Jellemző, hogy a Damokles-kardként feje fölött csüngő újabb tatárveszedelem dacára Béla király minden gondolatát, minden törekvését az az érzés és az a vágy hajtja, hogy Ottokáron minél előbb bosszút álljon. Természetes, hogy a pápától a tatár veszedelemre való tekintettel kért és meg is kapott engedélyt az egyházi jövedelmek egy részének felhasználására mind arra az egy célra használta fel, hogy minél hatalmasabb sereget állítson talpra, nem is annyira a tatárok, hanem mint inkább a szivből gyülölt Ottokár ellen, főkép amidőn már mindig bizonyosabbá vált, hogy a tatárok ezúttal békét hagynak Magyarországnak. Bélának ez az eljárása kétségkívül igen merész játék szinében tünik fel, miáltal a pápával szemben is meglehetősen furcsa helyzetbe került, mert az nem Ottokár, a keresztény fejedelem, hanem a pogány tatárok ellen engedélyezte a keresztény egyház javai egy részének katonai célokra való felhasználását. Én ezért a magam részéről csak bizonyos fentartással csatlakozhatom Paulernek alábbi kiejelentéséhez, amellyel Bélát minden esetre igen kedvező szinben akarja feltüntetni: “IV. Béla azzal az energiával, azzal a hidegvérrel, mely jellemzé, mintha a tatár nem is léteznék, egész birodalmát mozgásba hozta a rossz szomszéd ellen”[1] Szó sincs róla, Béla királynak ez a tette nagy akaraterőre vall, de én mindannak dacára az egészet mégis egy merész va banque-játéknak minősíteném, mert Bélának azzal az eshetőséggel is kellett számolnia, hogy esetleg a magyar sereg Ottokárral szemben döntő vereséget is szenved és vajjon mit tett volna ily körülmények között akkor, ha a tatárok ezen vérszemet kapva, mégis betörtek volna Magyarországba?! Mert, hogy a tatár khán békés szándékú üzenetét nem lehetett feltétlenül szentirásnak tekinteni, azzal azt hiszem, elsősorban Béla király lehetett tisztában. De elvégre a történtek utólag neki adtak igazat és ezért megérdemli, hogy súlyos viszonyok között létrejött kemény, férfias elhatározása inkább méltányoltassék, mint valami túlerősen kifogásoltassék.

Tekintettel arra, hogy Bélának hamarosan sikerült egy az akkori viszonyokhoz képest valóban nagynak nevezhető sereget talpraállítani, én az eredeti tervet jónak, ha nem jobbnak mondanám, a másodiknál. Elegendő erő állván rendelkezésre, Stiriában és Morvaországban egyszerre tekintélyes, a döntést minden valószínűség szerint biztosító haderővel lehetett volna fellépni. A Stiriába való betörés sokkal egyszerübb és könnyebb volt a csehországinál, mert ezt nem gátolta határmenti akadály, mint emezt a Morva alsó folyása. Azonkívül a galád módon elszakadt Stiriának közvetlen erőszak útján való meghódítása és újabb engedelmességre való kényszerítése minden esetre jobb és kézzelfoghatóbb példát statuált volna arra nézve, hogy Magyarországgal nem tanácsos sem egyeseknek, sem az egész tartománynak kétszínű játkékot játszaniok. Viszont a második elhatározásnak az volt a nagy előnye, hogy annak révén az egész magyar erő aránylag szűk helyen, egy kézben valóban félelmetes nagyságu ütőkártya gyanánt egyesített, mely célszerű vezetés és a csapatok vitéz magatartása mellett valóban szép és nagy dolgok és események kivivására volt praedesztinálva.

Nagy előnyt jelentett a magyarok javára, hogy mindenben ők voltak a kezdeményezők s Ottokárnak mindenben ő utánuk kellett igazodnia. Csak egyben szenvedett a magyar sereg hiányt: ezúttal sem volt oly vezére, aki – mint alább még bővebben lesz alkalmunk kifejteni, – a fennálló kedvező körülmények kihasználásával a szinte önmagától kinálkozó döntő győzelmet a maga javára biztosítani és kihasználni is tudta volna.

