Mialatt a külföldön a magyar fegyverek dicsősége újból teljes pompájában csillogott, bent az országban annál jobban beborult a látóhatár, mert az öregebb és ifjabb király között nem tudott a kölcsönös megértés és az állandó béke szilárd talajra találni. A kormányzásban és az alattvalókkal szemben gyakorolt bánásmód terén keletkezett félreértések következtében fokozatosan mind nagyobbá és áthidalhatatlanabbá vált az a nagy ür és tátongó szakadék, amely Istvánnak szivét szüleinek és többi testvéreinek szivétől elválasztotta.

Újabb okot szolgáltatott a meghasonlásra, hogy Béla király 1263-ban ifjabb fiának, Bélának, aki mindenben jobban tudott szüleinek kedvére járni, a horvát-dalmát-szlavon hercegség mellé még az avval határos Baranya, Somogy, Zala és Vas vármegyéket, továbbá Sopron, Mosony, Pozsony és Nyitra várakat is odaadta, “mely várak, így mondá azt Béla király adománylevelében – ha ellenség kezébe kerülnének, nagy baj háramolna az országra és azokat Béla herceg bárki másnál sikeresebben védheti.

Ez persze még jobban elkeserítette Istvánt és szinte kereste az alkalmat, hogy szüleinek és testvéreinek minél több borsot törjön az orruk alá. Igy többek között, midőn atyja a vad,erőszakos és rabló Panyit vagy Ponith ispánt a közös országos biróság javaslatára elitélte, István a hozzá menekült Panyitot teljes kegyelméről biztosította és 1264-ben irásban is megigérte neki, hogy ha majd ő lesz az egyedüli király, minden jószágát visszaadja.[1]

Még jobban felbőszítette a szülőket, amidőn István anyjának Erdélyben fekvő birtokait, Besztercét, Radnát és Zsolnát a maga számára lefoglalta s ugyanazt tette Anna testvérének, Rosztiszláv özvegyének beregi birtokaival is; majd pedig Béla hercegségében is adományoz saját embereinek birtokokat.

Erre Béla király elhatározza, hogy kenyértörésre viszi a dolgot Istvánnal, akit, ha meg nem javul, a trónhoz való jogától is megfoszt Béla öccse javára. Hogy tervét minél biztosabban végrehajthassa, mindenekelőtt azon fáradozik, hogy István legmeghittebb emberei közül minél többet a maga számára megnyerjen. Igy többek között sikerül is neki Benedek aradi prépostot, István alkancellárját, László vajdát két testvérével, Miklós erdélyi nagyprépostot és az összes kún vezéreket Isvántól eltántorítani és a maga számára megnyerni.

Ily előkészületek után László vajda Gyula testvérével 1264. junius végén magyar és kún sereg élén a Maros völgyén át betört Erdélybe. István egyik jeles vitézét Csák Pétert több más erdélyi nemessel küldi László serege ellen, amely Dévánál határozott vereséget szenvedett.

Egy másik sereget Béla király Keményfia Lőrinc vezetése alatt István felsőmagyarországi birtokainak elfoglalására rendelt ki, mely a legtöbb várat elfoglalván, végre Patak alá ért, ahol István neje és gyermekei tartózkodtak. E haddal ment, miután az ő birtokainak visszafoglalásáról volt elsősorban szó, Anna, Halics, Bosznia és Macsó hercegasszonya is. Patak rövid ellenállás után megadta magát, mire az ifjabb királynét gyermekeivel együtt kiragadták a várból és erőszakkal Turóc várába vitték, ahol Anna hercegasszony – Erzsébet ifjabb királyné szavai szerint – nem mint sógorasszony, nem mint rokon, hanem mint gonosz idegen, mint mérges vipera bánt vele.

Közben István Csák Pétert Beregbe rendelte ki de Keményfia Lőrinc újabb sereg élén a helyszínen megjelenve, visszaszorítá Csák Péter hadát s miután Erdély legnagyobb része elpártolt Istvántól, utóbbi kénytelen volt “szüleinek dühös üldözése és atyjának kegyetlensége elől” Brassó tájékára, a feketehalmi várba menekülni, ahová Keményfia Lőrinc nyomon követte.

