Július 4-ike óta a két sereg farkasszemet nézett egymással, de átkelni a Morván egyik se mert, vagy nem akart a másik szemeláttára. Ottokár a Morva partján gyakran rendezett lovagi játékokat és tornákat, remélve, hogy talán ezzel rábirja a magyarokat a közbevágásra, majd becsmérlő üzenetekkel és színlelt visszavonulásokkal gondolta ugyanezt a hatást elérni, de csalódott reményében. Miután Ottokárra az élelmezés gondjai is mindjobban nyomasztólag hatottak, mert az ő serege sokkal többet fogyasztott, mint a szerény és sovány koszthoz szokott magyar táborbeliek, a cseh király békealkudozásokat kezdett. Ezek eredményre nem vezetvén, Ottokár végre is megunta a dolgot és türelmét is vesztve, július 10-én meissaui Ottót azzal az ajánlattal küldte át IV. Bélához, hogy vagy ők engedik meg, hogy a magyarok bántatlanul jöjjenek át a Morván, vagy hasonló feltétel alatt nekik engedjék meg az átkelést és azután az előre megállapítandó helyen és időben ütközzenek meg. Béla király az ajánlatot elfogadta és abban egyeztek meg, hogy Ottokár a magyaroknak tért engedendő, csapatjait hátrább húzza, hogy a július 12-re és 13-ának első felére kötött fegyverszünet alatt a magyar sereg a Morván való átkelését ellenséges behatáson kívül végrehajthassa, csatarendbe állíthassa, minek megtörténte után 13-án délben a csata kezdetét veheti.

A létrejött megállapodás folytán, amelynek betartását állítólag Béla és István királyok esküvel fogadták, Ottokár a Morva mentén álló jobbszárny-csoportját a 14. számú mellékleten látható módon a Russbach mögé vonta vissza, ahol az szintén beásta magát. A karantánok és salzburgiak egy része a Bécsből jövő élelmiszerszállítmányok jobb fedezése céljából egyidejüleg Hainburgnál a Duna jobb partjára kelt át. A sereg többi része régi állásaiban megmaradt.

István ifjabb király a július 12-ére hajló éjjel, tehát minden esetre a fegyverszünet letelte előtt a kúnokkal és a magyar lovasság egy részével, két csoportban, amelyek közül az egyiket maga, a másikat Alpra kún vezér vezette, a mai Dévény-Újfalunál és a mai Marcheggen alul a Farkas sziget tájékán átkelt a Morva jobb partjára, állítólag azzal a célzattal, hogy ha a csehek a megállapodás ellenére a magyarokat mégis az átkelés befejezte előtt akarnák megtámadni, azok ellen mindkét oldalról ellentámadásba mehessen át. Az átkelés simán ment és miután közelben seholsem volt ellenség, István hadait 12-én reggel a kroissenbrunni fensíkon gyülekeztette, hogy annak kézbentartása által a főseregnek a Morván való átkelését fedezze.

Egy erősebb osztagot hírszerzés céljából István király nyugati irányban tolt előre, amiből aztán nagy félreértés és még nagyobb baj támadt. Ez a földerítő csoport Siebenbrunn alá érve, ott a csehek elsáncolt táborára akadt. Talán, hogy abba mélyebb betekintést nyerjen, a csoport parancsnoka több irányból jövő koncentrikus támadást rendelt el a sibenbrunni tábor ellen, amelyben a váratlan támadásra nagy gabalyodás támadt,[1] úgy hogy egyes kún lovasoknak, kisebb osztagoknak még a sáncokba is sikerült benyomulniok.

A támadásról értesült Ottokár, azt erős felindulásában a magyarok árulásának tulajdonítván, nyomban fellármázta nehéz vasas lovasságát, amellyel aztán a siebenbrunn tájékán levő ellenséges osztagot elüzvén, nemcsak, hogy ő maga lovasságával Breitensee felé előnyomult, hanem egész seregének parancsot adott a kroissenbrunn-breitenseei fensík felé való koncentrikus támadásra, ahogyan az a 14. sz. mellékletből kivehető.

István ekkor előretolt különítményének zömével még mindig Breitensee tájékán állott, háta mögött a már átkelt csapatok ép sorakoztak, a sereg zöme ellenben még mindig átkelőfélben volt a Morván át, sőt a legnagyobb rész még csak meg sem kezdte az átkelést.