Az a nagyfoku türelmetlenség, amely Béla király abbeli szándékában nyilvánult meg, hogy minél előbb rárohanjon, rátörjön Ottokárra, alaposan megboszúlta magát. Amikor a sereg együtt volt, akkor derült ki, hogy az az aránylag szük felvonulási területen hosszabb ideig nem maradhat meg, mert kora tavasz lévén, a lovaknak még nem akadt elég bőséges legelőjük és egyéb ennivalójuk. Rutinirt hadvezérnek és ugyanolyan törzsének ezt előre kellett volna látnia, ami azonban nem történt meg. A nehéz helyzetből, amelybe a felvonult sereg ilyenformán került, kétféle úton-módon lehetett kivackolódni: előre vagy hátrafelé. A kettő közül feltétlenül az első lett volna a jobbik, mert ekkor az ellenség ereje még csak gyülekezőfélben volt, úgy hogy a magyar sereg előreláthatólag említésre méltó ellenállás nélkül akár Csehország szivéig, a prágai medencéig juthatott volna előre, anélkül, hogy közben élelem- és takarmányhiány miatt akár a vezetésnek, akár a csapatoknak szükségük és okuk lett volna a fejtörésre és fejfájásra. Ámde a magyar vezetőség a kettő közül a rosszabbik megoldási módot választotta, a hadműveletek megkezdésének három hónapra való kitolását, ami az ellenségre nézve óriási előnyt jelentett, mert ezáltal bőségesen nyilt neki alkalma, hogy eddigi elmaradottságát és mulasztásait pótolja és a fegyverszünet letelte után teljes felkészültséggel mérje össze kardját ellenfelével. Viszont a már felkészült magyar sereg ezt a három hónapi drága időt talán gyakorlatozással, de egyébként alapjában véve mégis semmittevéssel pocsékolta el s amellett annak fenntartásáról és élelmezéséről mégis gondoskodnia kellett.

Hogy a tatárok miatti bizonytalanságnak volt-e része és befolyása a fegyverszünet eszméjének kialakulására és hogy ezt a fegyverszünetet melyik fél kezdeményezte,[2] azt nem tudjuk megállapítani, de az bizonyos, hogy azt Ottokár környezetében szívet-lelket könnyebbítő hozsannával fogadták.

Az a körülmény, hogy Ottokár serege még a fegyverszünet lejártakor sem volt még együtt, hanem egyes részei még csak útban voltak Laa felé, legjobb perspektivát nyújt arra nézve, mi történt volna itt, ha a magyar sereg, vagy akár annak csak egy tekintélyes része a felvonulás után mindjárt, tehát már március végén átlépte volna a teljesen megszállatlan állapotban levő morva határt!

Az Ottokár által elrendelt felvonulás azt a bizonyos, akkoriban szokásos hármas tagozást – jobb szárny, bal szárny, közép – mutaja fel. E csoportok közül csak a jobb szárny volt a határig előtolva, mig a közép és a bal szárny fokozatosan mindig jobban hátrafelé húzott viszonyban állott fel, miáltal a Morva a Weidenbach beömlésétől felfelé teljesen megszállatlanul maradt, ami ügyes dolognak semmiképen sem nevezhető. Ez adott alkalmat István ifjabbik királynak, hogy kénye-kedve szerint észrevétlenül átsétálgasson a Morván.

A német kontingenseknek oly nagy számban való részvétele ebben a háborúban arról tanuskodik, hogy ezt a német hivatalos körök nemcsak Ottokár, hanem egész Németország ügyének tekintették Magyarországgal szemben.

Ez a hadjárat bő alkalmat adott Istvánnak, az ifjabbik királynak, hogy harcratermettségének és nagyfoku bátorságának adja tanújelét. Nagy hadvezéri rutint és seregvezető képességet a mindössze 18 éves ifjútól előző gyakorlat hiányában nem is lehetett várni. Ennek tulajdonítható, hogy kiválóan helyes érzékre valló pohrlitzi első kisérlete csütörtököt mondott. A vezetés körül előfordult ezt a goromba hibát annál is inkább van okunk becsmérelni, mert hiszen tudjuk, hogy a vezérek korabeli magyar seregek, nem hogy az országgal szomszédos területeken, hanem még a Po-sikság és az Alpesek szövevényes útvesztőiben sem igen tévedtek el.

