Csak amikor már a tatárok kivonultak az országból és az életben maradt emberek még saját árnyékuktól is félve kezdtek lassanként rejtekhelyeikből előkerülni, derült ki az iszonyatos gyilkolásnak és pusztításnak az a nagy mértéke, amelyet ez az embertelen vad csorda országszerte mindenütt elkövetett.

A tatároktól megszökött Rogerius[1] erről a pusztulásról a következő képet festi: Az ország határán túl érve,[2] Rogerius szolgájával az országút menti berek sűrűjébe sietett s ott egy patak árkában külön-külön húzták meg, magukat, nehogy együtt fogják el őket s aztán gallyal, levelekkel betakaróztak. Így feküdtek két napig mozdulatlanul mint a sírban, mert a tatárok köröskörül még mindíg kutatták az elrejtőzött embereket és a megszökött foglyokat. Végre az éhség erőt vett rajtuk s így lassan négykézláb feltápászkodtak, kibújtak az árokból és egymáshoz közeledve tanakodni kezdtek, hogy mittevők legyenek. Eközben egy harmadik ember is felbukkant s egymástól megijedve valamennyien futni kezdtek. De hamarosan kiderült, hogy az is szökevény s így most már hárman összeverődve folytatták útjukat. Nagy bajjal elérték az erdő szélét s egy magas fára felmászva, azt a földet, amelyet jövet nem dúltak volt fel a tatárok, most már szintén elpusztítva látták. Útjuk folytatásánál az elpusztult egyházak tornyai voltak vezetőik, mert az utak és ösvények a felismerhetetlenségig füvel és gazzal voltak benőve. Barangolásuk közben mályvából és gyökerekből éltek s ha Rogerius szolgája és utitársa a parasztok kertjeiben itt-ott megmaradt vöröshagymát vagy foghagymát hozhatott neki, ő azt a legnagyobb csemege gyanánt fogyasztotta el. Az erdőből való kiérés után nyolcadnapra végre Gyulafehérvár városához értek, amelyben semmit sem lehetett találni, mint a megöltek csontjait és fejeit s az egyházak és paloták szétdúlt és ledöntött falait, melyeket a sok kiontott keresztény vér bemocskolt vala. „Fehérvártól tíz mérföldre északkeletre az erdőszélen végre találtak egy falut, Frátát, amelynek még ma is Magyar-Fráta a neve s „az erdőn alul négy mérföldre volt egy csudálatos magas hegy, amelynek tetején egy borzasztó kőszikla nyugodott.” Ide nagy számmal menekültek férfiak és nők, akik sírva de szívesen fogadták a három jövevényt s veszedelmük felől tudakozódva megkinálták őket fekete kenyerükkel, amelyet lisztből és tört cserfahéjból sütöttek, de Rogeriusnak és társainak ez jobban izlett, mint valamennyi lángliszt-sütemény, amelyet valaha életükben ettek. Rogeriusék egy hónapot töltöttek itt; nem mertek eltávozni, hanem a fürgébb emberekből mindíg kémeket küldözgettek ki, megnézni és megtudni, vajjon nem maradt-e még a tatárok egy része Magyarországon, vagy mint előbb tapasztalták, cselt vetve, nem-e térnek vissza, hogy a nép elfutott maradványait összefogdossák?

És a kevésbé elpusztított Dunántúltól eltekintve, így nézett ki az ország többi része is, ahova a tatárok eljutottak. Erre nézve Spalatói Tamás[3] a következőket írja: „De nem elég, hogy a barbárok dühe egész Magyarországot fegyverrel írtózatosan összetörték, az éhségnek nyomban utána bekövetkezett veszedelme az éhhalál dögvészével a nyomorult népet szintén pusztítá. A tatárok dühöngésének idején ugyanis a lakosok nem vethették be földjeiket, nem tudták az elmult aratás idején a gabonát behordani, s így élelmiszereik nem lévén, a nyomurultak az éhség kínjától emésztve, egyre jobban hullottak. A mezőkön, úton-útfélen a holttestek oly nagy tömege hevert, hogy bátran azt hihette az ember, miszerint az éhség nem kevésbbé pusztította a magyar nemzetet, mint a tatárok vérszomjas kegyetlensége.[4] Ezenkívül még a ragadozó farkasok is mint az ördög barlangjából csapatosan törtek elő s embervér után szomjazva, nem is alattomos támadással, hanem egyenesen rátámadtak a házakra, az anyák kebeléről leragadták a csecsemőket, sőt még a fegyveres embereket is megtámadták és iszonyatosan szétmarcangolták.”

