A Béla és István között felidézett áldatlan viszálykodásokért és háboruskodásért a történetirók egy része inkább Bélát, az öreg királyt, más része pedig a határozottan túlsokra vágyódó Istvánt okolja. Én azt hiszem, hogy mindketten majdnem egyformán hibásak voltak és Istvánt csak annyiban érheti jogosan nagyobb gáncs és szemrehányás, hogy neki, mint fiunak óvakodni és tartózkodni kellett volna attól, hogy közte és édes atyja között nyilt háboruskodás törjön ki és fegyveres mérkőzésre kerüljön a dolog, mert hiszen ő már atyja életében oly jogokat és kiváltságokat kapott épen szüleinek jóvoltából azok spontán elhatározása folytán, hogy e jogok még további tágítására semmi szükség nem volt. Viszont azt is el kell ismernünk, hogy István, mint többszörös győztes az isaszegi csata után nagy és dicséretreméltó mérsékletet tanúsított, de azt annál is inkább megtehette, sőt meg kellett tennie, mert csak ilyenformán állott helyre a családi béke, amely aztán Béla király haláláig nagyban véve zavartalanul fenn is állott.

A két király háboruskodásának természetes következménye volt, hogy annak révén az ország főnemeseinek tekintélye és befolyása egyenes arányban a királyi tekintély sűlyedésével újból oly magas fokra szállott, hogy azt az ország belrendje és nyugalma szempontjából csak károsnak minősíthetjük. Igen helyesnek tartom e tekintetben Marczalinak következő megjegyzéseit:[1] “A régibb trónviszályoknak rendesen volt valami nemzeti vagy egyházi háttere is. Az, melyet István támasztott, egész eredetében és lefolyásában csak ahoz hasonlított, melyet egykor Endre folytatott Imre ellen. Nem igazolja semmi, csak a katonai siker. Nemcsak a királyi felséget alázta le, hanem nagy kárára volt az ország hadi erejének, hátráltatta annak a tatárjárás óta megindult, oly nagy reményekre jogosító haladását. E tekintetben nem csupán a nagy, gyümölcstelen vérontást, a pusztítást, rablást, az elfecsérelt költséget kell számba vennünk. Még fontosabb ennél, hogy az anarchia törvényes lett, hogy a fegyveres, hatalmas bűnös, ha a győztes párthoz szegődött, nemcsak bűntetlenségre számíthatott, hanem még jutalomban is részesült. Az urak pártoskodásának, erőszakoskodásának, erkölcsi romlottságának, mely aztán az Anjoukig csaknem tönkre tette hazánkat, legfőbb előidézőjét épen abban a hűtlenségben kell találnunk, melyet a trónörökös győzelme törvényesített, szinte érdemmé avatott.”

Az ország nemesek kiváltságainak tágítása nemsokára kézzelfogható alakot is öltött abban a törvényerővel biró kiváltságlevélben, amelyet “IV. Béla Magyarország királya, István a magyarok ifjabb királya s erdélyi herceg és ifjabb Béla, az egész Szlavónia hercege” 1267-ben adott ki, s amelynek mi itt csak katonai vonatkozású részét közöljük szószerint, amely eképen szól: “Továbbá elhatároztuk, hogyha országok és birodalmak elfoglalása vagy meghódítása céljából mozgósítanók seregünket, a nemeseket, hacsak önként vagy fizetésünk ellenében nem akarnak abban részt venni, akaratuk ellenére nem erőltetjük be a seregbe, épígy nem kényszerítjük őket, hogy fiaink vagy mások segítségére menjenek akaratuk ellenére”.[2]

Alapjában véve ez nem más, mint az aranybullának illetve az 1231. évi újabb kiváltságlevélnek ama rendelkezése, hogy a nemeseket az ország határán kívül támadó hadjáratra kényszeríteni nem lehet,[3] megtoldva az utolsó mondattal, amelynek hozzáfüggesztését a viszonyok legújabb fejlődése tette szükségessé.

További fontos rendelkezései a törvénynek, a) hogy a nemesek alattvalói nem kötelesek sem adót fizetni, sem egyéb szolgáltatásokat teljesíteni; b) hogy minden nemesnek szabadságában áll, miszerint a három fejedelem – az apa és két fia – bármelyikéhez csatlakozhassék, anélkül, hogy e miatt a legcsekélyebb bántódás is érhetné, ami természetesen tárt kaput nyitott a legféktelenebb pártvillongásoknak; c) hogy a csatában örökös nélkül elhalt nemesek birtoka nem úgy, mint eddig a királyra, hanem akármilyen távoli rokonára száll. Végül egyik igen érdekes és fontos jelensége ennek a törvénynek, hogy a főurak, vagyis az eddigi jobbágyok (jobbagiones) és ispánok (comes), ezúttal először említtetnek bárói címen.[4] Tulajdonképen erre a törvényre vezethető vissza az ország főnemességének, arisztokráciájának a megteremtése és elismerése.

Katonai tekintetben ezek a királyharcok lényegesebb tüneteket nem igen mutatnak fel. Eleinte sem az apa, sem az ifjabb király nem állott a sereg élére. Úgy látszik, mindkettőjüknek kínos lehetett a tudat, hogy esetleg a harcmezőn fegyverrel kézben kerüljenek egymással szembe. Később István látván, hogy atyja távol tartja magát az ellene küldött seregtől, maga áll hadának élére és azontúl a nála már megszokott bátorsággal küzd a legelsők sorában.

Az összes harcok az igazi lovagharcok jellegét viselik magukon. Mindannyiszor tulajdonképen nem sereg sereg ellen, hanem egyes lovagok küzdenek a velük szembekerült ellenséges lovagok ellen, ami aztán a harcnak párviadalszerű szint és jelleget ad. A könnyü lovasság főfegyveréről a nyilak használatáról egyáltalában nem tétetik említés; a főszerepet a lándzsa játssza. Kardok használatát szintén nem említi egyik tudósítás sem. A királyi kegy az egyes vitézeknél a részükre adományozott jutalmakat a harcban megnyilvánult személyes bátorságuk fokozatai szerint szabja meg, ami szintén a lovagi harcmód egyik tipikus kísérő tünete. Nem az egész sereg együttes ereje, hanem az egyesek egyéni kiválósága révén akarja mindegyik fél a győzelem pálmáját a maga számára biztosítani, ami természetesen tág kaput nyit a mindenféle váratlan és meglepő kellemes és kellemetlen esélyeknek. Ha a legelsők sorában harcoló fővezért baleset éri, ezzel körülbelül el van döntve az egész csata, az egész háboru sorsa is. Hogy ez se nem jó, se nem okos dolog, afölött most már nem lehet kétség, de abban az időben máskép gondolkoztak a katonák és egyáltalában az emberek.

[1] Szilágyi-Marczali id. m. II. 138.

[2] “Item statuimus, quod si ad occupanda vel acquiranda regna et terras contiguat exercitum nos mouere, nobiles inuitos ad exercitum non trahemus, nisi qui sponte noluerint proficisci, vel pro nostra pecunia, nec etiam in subsidium filiorum nostrorum uel aliorum inuitos ire aliquatenus compellemus.” (Fejér id. m. IV. 3. 391.)

[3] Lásd a IV. rész 226. és 228. old.

[4] “. . . habito baronum nostrorum consilio et assensu. . .”