A németujhelyi csatában elesett Frigyes osztrák herceg a Babenbergi család utolsó férfisarja lévén, a gazdátlanul maradt Ausztriának és Stiriának a német birodalmi alkotmány értelmében a német császárra kellett volna visszaszállnia. Ez azonban nem volt a pápa inyére, aki nem csak az ellen tiltakozott, hogy az osztrák tartományok Németországba bekebeleztessenek, hanem a vele háboruskodásban álló II. Frigyest 1244 július 17-én trónvesztettnek nyilvánította és 1246 május 22-én Henrik thüringiai tartomány-grófot léptette fel ellencsászár gyanánt. Ily körülmények között IV. Ince pápa szivesen vette s eleinte támogatta is IV. Bélát ama törekvésében, hogy Ausztriát és Stiriát magának szerezze meg.[1] De miután IV. Béla erre nézve komolyabb lépéseket nem tett, a pápa az elesett Frigyes osztrák herceg unokahugának, Gertrudnak, illetve férjének, badeni Herman őrgrófnak pártjára állott s utóbbit 1248 szeptember 14-én meg is erősítette Ausztria birtokában.

Ekkor azonban már I. Vencel cseh király fia, az atyjával összekülönbözött 21 éves Ottokár is igényt támasztott a két tartományra, aki, hogy igényeinek jogosságát még jobban alátámassza, később 1252 április 8-án az elesett Frigyes herceg nővérét, Babenbergi Margitot, aki ugyan még egyszer oly idős volt mint ő, s így majdnem anyja lehetett volna, nőül vette.[2]

E sokoldalú rivalizálás folytán a két osztrák tartományban a rend mindjobban felbomlott, a lakosság pártokra szakadt, s egyes osztrák és stririai urak – így többek között Schenk von Habsbach, a két Preussel testvér, Henrik és Wernhard és még többen – ezt a bonyolult állapotot arra használták fel, hogy a magyar határszélekre ismételten betörve, az ottani lakosságot kifosszák és sanyargassák.

IV. Béla emiatt szörnyen felindult s 1250 junius havában jó nagy magyar és kún sereg élén betört Ausztriába, azzal az eltökélt szándékkal, mire némelyek szerint meg is esküdött, hogy addig nem tér vissza, amig egész Ausztriát fel nem dúlta, tönkre nem tette. És nemcsak a külföldi források.[3] hanem a belföldiek is[4] arról tesznek tanúságot, hogy Béla serege tényleg tört, zúzott, pusztított, rombolt, amerre csak járt; a külföldi források szerint a magyarok, de kivált a kúnok iszonyú kegyetlenségeket követtek el; a házakat és a templomokat felgyújtották, úgy, hogy az azokba menekült emberek mind elpusztúltak; asszonyokat, leányokat megbecstelenítették. Bécstől kezdve a Semmeringig[5] terjedt a rettenetes dúlás és Mária Zellt 1250 július 25-én égették fel a kúnok.

Preussel Wernhard, a rettegett osztrák vitéz, e vidék kapitánya, himbergi várából kitörve, útját akarta állni a magyarok tobzódásának, de Ákos Ernye reávetette magát, lándzsájával ledobta lováról, amelyet aztán agyonszúrt, minek folytán Preussel társaival együtt csak nagy nehezen tudott ismét a himbergi várba visszajutni.[6]

Ezek után Waltersdorf tájékán került kemény harcokra a sor, ahol kivált Péter fia Oltomán tüntette ki magát. Nemsokára ezután Waltersdorf vára is megadta magát a magyaroknak.[7]

Nagyobbszabású összeütközés volt még Német-, illetve Bécsújhely környékén is, ahonnan a megvert osztrákok Kirchschlag vára felé menekültek. E vár közelében Majs vette fel a küzdelmet az ellenállást kifejteni akaró osztrákokkal, de hamarosan visszaverte őket a várba, amelyet aztán a magyarok ostrommal be is vettek. Ennél kivált Mikudfia Mikud és Kemény fia Lőrinc tüntették ki magukat.

Ezek után Béla király visszatért seregével Magyarországba.[8]

[1] Lásd IV. Bélának 1246 november havában Ince pápához írt levelét és utóbbinak 1247 január 30-án kelt válaszát. Theiner id. m. I. 202.

[2] A házasságkötéskor Ottokár 23, Margit pedig 47 éves volt. Arnpek, Chron. Austr. Peznél I. 1229. és Pernoldus ad. ann. 1252.

[3] Pertz, Scriptores Monumenta Germaniae IX. 508, 546, 599, 600, 642, 643, 647, 655, 792.

[4] Fejér id. m. IV. II. 345, továbbá a pápának 1252 június 27-én IV. Bélához intézett levele.

[5] Lásd a 11. sz. mellékletet.

[6] Wenzel id. m. VII. 322.

[7] Wenzel id. m. VII. 339.

[8] Fejér id. m. IV. II. 315.