Kínjaikban az emberek kutyát, macskát ettek; másutt az emberek földdel töltötték meg éhes gyomrukat, sőt híre járt, hogy még emberhúst is árultak nyilvánosan a vásáron.[5] És akadt elég gazember, aki jónak látta az alkalmat, hogy a zavarosban halászva, rabolt holmival öregbítse vagyoni állapotát. Így Varasd tájékán egy Paczona (Pachuna) nevű betyár garázdálkodott, „aki rossz szelleme által vezetve, annyi gonoszságot követett el az országban, hogy megérdemelte volna, hogy darabokra vágják és országszerte kifüggesszék.” Zalában valami Tátika nevű úr még a tatárdúlás idején sem állhatta meg, hogy a veszprémi püspökség embereit ne károsítsa. Losonc tájékán Kácsik Simon, Gertrud királyné egyik gyilkosának fia, Folkus, a füleki vár ura, követett el ismételten, állítólag még a tatárokén is túltevő gazságokat. Béla király, amikor füleki vára előtt elhaladt, kihívatta, szép szóval akarván meginteni és jó útra téríteni, de ő nem tett eleget a király meghívásának.[6] Ugyanekkor Pozsony vidékén Frigyes osztrák herceg garázdálkodott abban a hiszemben, hogy most már Magyarországnak úgyis vége.[7]

Ilyennek találta Béla király az országot, amidőn a tatárok elvonulásáról hírt véve, május elején a tengermellékről elindulva, az ország belsejébe visszatért. Nem nagyon számos kíséretéhez és fegyveres hadához az ispotályosok, vagyis a johanniták és a vegliai grófok csapatai csatlakoztak; mindkettőjüket ezért igen bőkezűen ellátta földdel és messzemenő kiváltságokkal.

A Buda felé előnyomuló Béla előtt Pál ispán országbíró haladt, hogy a népet megnyugtassa, az elszaporodott tolvajokat és útonállókat megbűntesse és az elpusztult országban minél előbb legalább némileg helyreállítsa a rendet. Miután Pál ispán ezt a feladatát a Dunántúlon nagyjából befejezte, hasonló célból átkelt a Dunán, majd Erdélybe ellátogatott és az ő megjelenése a hír, hogy ő nyomában a király is jár serege élén, lassanként mindjobban megnyugtatta a csüggedőket, kétségbeesetteket, úgy hogy fokozatosan valamennyien lejöttek az erdőkből, előkerültek a barlangokból és a menedékkövekről. Ezek részére mindenekelőt födélről, lakásról és nemkülönben gabonának és vágómarháknak a szomszédos országokból való behozatala által élelemről kellett gondoskodnia, ami annál nehezebben ment, mert pénze, vagyona sem a királynak, sem a lakosságnak nem volt és mivel az 1243. évi első termést a sáskák pusztították el. E mellett királyban, nemzetben egyaránt még mindíg nagy és sokáig tartó volt az aggodalom, hogy a tatárok újból visszatérnek.

