IV. Béla már a fenyegető tatár veszedelemre való tekintettel is, 1259. őszétől kezdve minél nagyobb számú sereg gyűjtésén fáradozott s midőn megbizonyosodott arról, hogy a tatárok Lengyelországban végzett pusztításaik után tényleg nem folytatják hadműveleteiket Magyarország felé, nyomban elhatározta, hogy készenlétbe helyezett hadait Ottokár megfenyítésére használja fel.

A megállapított terv szerint István királynak megfelelő haddal Stiriát kellett volna visszafoglalnia, mig Béla a sereg zömével Csehországba volt benyomulandó, hogy Ottokárt legyőzve, békére kényszerítse. Később ezt a hadműveleti tervet oda módosítoták, hogy mindkét király az egész erővel Csehországra veti magát, mert ha azt, illetve Ottokárt sikerült legyőzniök, az Ausztria, illetve Stiria feletti fenhatóság kérdése is eldöntöttnek tekinthető.

Ehez képest egész télen át folyt a készülődés, fegyverkezés, s már kora tavasszal, március elején a magyar hadsereg megkezdte gyülekezését, felvonulását a Miavától délre a Kis-Kárpátok és a Morva alsófolyása között.[1] A táborban volt: IV. Béla mindkét fiával, Istvánnal és Bélával, Rosztiszláv boszniai bán, Fülöp zágrábi püspök, Lóránt nádor, István bán, Henrik országbiró és még számos magyar főur és nemes kiséretükkel. A kúnok Alpra fejedelmük vezetése alatt vonultak fel. Az idegen fejedelmek közül a táborban tartózkodtak, mindenesetre kisebb-nagyobb kisérettel, de számottevő sereg nélkül, a tatárok elől elmenekült Danilo, a halicsi király, a krakói Boleszláv és mazóviai Konrád egyik unokája, a fiatal Leszkó herceg. A sereg létszámát mintegy 160.000 főre tehetjük.[2]

Az egykorú és közelkorú krónikások erre vonatkozó adatai igen elütők egymástól.[3] És kivált a német és cseh történetirók igen magasra taksálják a magyar sereg létszámát.[4]

A magyarok nagyarányú készülődéseiről hirt véve, 1260. tavaszán Ottokár is hozzálátott a sereggyűjtéshez, amelynek felvonulására Laa környékét a Thaya mentén és attól délre a Morva jobb partján fekvő vidéket jelölte ki.

Bár a magyarok sokkal gyorsabban készültek el a felvonulással, hadműveletekre egyelőre mégsem került a sor, mert a két fél a rossz időjárásra és a takarmányhiányra való tekintettel kölcsönös megegyezéssel junius 24-ig tartó három havi fegyverszünetet kötött. Ezt az időt mindkét fél, de kivált Ottokár nagyon alaposan használta ki serege létszámának szaporítására és szövetségesek szerzésére; ezzel egyidejűleg a határmenti városokat, kivált Magyar-Hradischt, alaposan megerősítette.

A fegyverszünet ideje alatt Ottokár seregének a kiadott rendelkezések szerint következőleg kellett elhelyezkednie: a jobbszárnyon a Morva jobbpartján, a Weiden patak beömlésétől, vagyis a mai Marcheggtől délre a Dunáig, Bécs és Ausztira fedezése céljából a morvák Brunó elmützi püspök a sziléziaiak III. Henrik boroszlói és Vladiszlav oppelni herceg, a karantánok III. Ulrik hercegük és a salzburgi Fülöp érsek vezetése alatt; a balszárnyon Morvaország fedezésére Laa környékén a brandenburgiak és szászok Ottó brandenburgi őrgróf és az osztrákok Hardegg és Plain grófok vezetése alatt. Eszerint úgyszólván egész Németország képviselve volt Ottokár táborában, akinek győzelméért még a Rajna mentén is imádkoztak.[5] A középen Mistelbach és Gänserndorf között a csehek helyezkedtek el Ottokár személyes vezetése és főkép János prágai püspök Geroslius prágai várgróf, podiebradi Vilmos, stb.országnagyok parancsnoksága alatt. Eszerint a Morvának a Weidenbach és Thaya beömlése közti része megszállatlanul maradt.