Annál remekebbül sikerült Istvánnak második ameis völgyi debüje. Ez alkalommal határozottan megmutatta a fiatal király, hogy nem ijed meg a saját árnyékától és ha a váratlanul közbejött égi háború az íjak alkalmazását ki nem zárja, úgy ezúttal alighanem elrakta volna Ottokárt nehéz vasasaival együtt. Hogy ennek a remek fegyverténynek eredményét a magyarok nem aknázták ki, ez nem Istvánon, hanem a Morván túl maradt sereg zömén, vagyis annak vezetőjén, tehát első sorban magán IV. Bélán múlott, aki tehát most sem bizonyult valami ügyes, a pillanatnyi helyzeteket és előnyöket kihasználni tudó seregvezetőnek. És úgy látszik, kiséretében sem volt olyas valaki, aki a királynak ezt a fogyatkozását pótolhatta volna. Pedig most igazán volt alkalom, hogy egységes, határozott előretörés révén az egész háborúnak sorsa egy-kettőre fényes győzelemmel és eredménnnyel a magyarok javára döntessék el. De ennek az előretörésnek az ellenséges táborban uralkodó váratlan meglepetés okozta fejetlenség ideje alatt, tehát vagy még aznap, vagy a következő napok egyikén kellett volna bekövetkeznie.

Hogy a német lovagok szinte naivul, mit sem sejtve belerohantak az István által számukra felállítottt csapdába, ez csak amellett szól, hogy akkorriban a magyarok ellenfeleinél a földerítő és biztosító szolgálatot vagy nagyon lanyhán, sőt talán egyáltalában nem kultiválták, mert csak így lehet megérteni, hogy egy több száz lovasból álló lovas csoport egyszerre, minden menekvés kizárásával kerüljön bele az ellenség kelepcéjébe. Viszont ez a sikerült csiny élő bizonysága annak, hogy kisebb viszonyok között a magyar vezetési képesség szinte excellált, a csapatok pedig fényes szaktudással és párját ritkító bravurozítással hajtották végre a reájuk bízott feladatot.

Már a lesállás helyének megválasztása is bizonyára igen ügyes módon történt, mert nem könnyű dolog 10.000 lovast úgy felállítani, hogy azokat a közeledő ellenség észre ne vegye. Alkalmasint nem is egy csoportban állottak azok fel, hanem megosztva úgy, hogy mihelyt az ellenség a veszélyes zónát elérte, minden oldalról előretörve, villámgyorsan reávethessék magukat úgy, hogy az semerre se találjon egérútat.

Hogy Ottokárnak sikerült a táborban keletkezett bomladozást hamarosan megszüntetni és hogy nemcsak a rendet állította helyre, hanem még arra is rábirta szövetségeseit, hogy az immár rettenetesnek és könyörtelennek felismert ellenség felé támadólag előnyomulva, csatát provokáljanak, azt valóban nagy érdemül tudhatjuk be neki. Ezen előnyomulás által seregének közepe és balszárnya jóval közelebb jutott az eddig felette izoláltan előretolva volt jobbszárny csoporthoz és a Morvához is, bár utóbbinak rendszeres megfigyelését és megszállását most is figyelmen kívül hagyták.

Ottokár jobbszárny csoportjának izolált, előretolt állapotát a magyar sereg fővezetése igen könnyen felhasználhatta volna arra, hogy ellene túlerővel sikeres vállalatot hajtasson végre, de ennek elmulasztása is mutatja, hogy a magyar sereg fővezérsége elhatározó képesség és vezetés tekintetében semmiképen sem állott a helyzet magaslatán.

Ki kell még emelnünk, hogy Ottokár serege mindenütt elsáncolt táborokban helyezkedett el, bizonyára azért, hogy a csapatok jobban védve legyenek a ellenséget minden oldalról körülrajzolni és csipkedni szerető magyar és kún könnnyű lovasok kellemetlenkedései ellen.

A magyar sereg most is kizárólag lovasságból állott, ellenben Ottokár seregének zöme gyalogosan vonult ki. Az ő vasas lovasságáról a kútfők külön emlékeznek meg, annak számát is megemlítvén; hogy a többi kontingenseknél minő volt a számarány gyalogosok és lovasok között, azt nem tudjuk. A lengyel lovasok igénytelen, apró lovaikon, minden esetre elég furcsán vehették ki magukat a cseh nagy, nehéz, vasas lovasok mellett.

[1] Pauler id. m. II, 235.

[2] Palacky id. m. II/1. 172. erről azt írja, hogy: “Bald aber zwang der grosse Futtermangel beide Könige einen Waffenstillstand einzugehen, der auch bis zum Juhannestag (24. Juni) abgeschlossen wurde.