Az országban szerzett első benyomások és tények amellett szólottak, hogy a legnagyobb mértéket öltötte a tatárdulás a sík, lapályos, erdőmentes vidékeken, ellenben a várakkal is jobban ellátott erdős, hegyes felvidéken aránylag sokkal kisebb méretű volt a pusztítás. Ebből azt a konzekvenciát vonták le, hogy inkább a felföld mint az Alföld benépesítésére és várakkal való megerősítésére kell a fősúlyt fektetni, aminek révén aztán az eddig majdnem teljesen elhanyagolt határmenti részek kezdtek mindjobban benépesülni, azonban sajnos, nem annyira magyarokkal, mint messze idegenből hozott családokkal, fősúlyt helyezvén arra, hogy minél több földművelő és harcos elem jusson az országba.[8] A nagy igéretekkel visszacsábított és sok kedvezményben részesített kúnokat, mint par excellence alföldi lakókat, ellenben Béla újból főkép a Tisza mindkét partján, illetve a Duna-Tisza közén, tehát nagyrészt régi lakóhelyeikre telepítette le. A feltétel most is az volt, hogy felveszik a kereszténységet, de azért nagy tömegük Alpra nevű fejedelmük alatt megmaradt régi szokásai, vallása és öltözete mellett és miután a tatárok ép e vidéken a legrettenetesebben pusztították ki a magyarságot, most már nem is igen volt kivel összeütközniök és kit megzsarolniok. Béla király, hogy őket még jobban magához láncolja, 1254-ben még alig felserdült gyermek fiát, Istvánt a kún vezér vagy király leányával házasítá össze, aki a keresztségben Erzsébet nevet nyert. Ez alkalommal, mások szerint egy kutyát ketté vágtak s erre mind a tíz vezér megesküdött, hogy a király hívei lesznek és hogy Magyarországot úgy a tatárok, mint más barbár népek ellen megoltalmazzák.

A földmívelőkön és harcosokon kívül igen szívesen látta Béla az idegen országokból jövő kézműveseket is, akik nem annyira tanyákon, falvakban helyezkedtek el, hanem inkább városokban tömörültek. Ezek között legtöbb volt a német elem.

Az ország pénzügyeinek rendbehozatala céljából Béla a zsidóknak ugyanolyan messzemenő koncessziókat tett, mint aminőket azok Ausztriában élveztek. Ezek aztán elég busás kamat ellenében, amelynek maximuma épúgy mint Ausztriában 170%-ban volt megállapítva, elég bőségesen adták a megszorultaknak megfelelő fedezet ellenében a kölcsönöket.

A szinte biztosra vett újabb tatár támadás esetére minél több várnak az építése határoztatott el. Erre a gondolatra főkép az a körülmény vezette az intéző köröket, hogy a jó helyen fekvő, valamivel jobban kiépített és védett várak mégis ellenállhattak a tatárok ostomának s így azok révén sok ember és elég tekintélyes vagyon kerülte el a biztos pusztulást. Legalább az volt akkoriban a mértékadó körök érzése, bár valójában a várakba menekült lakosság is, amint az a leírtakból elég világosan kitűnik, legnagyobbrészt odaveszett.[9] A várakba helyezett biztonsági érzés tükröződik vissza Béla 1260. évi alábbi okmányából, amellyel Szigligetet a pannonhalmi apátságnak adományozta, hogy ott várat építtessen:[10] „Miután birodalmunkat a barbár népek elpusztították és az a tatárok zsarnoksága által isten engedelmével vagy rendeletére egészen feldúlatott, attól való félelmünkben, hogy országunk végkép kimerül és azt óhajtva, hogy az isteni rendelkezés folytán nekünk hódoló népnek maradványai biztonságban legyenek, főuraink tanácsának meghallgatásával maghagytuk, hogy koronánk minden országának alkalmas helyén erősségeket építsenek, várakat emeljenek, hogy a nép, ha ismét ellenség tör reá, oda meghúzhassa magát és ott védelmet találjon. És hogy ez a jótékony gondoskodásunk annál könnyebben vezethessen a kivánt eredményhez, azt az eljárást követtük, hogy ha magánember birt egy erős fekvésű helyet, azt csere útján vagy más igazságos módon államivá tettük, hogy azon a nép sokasága várat építsen. Ha pedig királyi birtokon volt az ilyen megfelelő hely, azt átadtuk használatra magánosoknak, az egyházaknak vagy főpapoknak. Így akartuk elérni, hogy az erős helyek mindíg azokra bizassanak, kiknek gondoskodása által minél számosabban találhassanak menedéket ugyanott, hol előbb senki vagy csak kevés ember talált.” E szempontok vezették Bélát, amidőn a tengermellékről visszajöve, 1242. év végén Zágrábtól délre egy kis halmon, a gréci hegyen megvetette a mai Zágrábnak magvát, megjegyezvén, hogy a polgárok elvállalták, miszerint a Gréc hegyet saját költségükön megerősítik. A város mellett a zágrábbi káptalannak adott területet várépítésre, „hogy baj, szerencsétlenség esetén oda menekülhessenek azok, kik maguknak különvárat vagy nem tudnak, vagy nem akarnak építeni. Ha azonban valakinek mójában van, hogy magának, családjának, vagyonának biztosítására a várban külön tornyot építhet, annak a káptalan adhat helyet oly feltételek alatt, amint neki tetszik, a vár tulajdona azonban mindíg a káptalané maradjon.[11]