Ottokár seregét a kútfők szintén 100.000 erejünek mondják, köztük 7000 volt a vértezet lovasok[6] száma, akik tetőtől talpig, vasban, sodrony páncélban, sisakkal, paizzsal jelentek meg.

A szemben álló seregek helyzetét 1260. junius 24-én, a fegyverszünet lejártakor a 13. számú melléklet mutatja. Eszerint a magyar sereg e napon már teljesen együtt volt és hadműveletekre, illetve harcra kész állapotban állott a határ mentén. Ezzel szemben Ottokár seregének egyes részei még csak útban voltak a fentiek szerint megállapított kiinduló helyzet felé; így többek között a szélső jobb szárnyra rendelt morvák és sziléziaiak egy része Bruno olmützi püspök vezetése alatt csak junius 25-én érte el a Laatól északra fekvő Phorlitz környékét.

Ez útóbbi csoportnak izolált helyzetét kihasználandó, István ifjabb király a fegyverszünet lejárta után, junius 24-én 10.000 főnyi magyar és kún csapattal Hohenaunál átkelt a Morván azzal a szándékkal, hogy Bruno csoportját meglepje és széjjelverje. A vállalkozó szellemü fiatal király borult, esős időben, éjjel indult hadával útba, a vezető azonban alaposan eltévesztette az útat, minek folytán a magyar had a tévedést hajnal hasadtakor észrevevén, minden eredmény nélkül tért vissza a Morva mögötti táborba.

Junius 26-án hajnalban István király Drösningnél újból átkelt hadával a Morván és Staatz előtt teremve, elővédét nyomban a város felé küldte előre, amelyen nagyszámu osztrák csapatok voltak elhelyezve, mig ő maga hadának zömével az Ameis patak völgyében fedve, lesbe állott.

A kúnok láttára az ellenség táborában nagy lárma és mozgolódás támadt, de ez nem soká tartott, mert a kúnok, amily gyorsan jöttek, ép oly gyorsan el is tüntek a csapatjuk zöme által elfoglalt lesállás irányában.

Néhány osztrák főur, többek között Hardegg Konrád és Ottó grófok, akiknek főrészük volt, hogy a magyarokat Stiriából kiüzték, továbbá a bölcs Kadold (Kadold vagy Kudold der Waise, mint akkor irták Weise helyett), Kraft Ulrik és mások, nem akarván a kúnok merészségét megtorlatlanul hagyni, mintegy 400-500 fegyveressel utánuk iramodtak, de az Ameis völgyi útszorosban a magyarok által körülkeríttetvén, majd egy szálig felkoncoltattak illetve fogságba kerültek.[7]

Ép midőn István király a foglyokkal és a zsákmnnyal visszafelé indult, jött a jelentés, hogy a Laa felől erős ellenséges erők közelednek. A Laaban időző és a hercegekkel éppen ebédnél ülő Ottokár ugyanis, amint a staatzi eseményekről értesült, rögtön lóra pattant és Bruno püspökkel jókora had élén, követve Ottó által, az ütközet szinhelyére sietett, ahol azonban már csak a kifosztott holttesteket találták.

István az ellenség jövetelének hirére rögtön megállította és csatarendbe állította hadát és Ottokár meg is akarta azt támadni, de nehéz lovassága a gyors előnyomulás következtében annyira ki volt merülve, hogy a rohamot végrehajtani képtelen volt. Egyébként hirtelen nagy égiháboru is keletkezett, amely a magyarok és kúnok nyilazását is lehetetlenné tette. Ily körülmények között Ottokár visszafordult Laaba, István pedig bántatlanul folytatta visszavonulását, de a megáradt Morva hullámaiban néhány vitéze, a csehek nagy örömére halálát lelte.[8]

A junius 26-i események, de kivált a póruljárt osztrák vezérek tragikus esete, nagy rémületet okozott Ottokár táborában és a kishitüség, kivált a sziléziaiak és brandenburgiak soraiban hamarosan oly magas fokra hágott, hogy csak kis hijja volt, hogy Ottokárnak e miatt a háborút be kellett szüntetnie,[9] de végre mégis csak a jobb belátás kerekedett fölül, úgy hogy a csehek királya július 4-én nem a visszavonulást, hanem további előnyomulást rendelhetett el. Ehez képest a brandenburgiak, szászok és osztrákok képezte balszárny a Thaya mellől Gänserndorf-Angern tájékára, maga Ottokár a cseh csapatokkal Gänserndorf-Siebenbrunn vonalába mint közép, a gyalogsággal az első, a lovassággal a második vonalban a Weidenbach és Russ-Bach közé vonult előre, míg a jobbszárny megmaradt Morva menti eredeti állásában.[10] A csapatok mindenütt beásták magukat, amint az a mellékletből is kivehető.[11]

Ebben az állásban Ottokár serege szemben a Morva túlsó partján álló magyarokkal egy álló hétig állva maradt. Se ő, se a magyarok nem merték vagy nem akarták a Morván való átkeléssel kapcsolatos támadást megkockáztatni.

