IV. Béla a már eddig is elkövetett hibákat még jobban tetézte azáltal, hogy Ottokár javaslatainak épen legrosszabikát fogadta el. Ha békét köt a cseh királlyal, vagy ha őt engedi át a Morván, feltétlenül jobban járt volna úgy ő, mint serege. Csakhogy úgy látszik, miszerint a büszke magyar királyok és urak, elbizakodva az előzetes részleges győzelemtől, helyénvalóbbnak találták, hogy ők legyenek a támadók. Fölényes és kifogástalan vezetés feltétele mellett elvégre még ezzel az elhatározással is megbarátkozhatnánk, miután annak igen nagy erkölcsi háttere volt, de IV. Béla és tanácsadói sajnos ezúttal sem állottak a helyzet magaslatán, mert nem értettek hozzá, hogy mikép kell folyamátkeléssel kapcsolatosan, tehát a rendesnél komplikáltabb körülmények között, egy százezerre menő sereget egységesen csatához elővezetni és azt abban elejétől végig célszerűen alkalmazni.

Ha igaz, hogy mindkét király megesküdött arra, hogy a másfél napos fegyverszüneti egyezmény pontozatait pontosan betartják, úgy erkölcsi szempontból nem volt helyénvaló, hogy István király a sereg egy részével már 11-én éjjel kelt át a Morván, viszont katonailag véve a dolgot, ez a művelet nemcsak jónak, hanem kiválónak minősíthető, mert a sereg zöme, tudva azt, hogy István király előretolt csoportja már előzőleg egészen biztosan megvetette lábát a Morva jobb partján, a biztonság kellő érzetével foghatott hozzá nem épen könnyű feladatának végrehajtásához, a Morván való átkeléshez.

Igaz, hogy fegyverszünet lévén, István csoportjának az átkelést nem kellett titkon, lopva, az éj leple alatt végrehajtani, mert talán épen ez volt az oka minden későbbi félreértésnek és főkép annak, hogy az ellenség és elsősorban Ottokár gyanút fogott, hogy a magyarok valami ravszságon törik az eszüket s minden áron be akarják őt seregével együtt csapni. Ettől eltekintve, István csoportjának magatartása mintaszerünek mondható. Megtett mindent, amit hasonló visznyok között előretolt csoporttól kivánni lehet: megszállotta a folyó túlsó partján fekvő fensíkszerű területet, amelyet az utána jövő hadsereg felvonulásának és zavartalan harchoz fejlődésének biztosítása szempontjából feltétlenül kézben kellett tartania, s azonkívül gondoskodott az ellenség hollétének, erejének, magatartásának lehetőleg pontos és megbizható megállapításáról is.

Csak az a kár, hogy eközben az egyik alparancsnok egy nagy részlethibát követett el. Ahelyett, hogy megelégedett volna azzal, hogy egész pontosan megállapította, miszerint az általa felkutatandó ellenséges csoport Siebenbrunnál elsáncolt táborban látszólag minden harckészültség nélkül tartózkodik, nem tudta megállani, hogy ezt egy kissé meg ne zavarja nyugalmában. Miután ezt a fegyverszünet miatt magát teljes biztonságban ringató ellenséges csapatot ez a támadás úgy érte, mint derült, kék égből a villámcsapás, nem csoda, hogy mindjárt oly ijedelem vett rajta erőt, hogy egyszerre az egész tábor nyüzsgésbe jött és mindenki árulást kiáltott, mely kiáltás csakhamar Ottokár füléhez is eljutott, akinek szivében bizonyára nyomban megélénkültek az Ameis-völgyi kudarc kinos látományai s így maga is azt hitte, hogy a magyarok ismét be akarják őt csapni. De e konzekvencia, amit ő ebből levont és az ezt követő rendelkezései katonailag feltétlenül helyeseknek mondhatók. Koncentrikus támadás minden oldalról a még átkelőfélben levő ellenség ellen, ez volt a fennforgó viszonyok között az egyedüli helyes teendő. Ehez Ottokár csapatait megelőzőleg már igen célszerüen, félkör alakban állította volt fel s így egyéb se kellett, mint hogy az egyes csapatok a bizonyára már előre megjelölt irányban előrerendeltessenek. A távolság, amelyet az egyes csoportoknak az ellenségig meg kellett tenniök, nem is volt valami nagy. Leghosszabb útja volt a gänserndorfi csoportnak, 15 km. De még ennek a lovassága is 1-11/2 óra alatt biztosan elérhette Breitensee tájékán a harc színhelyét. A siebenbrunni csoport csak 10, a Russ-Bach mögötti jobbszárnycsoport pedig mindössze 6-8 km-re volt a kroissenbrunn-breitenseei fensíktól s így már 1/2-3/4 óra mulva beavatkozhattak az ott váratlanul és hirtelenül fellángolt harcba.

A harc első fázisa Breitenseenél a magyar könnyű és a cseh nehéz, páncélos lovasság között játszódott le s ebben csakhamar a nehéz fegyverzetű lovasok kerekedtek felül. Tetézte a bajt, hogy István király valószinüleg mindjárt a harc kezdetén megsebesült és harcképtelenné vált, ami aztán végkép az ellenség javára billentette a mérleg serpenyőjét.

Azonban az sincs kizárva, sőt majdnem biztosra vehető, hogy Ottokár csahamar rájött, hogy tábora ok nélkül izgult fel annyira és az egész siebenbrunni incidenst bizvást vak lármának lehetett minősíteni, de a cseh királynak szinte kapóra jött az egész dolog, mert ő abból jogot formált magának arra, hogy a fegyverszünetet a magyarok által megsértettnek tekintse és ennek révén felhasználja a kedvező alkalmat, hogy egész erejével, vagyis viszonylagos túlerővel rávesse magát a magyar seregnek eddig a Morván átkelt nem valami nagyszámú csapatjaira. Ime, hova lyukadt ki és mi lett a következménye a siebenbrunni magyar alparancsnok látszólag jelentéktelen elhatározásának!

Rettenetes véres volt a magyarok itteni vesztesége. A csatatéren maradtak és a vizbefultak száma körülbelül egyharmadát tette ki az egész sereg létszámának, ami igen véres veszteségnek mondható. Magának a békekötésnek feltételei ellenben nem mondhatók valami nagyon súlyosoknak. Magyarország tulajdonképeni területéből nem veszített el semmit, csak egyik ujabb szerzeményéről, Stiriáról kellett végkép lemondani, ami István ifjabb királynak fájhatott a legjobban.

Hogy Ottokár a döntő győzelem után oly szerénynek mutatta magát és oly kevéssel beérte, ezt ő a pápához intézett levelében a fenyegető tatárveszedelemmel magyarázta meg.[1] de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy az volt engedékenységének tulajdonképeni oka, hogy nagyon jól tudta a cseh király, miszerint a hadjárat sorsa a július 12-i döntés előtt ismételten csak egy hajszálon lógott és nagyon valószinü, hogy a két magyar király még legyőzött állapotában is eléggé imponált neki. Azonkívül jól tudta Ottokár, hogy Ausztriával és Stiriával is még elég baja lesz neki s hogy ennek folytán nem volna semmi értelme, hogy még magyar területre is vágyódjék, amelyet állandóan megtartani úgy sem tudna.

[1] “Maluimus pacis foedera reformare, quam vastando et debilitando magnum Ungariae regnum, ad idem et nostri terras dominii Tataris aditum aperire.” (Cont. Cosm. Prag. 402.)