Ugyanekkor, tehát ugyancsak az 1242. év vége felé, IV. Béla Pesttel szemben, a magányosan álló pesti hegyre (Mons Pestiensis), vagyis a mai várhegyre épített várat, amelyet eleinte pesti (Castrum Pestiense), majd mivel a budai oldalon volt, budai várnak (Castrum Budense) neveztek. Az újonnan keletkezett várat, amelybe szörnyű sanyargattatásaik után a megmaradt pesti németek legnagyobb része mindenestől átköltözött, a magyarok Budának, a régi Budát pedig Ó-Budának nevezték el.[12]

A még jobban megerősítendő Esztergomra nézve úgy intézkedett IV. Béla, hogy mind az érsek papságával, mind a polgárság a várban lakjék. Később a két elem között egyenetlenség támadt, minek folytán a polgárság újból leköltözött a Duna menti régi városba.

Épígy Fehérvárott is a várba rendelte Béla a külvárosi népet, „hogy azt a védők sokasága által minél erősebbé és biztosabbá tegye.”[13] Ezenkívül Béla tőle telhetőleg azon volt, hogy a főurakat rábírja, hogy az ország pénzén az illető vidék hozzájárulásával építendő várakon kívül, ők a maguk birtokain saját erejükből is erősségeket, várakat építsenek. E tekintetben jó példával járt elől Mária királyné is, aki akkoriban sajátjából építtette fel a visegrádi várat, hova szükség idején az özvegyek, árvák és mások, kik saját menedékhellyel nem bírnak, futhassanak és így az ellenség dühével szemben magukat védelmezhessék.[14] Hivatalból építették fel a néhai Turul várának is nevezett túróci várat a Znio nevű magaslaton; a fent említett modalitások, vagyis állami hozzájárulás, támogatás és a nép szolgáltatta anyag és munkaerő mellett pedig Lipótban, Szepesben, Sárosban és Erdélyben épült fel számos erősség; mindezek már nem voltak olyan föld- vagy sárfészek-félék, mint azok, melyek eddig a lapályos és mocsaras vidékeken elég bőséges számban rendelkezésre állottak, hanem szilárd anyagból, kőből, fából készültek, hogy hosszabb ideig is képesek legyenek az ellenség ostromának ellenállni. Az is megtörtént, hogy a király rendeletére valahol megkezdték hivatalból a várnak építését, de pénz híjján azt be kellet szüntetni. Ilyenkor, nehogy abba rablók fészkeljék be magukat és a vár mégis kiépíttessék, a megkezdett építkezés a hozzátartozó földekkel együtt a munka folytatására vállalkozónak adatott át. Ilyen körülmények és feltételek mellett kapta 1250-ben a szepesi egyház Marcell várát. A Balaton mellé a pannonhalmi apát a fenti rendelet értelmében a Szigliget nevü szigeti várat építteté. A pozsonyi várban két várjobbágy Mocs és Chuegh fiai, Lék és Péter a maguk költségén tornyot építettek, megfogadván, hogy azt békében, háborúban megőrzik és jókarban tartják. Ennek fejében Béla Nyéket adta nekik a pozsonyi vár birtokából. A vár aljában pedig a Vődric felé a viztornyot ugyanekkor a pilisi apát építette ki. Baranya megyében Miklós tárnokmester kapja várépítés céljaira a Sársomlyó hegyét stb. stb.[15]