A feketehalmi várban Istvánnal nem sokan, de mind válogatott és kipróbált vitézek voltak. Igy többek között Csák Péteren kívül annak mostohaöccse Máté; Péterfia Domokos, István főpohárnoka, és testvére Mihály szintén a Csák nemzetségből valók; Guthkeled Kozmafia Kozma és Doroghfia Sándor szabolcsi ispán; Baksa Simon hat fia és Sándorfia Sándor, a görögországi hadjárat hőse, “ki atyját, anyját, gyermekeit, testvéreit, birtokát elhagyta, hogy Istvánnal sorsát megossza és oldalánál minden szolgálatot készséggel és jókedvűen teljesítsen.”

Keményfia Lőrinc a feketehalmi várat minden oldalról körülzáratta s így István kétségbeesésében már követet akart küldeni szüleihez, hogy teljes meghódolása fejében irgalmazzanak neki. Azonban Keményfia Lőrinc a követet elfogatta és nem eresztette tovább, hanem megkínoztatta és ezután még szorosabban vonta össze a várat körülvevő gyürüt, de komoly ostromra úgy látszik nem került a dolog, mert Keményfia Lőrinc a kisszámú várőrségre való tekintettel kiéheztetés és sűrűn végrehajtott kisebb csatározások útján is hamarosan elérni vélte célját. Elsőnek a fővezér testvére, Konrád jelent meg a vár kapuja előtt, ahol az eléje ment Sándorfia Sándorral verekedett össze. A további körülzárás tartama alatt István vitézei gyakran ki-kicsaptak a várból, de döntést jó sokáig egyik fél sem tudott előidézni.

Végre István hivei végső szorultságukban döntő lépésre határozták el magukat. Miskócz Panyit, a kiváló hős és ügyes diplomata, aki Istvánnak már sokszor tett jeles szolgálatokat, kis sereget gyüjtött és úgy tett, mintha Keményfia Lőrinchez szeretne csatlakozni s ez úton utóbbinak szándékát és helyzetét kipuhatolván, a vár alá érve nem arra, hanem az Istvántól elpártolt, “hűtlen bárókra és azok csapataira” vetette magát, mely kedvező alkalmat az erről már előzőleg éretesített várőrség egy nagyobbszabásu kitörés végrehajtására használta fel, amelyben Doroghfia Sándor volt az első, aki egy ellenséges vitézt leterített s annak pajzsát Istvánnak elküldötte. A következő nagyobb csoport élén Istvánfia András, István király ajtónállója, mindenekelőtt az ellenséges sereg zászlótartóját szúrta le, majd két más vitéz leütése után Keményfia Lőrinc közelébe furakodott s azt is leszúrván lováról, foglyul ejtve István elé vezette.[2]

A vár felől és kivülről megtámadt, vezére vesztett sereg ezek után hamar felbomlot és mind foglyokban, mind halottakban számos embert vesztett. István győzelme teljes volt, de azért tudott mérsékletet is tanúsítani, mert “üldözőjét, legnagyobb ellenségét, Keményfia Lőrinc nádort, mégis életben hagyta.

Az ütközet szerencsés befejezése után István kijött a feketehalmi várból, “a nyomor és halál tanyájáról” és mindenekelőtt azon volt, hogy Erdélyt újból hatalma alá hajtsa. Ez elég simán is ment, mert az erdélyi nép legnagyobb része úgyis csak kényszerből pártolt el tőle.

Azonban ezzel még nem dőlt el a közte és atyja között fennálló viszály sorsa, mert Béla király Menk vezetése alatt újabb, majdnem kizárólag kúnokból álló hadat küldött Erdélybe fia leverésére. István azonban, nem várta be tétlenül a dolgok további fejleményét, hanem serege élén eléje ment Menk hadának s azt az erdélyi magyar határ mentén – hogy hol, pontosan nem tudni – megverte. Ez alkalommal kivált Kökényes-Rénold Mikód és Imre tüntették ki magukat.[3]

