IV. Béla igényjogosultságának bejelentése az osztrák tartományokra és a pápa támogatásának igénybevétele ebben az ügyben határozottan ügyes gondolatnak mondható. Ha sikerült volna Bélának az ország határát nyugat felé legalább a Bécs-Muramenti Bruck-Graz-Marburg, vagy még inkább a Bruck-Klagenfurt-Laibach által jelölt vonalig előretolni, akkor a többiekhez hasonlóan a nyugati határ is sokkal természeteseb, zártabb és kompaktabb formát és alakot öltött volna. De bármily helyes volt is az eszme, annak végrehajtását a lehető legelhibázottabbnak kell minősítenünk.

Mindenekelőtt feltünő, hogy a IV. Béla által az 1246 őszén felvetett kérdés megvalósítása érdekében egyelőre, sőt hosszú ideig ő maga úgyszólván semmit sem tesz. Igy aztán nem csoda, hogy fokozatosan mindjobban azok kerülnek túlsúlyra, akik az ügyben nagyobb tevékenységet és erélyt fejtenek ki, vagyis Badeni Hermann őrgróf és Ottokár, a cseh királyfi.[1]

Ami ezután következett, azt még súlyosabb hibának kell deklarálnunk, mert keresztény fejedelemhez semmikép sem illett a gyilkolásnak és pusztításnak az a módja, amelyet Béla elkeseredésében az osztrákokkal szemben foganatba vett. Ezzel nemcsak a pápa és a középeurópai fejedelmek legtöbbjének, hanem egész Ausztria népének haragját is magára vonta, úgy, hogy most már valamennyien ellenezték, hogy ezek a tartományok az ő uralma alá kerüljenek. IV. Béla úgy látszik rögtön észrevette az ellene támadt általános nagy ellenszenvet s ezért hamarosan, anélkül, hogy azt egész Ausztria területére kiterjesztette volna, befejezte az öldöklés és pusztítás eléggé sajnálatos munkáját, amely semmikép sem volt arra való, hogy kifelé Magyarország jó hirnevét és tekintélyét öregbítse és közvetlen indító oka lőn Magyarország és Csehország között keletkezett hosszantatrtó, elkeseredett háborúk és harcok egész sorozatának.

Az osztrák tartományok feletti hegemonia kérdése még inkább legkivált IV. Béla és Ottokár ügyévé változott át, amidőn 1250 október 4-én badeni Hermann, nemsokára rá pedig 1250 december 13-án II. Frigyes német császár is elhalálozott.

[1] Hogy Ottokár jobban eltalálta a módját, mikép kel az osztrákokkal bánni, az az alábbi szavakból tünik ki: “Nun begannen geheime Unterhandlungen, bis endlich eine Gesandtschaft der Stände Wenzeln die Wahl seines Sohnes anzeigte; worauf dieser, mit reichen Schätzen, die alten Freunde zu belohnen und neue zu erkaufen, ausgerüstet, nach Oesterreich ging und zu Wien am 12. Dec. 1251 die Huldigung der Stände empfing” (Fessler-Klein id. m. II. 397.)