A szükséges haderőről való gondoskodás szintén nem egyforma elvek, hanem a kritikus helyzet nyomasztó hatása alatt úgyszólván máról holnapra, ötletszerűen történt. A királynak s a kincstárnak pénze nem lévén, földadományok révén igyekezett minél nagyobb számú sereg kiállítását biztosítani. Ilyen adományokban világi és egyházi szervezetek, városok stb. épúgy részesültek, mint egyes arra érdemes emberek – főurak, főpapok, nemesek, idegen polgárok stb. – vegyesen. Így többek között a fentebb említett ispotályosokat a számukra biztosított kedvezmények ellenében arra kötelezte, „hogy az ország legveszélyesebb részének, a Kún- és Bolgárország felé eső vidéknek, ahol a tatárok is betörtek az országba, védelmét bármiféle pogány nép ellen magukra vállalják,[16] mi célból az említett rend állandóan 100 lovas frátert volt köteles fegyver alatt tartani. Azonkívül különféle várakba még 50, a tatár támadás megismétlődése esetén pedig azonkívül még 60 lovagot voltak kénytelenek az ország védelmére kiállítani. A vegliai grófok a nyert kedvezmények és kiváltságok ellenében arra kötelezték magukat, hogy amíg a király a tenger mellékén tartózkodik, két gályát bocsátanak rendelkezésre, ha pedig visszatér Magyarországba, az eddigi kötelezettségeken kívül még három teljesen felszerelt vitézt csatlakoztatnak a király seregéhez. Pestre nézve a fentemlített várépítéssel kapcsolatban megújítá, hogy ha személyesen vezet hadat, a város tiz fegyverese kövesse a királyt. Ugyanannyit kellet a zágrábiaknak is kirendelniök, ha a király a tengermellékre, Karinthiába vagy Ausztriába vezet személyesen sereget. A Körmendre befogadott idegeneknek minden 15 család után kellett egy-egy páncélost sisakban, kabátban, lándzsával, puzdrával és egyéb, páncélos embernek való fölszereléssel és 2 lóval a királyi seregbe küldeni. A szepesi nemesek részéről 1243-ban nemességük újbóli megerősítésekor kikötötte, hogy ha a király táborba száll, közülük négy-négy, akiknek nyolc eke földjük van, egy kellőkép felfegyverzett embert állítson. A túróci várjobbágy fiúktól pedig követelte, hogy a nekik adományozott föld ellenében hatan-hatan állítsanak egy páncélos vitézt a hadsereghez. Papi Écsnek Sárosban, aki Tubul várát védelmezte a tatárok ellen, oly kötelezettség mellett adott 1249-ben földet, hogy háború idején vagy maga, vagy egy kellően felfegyverzett embere szolgáljon a királyi seregben.

A tatárok okozta pusztítások, amelyek révén igen sok gazdátlanná vált föld szállt vissza a királyra, utóbbinak a nemességgel szemben eddig követett eljárást is gyökeresen megváltoztatták. Részben a fentemlített oknál fogva, részben hálából, hogy főleg a nemesség egyes kiváló tagjainak köszönhette IV. Béla szerencsés megmenekülését a Sajó mellékéről egészen a tengerpartig, a tatárjárást követő években nem hogy folytatta volna a várföldek visszavételét, hanem ellenkezőleg ő osztogat elég bőkezüen a várbirtokokból, természetesen főkép katonai szolgálatok teljesítésének vállalása fejében.[17]

Ezek voltak nagyjában IV. Béla intézkedései, amelyeket közvetlenül, illetve a legközelebbi években a tatárjárás után az ország helyreállítása és újjáépítése érdekében tett és ezek úgyszólván kivétel nélkül valóban oly természetűek voltak, hogy azok révén méltán nevezik őt a haza második megalapítójának. Országvédelmi tekintetben tett rendelkezéseit az alábbi sorokban méltatjuk, illetve tesszük alapos szemlélődésünk tárgyává.

[1] Rogerius id. m. 40. fej.

[2] Az előzményeket lásd a 104. oldalon.

[3] Id. m. 40. fej.