István látván, hogy atyja még mindig nem hajlandó a kibékülésre, a téli idő dacára folytatta előnyomulását és áttette a háború szinhelyét Magyarországba. Elhagyta Erdélyt és a Tisza felé indult. A tiszai síkon találkozott az atyja által újabb had élén küldött Ákos Ernye bánnal. Miskócz Panyit, Mikód és Csák Péter Ernye csapatjait meglepvén, azokon is döntő győzelmet arattak és magát a vezért foglyul ejtve, átadták Istvánnak.[4]

Erre Béla király még nagyobb haragra gerjedt István fia ellen és az eddigienél jóval nagyobb hadat kiállítva, annak élére Béla herceget, Rosztiszláv özvegyének, Annának fiát állította. De ez csak névleg volt a fővezér; az igazi seregvezetők Preussel Henrik barsi ispán, budai kormányzó és Héder Henrik nádor voltak, aki két fiát Istvánt és Miklóst is magával vitte.

István ennek hirét vevén, hadával nyomban átkelt a Tiszán és Pest irányában a Duna felé vette irányát. Előnyomulása közben a felvidékiek közül sokan, így többek között a gömöri várjobbágyok Kácsik Illésfia Péter ispánjuk vezérlete alatt, továbbá Ráthold István sok vitéz élén, miután most már nem kellett IV. Bélától tartaniok, hozzá csatlakoztak.

A két sereg nem messze Pesttől, Isaszegnél vagy mint akkor hivták, Ilsvaszegnél ütközött össze 1265. március elején és ezúttal is István maradt a győztes, mert hivei szinte emberfeletti vitézséggel vívták meg a harcot, amelyhez a két sereg megelőzőleg rendes csatasorba állott egymással szembe, csak az kár, hogy egyáltalában nem állanak oly adatok rendelkezésünkre, amelyek alapján a csatának képét vázlatformájában legalább félig-meddig megbizhatóan megörökíthetnők.

A maga seregét István személyesen vezette és személyes védelmére jobbkézt Doroghfia Sándor szabolcsi ispánt vette maga mellé. A sereg élén legelől Istvánfia András lovagolt, akit három ellenséges vitéz támadott meg, de ő István szemeláttára mind a hármat lándzsájával földre teríté. Közben az ellenfél egyik vitéze magára Istvánra rohant, de döfése nem talált, mert lándzsája nem testet, hanem István nyergét érte, amelybe beletört. A következő pillanatban már István volt a támadó s lándzsájával az ismeretlen lovagot a földre terítette. Még több támadás is érte Istvánt, de Sándorfia Sándor eredménnyel védte ki mindnyájukat. Ezalatt Básztech Rénold Héder nádorra vetette magát s bár balszemén maga is súlyosan megsebesült, a nádort mégis kiemelte nyergéből és foglyul ejtette,[5] a nádor fiát, Jánost pedig Csák Domonkos testvére, Pósa tette harcképtelenné,[6] míg a másik nádor-fiut, Ivánt, Pócs Tivadar fia ejtette foglyul.

A küzedelem végre István teljes győzelmével végződött. Béla hercegnek sikerült futással megmenekülni, de Preussel Henrik fogságba esett, akit aztán István, mint személyes ellenségét állítólag sajátkezűleg megölt.

A heves küzdelem mindkét fél részén sok áldozatot követelt, de ezzel a háború sorsa el volt döntve. Az esztergomi és kalocsai érsekek közbenjárására apa és fiu a régi birtokállapot alpul vétele mellett újból kibékült; István visszakapta régi jogait, újakat nem is kivánt és visszanyerte nejét gyermekeivel együtt. A megállapított békefeltételek nagyban véve az 1262. évi egyezség keretében mozognak, azzal a különbséggel, hogy az 1265-iki szerződésben, amelyet még ugyanazon év március 28-án az új pápának, IV. Kelemennek is felterjesztettek megerősítés végett, a két király már mint teljesen egyenjogu fél szerepel.[7]

[1] Hazai oklevéltár 42.

[2] Fejér id. m. IV. 3. 408.

[3] Hazai okmánytár VI. 241.

[4] Wenzel id. m. IX. 14. – Hazai okmánytár VI. 174.

[5] Wenzel id. m. XII. 12-18.

[6] Fejér id. m. IV. III. 410.

[7] A békeszerződés szövegét lásd Wenzel id. m. III. 128-131 és 136.