[1] Lásd a 13. sz. mellékletet.

[2] Monachus Padaunus, Urstisiusnál I, 613.

[3] Igy többek között a Chron. Augustense mindössze 40.000 embert említ, a Chron. Leobiense (Oefelénél I, 681.) 140.000-et, Arnpeck (Peznél I, 1220.) pedig 200.000 főre teszi a magyar sereg állományát.

[4] Hogy miért, azt Fessler-Klein id. m. II, 403. oldalán találóan így adja elő: “Um die Grösse des ungarischen Heeres recht anschaulich zu machen und dadurch den Sieg Otokar's umsomehr zu verherrlichen, zählen sie eine Menge von Nationen auf, deren Krieger mit Béla kämpften, Székler, Bissener, Kumanen, Walachen, Griechen, usw.; diese Nationen waren jedoch Einwohner Ungarns, oder seiner Nebenländer und lieferten für jeden Krieg ihre Contingente; die Mongolen und Tataren aber, die von ihnen ebenfalls erwähnt werden, hatte nicht Nogaj Khan geschickt, wie Palacky glaubt, sondern Daniel, der Vasall der Mongolen mit sich gebracht; Béla hatte ja Nogaj's Anträge zurückgewiesen und ihn dadurch beleidigt.” Sőt Fessler még cigányokat is szerepeltet Béla seregében, megfeledkezvén arról, hogy azok csak mintegy kétszáz évvel később jöttek be Európába.

[5] Palacky, Geschichte von Böhmen, II/1, 173.

[6] Palacky, Geschichte von Böhmen, II/1, 172: “ In seinem (Ottokars) Heere befnaden sich an 10.000 Krieger, darunter 7000 Reiter aus Böhmen, die sammt ihren Rossen von Kopf zu Fuss in Eisen gehüllt waren.”

[7] Chron. Bohem. II. 72. – Chron. Claustro-Neoburgens., Salisburg. Anonym. Leobines., Peznél I, 462, 325, 367. – Pernoldus, Hanthalernél, Fasti Capil., 1324.

[8] Chron. Austr. Peznél I, 463. – Chron. Zwetlens. u. o. 533. – Joan. Marignolius, Dobernél II. 218.

[9] Maga Palacky is koncedálja ezt id. m. II/1, 175. old., mondván: “. . . aber es gab auch Verzagte, die bereits an dem Erfolge des Feldzuges verzweifelten und an Heimkehr dachten.” Ugyanerre vonatkozólag Fr. R. v. R. Schlachten-Atlas-ához tartozó szövegében ezeket írja: “Dieser Unfall schlug den Muth der fremden Hilfsscharen, besonders der Schlesier, dei Ottokar kaum zurück zu halten vermochte, plötzlich nieder . . .” Fessler-Klein id. m. II, 404. oldalán pedig ezt olvassuk: “ Dieses Vorspiel des Krieges, welches so vielen der tapfersten Streiter das Leben kostete, erzeugte im böhmischen Lager die grösste Entmuthigung; mehrere Bundesgenossen wolten dasselbe verlassen, und Ottokar selbst wäre umgekehrt, wenn ihn die Furcht vor Gefahr und Schande nicht zurückgehalten hätte.”

[10] Lásd a 13. sz. mellékletet.

[11] Palacky id. m. II/1, 176. ugyan azt mondja: “ . . . im Rücken (etwa zwischen Deutsch-Wagram und Gross-Enzersdorf) wurde ein verschanztes Lager errichtet”, de ezt nem tartom valószinünek, hacsak úgy nem, hogy az elől levő erődítéseken kivül itt is készítettek erődítéseket, hogy visszavonulás esetén legyen mibe belakapaszkodniok.