[4] A Pozsonyi, Budai és Thuróczy Krónikája szintén említi, hogy a tatárok kivonulása után többen vesztek el Magyarországon az éhinség folytán, mint ahányat a tatárok megöltek és rabságba hurcoltak.

[5] Guillaume de Nangis tudósítása szerint. A tatárok emberhús-evéséről Ivo de Narbonne tesz említést (Ivo Norbonensis apud Mathea parisiense Hist. Angliae 583.)

[6] Pauler id. m. II., 188. és 203.

[7] Altaichi Hermann is ezt a véleményét szögezte le (Mon. germ. XVII. 394.). Egy másik krónika pedig azt írja, „hogy Krisztus ideje óta nem volt ehhez hasonló csapás és nyomoruság egyetlen országon sem, mint akkor Magyarországon” (Annales Sancrucenses. Mon Germ. IX. 641.)

[8] Fejér, Cod. Dipl. IV. 3. 348.: „ . . . tam agricolas quam milites repopulandum terras depopulatas . . . edicto regio statuimus convocare.”

[9] Tulajdonképen egyedül Klissza vára volt az, amely eredménnyel állott ellen a tatárok legvadabb támadásának is, de ezt elsősorban természeti és helyi erősségének köszönhette.

[10] Wenzel id. m. II. 320.

[11] Tkalčič, Mommenta ecclesiae Zagrabiensis I. 88.alapján Pauler id. m. II. 199.

[12] Buda és Pest, vagyis a mai Budapest története a kelták idejéig nyúlik vissza, akik még Kr. e. alapították a mai Ó-Buda helyén fekvő Ak-ink (a. m. bőviz) várost, melyek a Kr. u. II. században itt megtelepülő rómaiak Aquincumnak neveztek el. A rómaiak itteni uralmát a népvándorlás idejében a hunok, akik Aquincumot újból felépítvén, azt Etelvárának vagy Budának nevezték el, majd a keleti gótok, longobardok, s végül az avarok és szlávok váltották fel. Utóbbiak idejövetelekor Pest és Buda helyén két római városnak téglavető telepei és mészégető kemencéi voltak; innen az egyik németül Ofen, a másik szláv nyelven Pest nevet nyert, melyek mindegyike kemencét jelent. A magyarok a honfoglalás után is meghagyták a Buda és Pest neveket és Buda (a mai Óbuda) 1156-ban már prépostság és társas káptalan székhelye s egyúttal királyi lak is volt, Pest ellenben már kezdettől fogva kereskedelmi várossá alakult át. Ilyen állapotban érte a két várost a tatárjárás. Hogy annak folyamán azoknak mit kellett szenvedniök, azt már fentebb előadtuk.

[13] Theiner, Vetera Monumenta Historica Hungariam Sacram illustrantia, I. 208. és Knauz, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis, I. 375. és 439.

[14] Fejér, id. m. IV. 2. 320. 374. és Wenzel, Árpád-kori új okmánytár, VII. 501: „ . . . In quo ipsa domina Regina de auro suo proprio et ornamentis sertis videlicet aureis et monilibus, ac aliis rebus pretiosis secum allatis castrum de suptuoso fecit opere construi, ad quod necessitatis tempore vidue et orphani, ac alii receptacula propria non habentes confugere valeant, et ab hostili rabie tamquam in domo refugii se tueri.”

[15] Fejér id. m. 1245. IV. 1. 380.., 1249. IV. 1. 50. és IV. 2. 218 – Wenzel id. m. III. 94, III. 320, VIII. 70.

[16] A johannitáknak vagy ispotályosoknak átadott terület alatt a Szörényi bánságot és a Havasföld egy részét, továbbá a Keleti Kárpátokon túl fekvő kúnok földjét (lásd a 11. sz. mellékleten) kell értenünk. (Lásd a johanniták főnökével, Rembalddal 1247. évi június 1-én kötött szerződést; amelyet azonban nemsokára hatálytalanítottak; továbbá Fejér id. m. IV. I. 147. – Pray, Díssert. VII. 154. – Katona, Historia critica regnum Hungariae. VI. 45. – Benkő, Milkovia, I. 110.

[17] Pauler id. m. II. 203.