béla és István között a megegyezés létrejött, megint hire jött, hogy a tatárok mégis csak készülnek Magyarországba betörni. Ezt Béla király nyomban bejelentette a pápának, aki 1265. junius 25-én kelt levelével azonnal intézkedett, hogy Magyarországon kívül Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában, Stiriában, Karinthiában és Brandenburgban keresztes hadjáratot hirdessenek a tatárok ellen. Bélának állítólag az volt a szándéka, hogy az ekként összegyülekező nagyszámu sereggel eléje megy a tatároknak, hogy velük az országon kívül számolhasson le. De a tatárok mást gondoltak, ismét békében hagyák Magyarországot és e helyett Konstantin bolgár cárral szövetkezve, délre fordultak a vele összeveszett Paliologosz Mihály görög császár megfenyítésére, aminek a vége az lett, hogy Thráciát szörnyű módon elpusztították. A fenyegető veszedelem elmultával természetesen a keresztes hadak toborzásával is alábbhagytak s igy IV. Béla nagyarányu terve, amely a tatárkérdésnek lehetőleg végleges megoldását célozta, ismét kútba esett.

E helyett, miután a magyaroknak úgy látszik minduntalan hadakozniok kellett, más hadiszintérről kellett gondoskodni. A kúnokra István, miután azok az atyjával való küzdelmek idején rútul cserbenhagyták őt, alighanem könnyen megharagudhatott s így szinte örült, hogy ők maguk adtak neki alkalmat, miszerint fenyítő vaskezét éreztesse velük.

Még indokoltabbnak látszott a kétszinü és köpönyegforgató Szventszláv Jakabbal szemben való fellépés, míg a Bulgáriába való betörés a bolgárok ama tettéért akart megtorlás lenni, hogy az annak előtte a magyarokhoz szító Szventszlávot magukhoz csábították.

István ezúttal is felette szerencséskezűnek bizonyult a hadviselés terén, még pedig nemcsak hadműveleti, hanem harcászati tekintetben is, mert az öt győzelmes bolgár csata közül kettőt ő személyesen vezetett. Nincs kizárva, sőt valószinű, hogy Istvánnak eddig mindenkor bevált szerencsecsillagát akarta IV. Béla felhasználni az utóbbi években már jóval szerényebb keretek közt mozgó és kevésbé világra szóló eseményeket produkáló tatárokkal szemben. Hogy vajjon emellett nem az a régi eszme és törekvés lebegett-e szeme előtt, hogy országát a Kárpátokon túl észak felé, Halics-Przemysl irányában terjessze ki, arra nincsenek adataink. De ha már úgy ő, mint fia István, mindenkép hódításokon töre a fejét, egyelőre a déli irány, Szerbia és Bulgária felé, határozottan hálásabbnak mutatkozott és szinte csodálkoznunk kell azon, hogy István legútóbbi szerb-bolgár győzelmeit jobban ki nem aknázta. Pedig a görög császársággal újabban összeveszett Bulgária e tekintetben ép most igen hálás terrénumnak ajánlkozott.