A békekötéssel végződött 1242. évi osztrák hadjárat eredménye lényegileg sem IV. Bélát, sem Frigyes osztrák herceget nem elégítette ki. Frigyes sajnálta, hogy a három magyar megyét vissza kellett adnia, Béla pedig keveselte a megtorlásnak azt a mértékét, amelyet ezúttal az álnok szomszéddal szemben alkalmazhatott. Mind a kettő tehát csak a jó alkalomra várt, hogy újból egymásba beleköthessenek.

IV. Béla, hogy bosszúját Frigyesen alaposabban kitölthesse I. Vencel cseh királlyal szövetkezett, aki azért haragudott meg az osztrák hercegre, mert az, bár előzőleg neki igérte volt unokahugának Gertrudnak kezét, utóbb Frigyes német császárral folytatott tárgyalásokat annak Gertruddal való eljegyzése érdekében, de ez Frigyes császárt egyszerűen kikosarazta.

IV. Béla csak 1246 tavaszára tervezte a hadjárat megindítását, de a cseh király nem akart oly soká várni és már 1246 elején betört Ausztriába. Azonban Frigyes hirtelen eléje ment a cseh seregnek és azt 1246 január 26-án a Thaya mentén meglepvén, legnagyobb részét foglyul ejtette, minek folytán Vencel kénytelen volt Frigyessel békét kötni, aki ezek után Magyarországot készült megtámadni.

Ámde a nyugati magyar végeknek Sopron és Pozsony tájékán ekkor gondos és szemes őre volt Rátholt Lóránt királyi asztalnokmester és soproni ispán személyében s így Frigyes nem sokra ment vele szemben. Komoly támadásra kellett tehát Frigyesnek gondolnia, amelynek végrehajthatás céljából Német- vagy Bécsújhely közelében jókora sereget gyűjtött össze.

Ugyanezt tette Béla is Bécsújhellyel szemben a Lajta vagy Sár folyó innenső oldalán. A sereg fővezérletével Béla Rátholt Lórántot bízta meg, aki alatt a kúnok fejedelme, Alpra és a halicsi (üres) hercegi címet viselő Rosztiszláv is vállalat parancsnokságot.

A csatát június 15-én reggel – Szent-Vid napján, pénteki napon – a magyarok vezették be a Rosztiszláv vezette előcsapatnak a Sáron vagy Lajtán való átkelésével. Vele szemben Liechtenstein Henrik ment át támadásba s így hamarosan igen élénk kézitusa fejlődik ki. Ennek folyamán Ákos Ernye lándzsával az egyik osztrák tisztet kiüti nyergéből s fejét levágva, átküldi a királynak.[1] Boxa Simon, a sóvári Soós család ősatyja, a király szemeláttára ráveti magát az ellenségre, egyet lándzsával keresztülszúr, de aztán többszörösen megsebesülve, az ellenség kezébe kerül, ahol két évig fogva marad.[2] A vitéz Pál volt országbíró szintén súlyosan megsebesült és hét más kisérőjével fogságba esett. Később maga Rátholt Lóránt a magyar fővezér is belevegyült a harcba, de nem történt baja.

Az osztrákok részén nemsokára a harc megkezdése után, sőt némelyek szerint mindjárt kezdetben Frigyes is közbevetette magát s állítólag ép amidőn felsőtestével hátrafordulva, vitézeit kitartásra buzdította, észre sem vevén, hogy a magyarok már előtte termettek, valaki hátulról arcon szúrta, minek folytán lebukott lováról s így a magyar had megtaposta, keresztülment rajta. A harc hevében az osztrákok hamarosan észre se vették hercegük elestét, “csak íródeákja, Henrik, kereste mikor eltűnt és megtalálta, de már kifosztva, megtiporva, sebbel arcán, de más seb nélkül, halva; felvette, mint a zsákot keresztben lóra vetette és bevitte a városba.”[3] Vele a Babenbergi család utolsó férfisarja szállott sírba.

Ezalatt az osztrák sereg zöme nehéz súlyú lovasságával visszavetette a magyar könnyű lovasságot, amelynek soraiból sokakat elgázolt. Bizonyára ekkor lépett közbe a magyar sereg zöme, bár némelyek szerint erre már nem is került a sor.[4] Ezzel a csatának vége szakadt, Ausztriára és Magyarországra nézve tulajdonképen kézzelfogható eredmény nélkül.

[1] Fejér id. m. IV. II. 92.

[2] Hazai Okmánytár VIII. 85.

[3] Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. II. 214.

[4] Fessler-Klein, Geschichte von Ungarn. II. 393. “Die Schlacht beginnt, der Kampf wird heftig; die Kumanem werden geworfen oder kehren absichtlic nach ihrer Gewohnheit den Rücken; Friedrich, der in den vordersten Reihen ficht, setzt den Fliehenden unvorsichtig nach; sein Pferd, von einem Pfeil in die Stirn getroffen, stürzt nieder; noch ehe er sich erheben kann, stösst ihm Bartholomäus Frangepan (ez nyilvánvaló tévedés) das Schwert ins Auge und verwundet ihn tödtlich. Sogleich hörte der Kampf auf; die Kumanen zogen sich jenseit des Flusses zurück, den das Hauptheer der Ungarn noch nicht überschritten hatte. Die Oesterreicher brachten den Leichnam des Herzogs in die neustädter Kirche und verliessen gleichfalls das Schlachtfeld; ohne Vertrag, durch die stille Übereinkunft ward Friede.” Nagyjából így írja le Szalay László is ezt a harcot Thuróczy II. 74, a Chron. Salisb. Calustro Neoburg., Pernoldus és Fasti Campli. I. 1318. alapján.