István király csoportja a közeledő cseh vasasokat sűrű nyílzáporral fogadta,[2] de azok annak dacára tovább nyomultak előre és zárt rohamukkal visszaszorították a könnyű magyar lovasságot. E harc nyomán állítólag maga István király is súlyosan megsebesült és csak nagy nehezen sikerült őt a fogságbaeséstől megmenteni. Csoportja most már vezér hiányában rendetlen futásnak eredt és a háta mögött gyülekező osztagokat is rendetlenségbe hozta.

Közben mind sűrűbben érkeztek be Ottokár csapatjai az összeütközés színhelyére és a magyarok is siettették a folyón való átkelést, minek folytán a júliusi forró napon, mindkét fél eredeti szándéka ellenére, egy nappal előbb játszódott le a súlyos és véres döntő csata, mintsem tervezve volt.

A minden oldalról körülfogott és számbelileg is kisebbségben volt magyarok, mert erejük jó nagy része Béla királlyal, Lóránt nádorral, István bánnal, Henrik országbiróival és sok más főnemessel még mindig a Morva balpartján várta az alkalmat a folyón való átkelés megkezdésére, – nem sokáig birták az egyenetlen harcot. A magyar sereg rendje hamarosan felbomlott és a harcba keveredett csapatok nemsokára megkezdték a visszavonulást a Morva felé, akár volt ott közelben gázló, akár nem, aminek aztán rettenetesek lettek a következményei. Akiket Ottokár emberei utólértek, azokat könyörtelenül lekaszabolták, vagy foglyul ejtették. Ezek számát a források 18.000-re teszik. Majdnem ugyanannyi, állítólag 14.000, veszett el a Morva rohanó árjában. “Az emberek és lovak rettenetes számú teteme – mondja Palacky[3] – annyira megtölté némely helyen a Morva folyót, hogy azokon a győzők, mint valami hidon úgy keltek át a túlsó partra”.

IV. Béla egy ideig kétségbeesve szemlélte a Morva túlsó partjáról az elkeseredett harc menetét, mert eleinte azt hitte, hogy fia is ott maradt a csatatéren, csak később tudta meg, hogy Istvánnak mégis sikerült szerencsésen megmenekülnie. A csatavesztésről saját szemével meggyőződvén, Béla a Morva balpartján volt és a csatában részt sem vett hadát fejvesztetten vezette vissza Pozsonyon át az ország belsejébe.

Ennélfogva Ottokár seregének a Morván átkelt néhány gyengébb osztaga elhagyatva és üresen találta a magyar tábort és azt, a benne talált sok szekérrel, pénzzel és egyéb értékes holmival zsákmányul ejtette. Később maga Ottokár is átkelt a Morván és minden ellenállás nélkül Pozsonyig nyomult előre, ahol Lóránt nádorral találkozott, aki őt Béla király nevében békekötésre hivta fel. A cseh király eleinte nagyon fenhéjázón viselkedett, de aztán néhány napi alkudozás után mégis elfogadta a békét, amelynek értelmében IV. Béla teljesen lemondott Stiriáról s egyúttal a kibékülés és barátság jeléül a magyar király kisebbik fia, Béla herceg, nőül vette a brandenburgi őrgróf és Ottokár nővérének Kunigunda leányát.

A végleges békét a két fejedelem 1261. március 31-én Bécsben kötötte meg s Béla életében nem is került többé háborúra a sor Magyarország és Csehország között.[4] Sőt nemsokára még közelebbi barátságot kötött a két uralkodó, amidőn Ottokár nejétől, az öreg babenbergi Margittól elválván, 1261 őszén IV. Bélának Anna leányától és Rosztiszláv hercegtől született unokáját, Kunigundát vette nőül.

Végül megemlítendő még, hogy Ottokár morvamenti győzelmének emlékére a mai Marchegget alapította.

[1] Bizonyára ezt a földerítő tevékenységgel kapcsolatos kisebbszerű támadást felfújva, írja Ottokár a pápának: (Script. rer. Boh. I, 401.): “Et cum diceremus pax et securitas, subiot cum inenarrabili multitudine contra nos improvisos apparuerunt in campo, – fraude pleni in modum semicirculi per ordinatas acies nos cingentes . . .”

[2] “Ugy hullottak nyilaik, mint a téli havazás” – mondja az egyik krónika.

[3] Id. m. II/1, 178.

[4] Ottokár levele a pápához, Fejérnél IV/3, 15. – chron. Australe és Augustense, Frehernél I. – Arenpeck és Haselbach, Peznél I. 1221, illetve II, 730. – Horneck, Reimchronik Kap. 53, Peznél III. – Pernoldus, Hanthalernél III, 231. – Monachus Paduan., Urstisiusnál I, 613. – Cosmae prag. cont.