Hogy IV. Béla a történtek után halálos gyűlölettel viseltetett Frigyes osztrák herceg iránt, akit leggonoszabb, legálnokabb ellenségének tartott, azon nem csodálkozhatunk, s így nagyon természetesenek kell tartanunk, hogy ellene szövetségeseket keresett. Ámde az olyan szövetséges, aki csak a maga esze után jár és türelmetlensége által hajtva, az egyidejű fellépésre és egyöntetű eljárásra mit sem ad, rendszerint többet ront, mint amennyit használ. És ilyen szövetségesnek bizonyult Vencel cseh király is. Frigyes azáltal, hogy Bélát szövetségesétől megfosztania sikerült, természetesen még elbizakodottabbá lett s így a döntő mérkőzés kettejük között immár elkerülhetetlenné vált.

A wienerneustadti csatát mindkét fél tisztán lovagi módra tervezte és hajtotta végre. Mindkét fél egymással farkasszemet nézve, egymáshoz teljesen közel vonult fel, csak a Lajta folyócska választja el őket egymástól. Rajtaütésre, meglepetésre egyik fél sem törekedett. A támadást ugyan a magyarok kezdték meg, de már csak akkor, amidőn az ellenség már szintén teljesen készen állott a mérkőzésre.

A magyar sereg fővezére, illetve Béla király a kúnok könnyű lovasságát nem oldaltámadásra, cselvetésre stb. használja fel, hanem elővédként előrekerülve, rendes lovas rohamot hajtat általuk végre, amelyben a német nehéz vasasok természetesen csakhamar felülkerekednek. Ezt tehát határozott vezetési hibának minősíthetjük.

Még nagyobb hibát követett el Frigyes, amidőn heve által elragadtatva, mindjárt a legelsők sorában elegyedett harcba, miáltal a csata további vezetése még akkor is illuzóriussá vált volna, ha nem is mindjárt a harc kezdetén történt volna meg vele a nagy katasztrófa. Ezen eljárása által a különben harcedzett, tapasztalt és felette vitéz herceg már a legelső pillanattól kezdve fővezérből egyszerű harcossá degradálta magát, amit semmikép sem helyeseltünk. Szó sincs róla, kivált akkori időben voltak pillanatok az ütközetek és csaták folyamán, amidőn a végső döntés érdekében magának a fővezérnek is kivont karddal, lándzsával kezében kellett a harcolók tumultusába belevegyülnie, de ez még a középkori vezetés kátéja szerint is nem a rendes, hanem a kivételes esetek sorába tartozott. De ez csak a legfőbb vezetőre vonatkozik, ellenben a többi alvezéreknek, bármily magasrangúak lettek légyen is, miután akkori időben kizárólag lovas harcokról volt szó, igenis mindenütt és minden alkalommal osztagaik illetve csapat- és seregtesteik élén volt a helyük.

A magyarok közül többen ebben a családban is fényes bizonyítékát adták kiváló bátorságuknak és vitézségüknek, jeléül annak, hogy ha nem ázsiai tömeggyilkosokkal állanak szemben, bármely nemzetiségű harcosokkal bátran felveszik a versenyt.

Habár magának a csatának kézzelfogható eredménye nem is volt, azért Frigyes eleste oly előnyt jelentett Magyarországra és annak királyára, hogy az bátran fölért egy felette fényes győzelemmel is, mert kétségtelen, hogy a magyarságnak Frigyesnél álnokabb és elkeseredettebb ellensége talán soha sem volt.