Az 1253. évi hadjárat is nem annyira az ellenséges seregeknek egymás ellen való rendszeres fellépésének és harcának, mint inkább az öldöklés, gyilkolás, dúlás és fosztogatás jegyében zajlott le. Legalább az osztrák források azt állítját, hogy a magyarok és kúnok ezúttal majdnem olyan dühöngést és kegyetlenséget vittek véghez, mint akárcsak a tatárok 10 évvel azelőtt. A seregek és haderők között történt katonai összeütközésről nem is emlékeznek meg az egykorú vagy közelkorú források, hanem mindannyian csak a lakosság végtelen sanyargattatásáról tesznek említést. Különben már IV. Béla haditervénél is úgy látszik az játszotta a főszempontot, hogy Morvaországnak, Ausztriának és Stiriának minél nagyobb területe kerüljön egyidejü megszállás alá, hogy a dúlás, fosztogatás és ezeknek az országrészeknek tönkretétele minél nagyobbszabású legyen. Mert ha rendes katonai műveletek és harcok révén akarta volna kitűzött céját elérni, akkor erejének ily nagyfokú szétforgácsolása helyett inkább minél jobban összetartott erőkkel nyomult volna nem annyira ellenséges területek, mint inkább az ellenséges haderő leigázása céljából a legfontosabbnak vélt irányban előre. Döntő jelleggel biró állandó sikerekre csakis így, az ellenséges haderő leküzdése, nem pedig egyes vidékek elpusztítása révén lehett számítani.

Hogy az egész művelt világ és elsősorban a pápa annyira megbotránkozott a történteken, azon nem csodálkozhatunk, mert az igazán nincs és nem volt soha rendjén, hogy a fejedelmek kölcsönös gyülölködése, sértett önérzete és egyéb vitás kérdései és ügyei miatt a szegény ártatlan népnek kelljen annyit szenvednie. Nem a nép, hanem a szemben álló hadseregek hivatottak arra, hogy az ily békés úton el nem intézhető kérdésekben a döntő szót kimondják.

Hogy a két fejedelem nehezen bár, de mégis hajlott a pápa intő szavára, abban nagy része volt Ottokár atyjának, I. Vencel cseh király 1253 szeptember 22-én bekövetkezett halálának nemkülönben egy újabb tatárveszedelemnek a pápai követ által falra festett rémének is. Nagyon jól tudhatta IV. Béla, hogy Vencel elhalálozása folytán most már Ottokár az egész cseh haderő felett is rendelkezik, melyet eddig fiával feszült viszonyban álló apa semmikép sem volt hajlandó kezéből kiadni. Ennek volt tulajdonítható, hogy Ottokár eddig inkább csak lavirozott és rendelkezésre álló ereje gyengeségének tudatában követekezetesen kitért a döntő összeütközések elől.

Ha Béla a pozsonyi békekötés által nem is érte el országa nyugati határának a kivánt mértékben való kitolását, azért a területi nagyobbodás mégis igen jelentékenynek volt mondható, csak az volt a kár és baj, hogy az újonnan szerzett területrész megtartására a kellő gondot nem fordították. Guthkeled Istvánnak elég baja volt Horváth- és Dalmátországban s így nem volt elég ideje hogy az országhoz újonnan csatolt Stiriában a meglehetősen felfordult rendet hamarosan helyreállítsa és egyes ottani uraknak önkényeskedését megszüntesse és a nép bizalmát, vonzalmát és rokonszenvét a maga és a magyarság számára megnyerje.

Az a körülmény, hogy Magyarország alig egy évtizeddel a tatárjárás után nemcsak hogy belsőleg legalább nagyjából újból helyreállott, hanem még területi nagyobbodást is mutathatott fel, méltán örömmel és megnyugvással tölthette el a magyar nemzet és királyának szivét, bár utóbbinak 1254 november 10-én a pápához intézett alábbi leveléből[1] a bajnak és veszedelemnek még oly nagy foka csendül ki, hogy az általános helyzetet még távolról sem lehetett teljesen megnyugtatónak tekinteni. Ezt a levelet már azért is jónak látjuk majdnem egész terjedelmében közölni, mert az igen találóan festi le az akkori állapotok valódi képét.

A levél mindenek előtt hangsúlyozza, hogy a tatárok Magyarország nagy részét tönkretették és hogy az országot kelet és dél felől még most is hitetlen népek környezik; ilyen az oroszok, a kúnok, a brodnikok,[2] a bolgárok és az eretnek bosnyákok, akik ellen ép most kellett háborút viselnie.[3] Északon és nyugaton a vele egy hiten levő németek és osztrákok laknak ugyan, akiktől méltán hasznot várhatna, de “ahelyett, hogy onnét gyümölcsöt élvezne, inkább a háború tövisét kell elszenvednie, mert minduntalan betörnek országába és zsákmánnyal terhelten mennek vissza”. De a legnagyobb veszedelmet a tatárok jelentik, akiktől nemcsak ő, hanem mindama országok félnek, amelyeken annak idején keresztül vonúltak. Ő tehát tisztában van vele, hogy e tekintetben csakis Krisztus helytartójához fordulhat segítségért. Nap-nap mellett érkeznek hirek a tatárok készülődéseiről, nemcsak ő ellene, akit nagyon gyűlölnek, mert ő a egyetlen, aki nagy veresége dacára nem akar nekik meghódolni, mig az oroszok, kúnok, brodnikok, bolgárok, akik annakelőtte mindannyian alattvalói voltak, immár valamennyien meghódoltak nekik és adófizetőivé lettek, – hanem az egész kereszténység ellen, mert hitelt érdemlő, megbizható forrás szerint megszámlálhatatlan seregükkel egész Európát akarják elárasztani. Ezért nagyon kell attól tartani – mondja tovább Béla levelében – hogy a magyarok, ha a tatárok újra megrohanják őket, miután ellenállni képtelenek és kegyetlenségeiket elszenvedni nem tudják, a többi népekhez hasonlóan szintén meghódolnak, hacsak nem oltalmazza meg őket jobban és hathatósabban az apostoli előrelátás. Hanyagsággal – folytatja Béla megállapításait – őt nem lehet vádolni, mert a tatárok pusztítása idején a három legtekintélyesebb udvarhoz, a szentszékhez, a német és a francia udvarhoz fordultunk, “de egy helyről se kaptunk szép szavakon kívül vigasztalást vagy segítséget.” Ezért ott és abban kellett menedéket keresnünk, ami hatalmunkban állott. A kereszténység érdekében és annak javára királyi méltóságunkat lealacsonyítva, két leányunkat orosz, egyet pedig lengyel herceggel házasítottuk össze, hogy ezáltal a Keleten híveket szerezve, megtudhassunk valamit a tatárok rejtelmes és gonosz terveiről, hogy azoknak annál könnyebben elejét vegyük és hogy ilyenformán még könnyebben meghódíthassuk őket a kereszténység számára. Reméljük, hogy az előadottakkal eléggé meggyőztük Szentségedet arról, hogy olyannyira szorult helyzetünkben a keresztény Európának egyetlen fejedelme, egyetlen népe sem támogatott bennünket, az ispotályosokat kivéve, akik felszólításunkra újabban fegyvert ragadtak országunk s a kereszténység védelmére a pogányok és a szakadárok ellen. Ezeket az ispotályosokat a legjobban veszélyeztetett helyre, a kún és bolgár határra helyeztük el . . . Ha a mi és az ispotályosok törekvését az Egek Ura és az apostoli szék is támogatja, úgy reméljük, hogy a Duna mellékén annak a tengerbe ömléséig a katholikus hit terjesztői és védelmezői lesznek és még a konstantinápolyi latin császárság és a Szentföld is élvezi majd előretolásuk gyümölcsét. Más részüket országunk szivében, annak védelmére a Duna mentén épített várakba telepítettük le, mert népünk az ilyen védekezésre nem igen alkalmas.[4] Tapasztalásból merített legjobb meggyőződésünk ugyanis, hogy nemcsak nekünk, hanem egész Európának hasznára válik, ha a Duna vonalát erősségek védik. Ez a folyam az ellenállás vonala; itt védte meg Heraclius császár a római birodalmat Cosroes ellen;[5] itt állottunk mi is ellen a tatároknak jelentékeny vereségünk dacára 10 hónapon keresztül, bár teljesen előkészületlenek voltunk, mert akkor országunknak úgyszólván nem is volt vára, harcosa. Ha a tatárok – amitől Isten őrizzen – el találnák foglalni országunkat, akkor tárva-nyitva áll előttük a kapu a többi keresztény országokba, egyrészt, met nem esik közbe tenger, és másrészt, mivel itt sokkal kényelmesebben helyezhetik el családjaikat és nagyszámú nyájaikat, mint akárhol másutt. Csak gondoljunk Attilára; ő is Magyarország szivében tartotta fejedelmi székhelyét, amidőn a keletről jőve, a nyugatot akarta meghódítani. A római császárok is, ha nyugatról keletre mentek hódítani, többnyire mostani országunk határain belül tették meg előkészületeiket. Jól fontolja meg ezt Ő Szentsége és gondolja meg, hogy a sebre, még mielőtt behegedne, kell a tapaszt ragasztani. A legtöbb okos ember csodálkozik azon, hogy Szentséged a mostani viszonyok között megengedte a francia királynak, hogy Európa határain kívül tartózkodjék.[6] Épígy nem lehet eléggé csodálkozni azon, hogy a Szentszék mily sokat törődik a konstantinápolyi császársággal és a tengerentúli szentfölddel, pedig ha azok – Isten ments – el is vesznének, ez Európára nézve még mindig nem volna oly nagy kár, mint hogyha Magyarország tatár kézre jutna. Ezért a rettenetes veszély közepette Istenhez és az emberekhez fordulunk, hogy nyújtsanak segítséget, ha pedig ez nem volna lehetséges, úgy adja meg Szentséged az engedélyt, hogy – bár ezt nem szivesen tennők– a tatárokkal jussunk megállapodásra . . .”.

Ehez a levélhez Marczali a következő érdekes és találó megjegyzéseket fűzi:[7] “Nevezetes emléke ez a levél nemcsak a királyság akkori pillanatnyi helyzetének, nemcsak a királyi kancellária történeti jártasságának, hanem az ország egész nemzetközi állás felfogásának. Első kifejezése annak a nézetnek, hogy Magyarország történeti szerepét, mint a nyugati kereszténységnek, mint európának elővédje, bástyája tölti be. A király érzi, hogy nemzete ez óriási feladat teljesítésében tettleges, erős támogatásra tarthatna igényt Európa, elsősorban az egyház feje részéről. Igaz fia annak, pedig úgy bánnak vele, mintha mostoha volna. Fenyegetődzik azzal, hogy azon esetben, ha őt elhagyják, kénytelen lesz talán másfelé menni segítség után. De ez a fenyegetés nem komoly. Sem előbb, sem útóbb, pedig súlyosabb viszonyok közé is jutott, IV. Béla nem jutott abba a kisértésbe, hogy a veszedelemtől való féltében a tatárokhoz csatlakozzék. Európa hálátlansága nem változtathatott azon a tényen, hogy Magyarország és királya hozzátartoznak”.

[1] Theiner id. m. I. 230. – Fejér,id. m. IV. II. 218-224.

[2] Igy nevezték a mai Romániában összeverődött harcias szökevényeket.

[3] Erről a háborúról közelebbi adatok nincsenek. Valószinű, hogy itt csak kisebb felkelés elnyomásáról volt szó.

[4] Várak védésére azért volt a magyar had kevésbé alkalmas, mert tisztán lovasságból állott. Erődített helyek védelmére inkább gyalogság való.

[5] Ez ugyan tévedés, mert a Heraclius császár és Koszru perzsa király közti háború 626-ban nem itt, hanem Előázsiában folyt le.

[6] Lajos franica király 1254-ben Egyiptomban volt keresztes hadjáraton.

[7] Szilágyi-Marczali id. m. II. 519.