A sajómelléki csata katasztrófális kimenetele és az azt követő erélyes és kíméletlen üldözés kétségtelenné tette, hogy a Dunáig az előnyomuló tatárokkal szemben újabb ellenállást kifejteni céltalan és lehetetlen is lett volna még akkor is, ha a szertefoszló sereg maradványaiba hamarosan újabb lelket sikerült volna beleönteni. A Duna volt az a hatalmas akadály, amely legalább egy időre biztosan határt szabot a tatárok további előnyomulásának, mely körülmény viszont a magyar sereg vezetőségének és magának a seregnek is alkalmat adott, hogy magát újból összeszedve, még egyszer megkísérelje a döntő összeütközést. Ennek azonban magyar részről két lényeges és elengedhetetlen kelléke volt: egy erős lelkű, jeles hadvezér és egy feltétlenül engedelmes és a helyzet magaslatán álló, lelkes hadsereg. Ennek feltételezése, továbbá helyes vezetés és elszánt harckészség mellett még sokszoros számbeli ellenséges túlerővel szemben sem lett volna kilátástalan egy újabb döntő összeütközésnek a megkockáztatása. Ennek az újabb összeütközésnek, illetve csatának a kiinduló helyzete és alapgondolata nagyjában ugyanaz lett volna, mint a sajómelléki csatáé, amely azonban magyar részről tudvalevőleg teljesen el volt hibázva. Ott is, itt is az egyedüli helyes megoldás abban állott, hogy a támadó tatárokat a folyón való átkelés közben kellet volna helyileg alakítandó viszonylagos túlerővel megtámadni. Erre a Sajó mentén Szubutáj késedelmeskedése folytán nyilt is alkalom s ha ekkor a magyar sereg csak valamivel nagyobb rugékonysággal rendelkezett volna és a szekértáborba beszorult csapatok élén még néhány olyan lelkes és a vakmerőségig bátor és vitéz férfi állott volna, mint aminőknek Ugron érsek és Kálmán herceg mutatkoztak, akik a sereg nagyobb részét magukkal ragadva, a beállott krízis pillanatában ellenállhatatlan erővel rávetették volna magukat a sokáig elszigetelten küzdő Batu-csoportra, akkor a mohi csata nem gyász-, hanem örömnapot jelentett volna a magyarság számára.
Ugyanez a stratégiai és taktikai alapgondolat lett volna a dunamenti nagy összecsapásnál is helyén való, mindenesetre kissé nehezebb körülmények között. A tatárok szempontjából a dunamenti döntő csata hadászatilag a Duna jóval nagyobb akadályjellegénél fogva a sajómentinél mindenesetre nehezebben végrehajtható hadműveletszámba ment volna, ezzel szemben azonban nagy előnyt jelentett a Dunának Komárom és Pest közötti könyökszerű alakulása, amely szinte csábítgatta a támadót, hogy a folyam mögött álló ellenség ellen kettős átkarolást hajtson végre, aminek ellensúlyozása a védő részéről nagyfokú éberséget és ruganyosságot tételezett fel.
Az iránt nem lehet kétségünk, hogy a mongol fővezérség felismerte a váci Duna-könyök nyujtotta nagy hadászati előnyöket és az a körülmény, hogy a mohi csata után Bajdár seregcsoportját nyomban szintén Magyarországba a Garam alsó folyásához, az erdélyi seregcsoportot pedig Pest alá rendelte, majdnem kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Batu eredetileg foglalkozott is azzal a gondolattal, hogy támadását a jelzett Dunaszakasz ellen mielőbb végre is hajtja. Utóbb azonban, talán éppen a Duna nagy akadályjellegére való tekintettel és mivel még élénken emlékezett sajómenti időleges szorult helyzetére, amelyhez hasonlóra, sőt még súlyosabb természetűre is, a Duna mentén még inkább számítani kellett, elállott ettől a szándékától és jó szerencséjében bízva, amely sajnos ezúttal sem hagyta el, az erős téli fagyok bevárását határozta el, amelyek teljesen eliminálják majd a Dunának erős akadályjellegét. Igaz, hogy ezáltal időt engedett a magyaroknak, hogy a Dunántúl újból összeszedjék magukat és erős ellenállásra készüljenek, de miután ő az országnak immár több mint háromnegyedrészét elpusztította és megszállva tartotta, ennélfogva ő még ezt a luxust is megengedhette magának.
A magyarságnak hadvezére és immár valamire való hadserege sem lévén, egy ily fentebb említett újabb döntő mérkőzésre, amely ellentámadással kapcsolatos védelem révén igyekezett volna kedvező fordulatot előidézni, valóban nem is lehetett gondolni. Szegény, szerencsétlen Béla királyunkat a mohi csata és az azt követő nehéz menekülés izgalmai, majd Frigyes osztrák herceg lelketlen viselkedése annyira megtörték, hogy ő a fennálló körülmények között, pláne miután két legvitézebb alparancsnoka és harcászati dolgokban két legbiztosabb támasza, Kálmán öccse és Ugron érsek kidőlt oldala mellől, és mivel a külföldtől ismételt kérései és sürgetései dacára[1] egyetlen kopeket és egyetlen katonát sem kapott, ily nagyobbszabású dologra nem határozhatta el magát. Ehelyett még a tiszta védelemnek is csak leggyengébb formáját vette igénybe, amidőn a még meglevő seregroncsoknak egy jelentéktelen részét a Dunának pesti szakasza mentén nem is védelemre, hanem úgyszólván csakis megfigyelésre és később a keletkező jégkéreg feltörésére alkalmazta, a megmaradt részt pedig az ellenséggel szemben levő három várban helyezte el. Hogy ezek a várak a Dunán átkelt ellenséget még pillanatnyilag sem lesznek képesek feltartóztatni, ahhoz kétség alig férhetett, mert azokat Batu megfelelő seregcsoportok által körülvéve, annyira izolálhatta, hogy azok között seregének zöme bátran és feltartóztatás nélkül folytathatta támadó hadműveleteit. Hogy a valóságban Batu Esztergom és Székesfehérvár ellen mégis komolyabbnak látszó ostromra indult, ez nem azért történt, mintha e váraktól és azok védőrségétől seregének biztonságát féltette volna, hanem mivel azokban tömérdek kincseket szimatolt, amelyeket minden áron meg akart a maga és serege számára kaparintani. Erre vall az a körülmény is, hogy a budai, illetve óbudai várat csak úgy en passant fölégette, a komáromit pedig még csak figyelmére sem méltatta. Hogy Batu sem Esztergomnak, sem Székesfehérvárnak, majd a pannonhalmi erősségnek végleges kézrekerítését nem erőszakolta, az nem e várak erősségén, illetve a tatároknak velük szemben megnyilvánuló tehetetlenségén, hanem azon mult, hogy Batu nem tartotta érdemesnek, hogy azok ostromára kelleténél több időt és erőt pocsékoljon el. Még élesebben kitűnik ez a tatárok későbbi bolgárországi magatartásából, amidőn az útjokba eső erődített helyeket és várakat következetesen kikerülték, vagyis más szóval rájuk sem hederítettek.
Szó sincs róla, a várak az országvédelem szempontjából mindig igen nagy szerepet játszottak, de inkább mint gócpontok, amelyek körül a sereg vagy annak egyes részei, illetve a környékbeli egyébként teljesen védtelen lakosság tömörülhettek, de azokat komoly ellenséges támadás ellen biztos eszközéül tekinteni sohasem lehetett. Várad esete eléggé bizonyítja, hogy ahol a tatárok súlyt helyeztek arra, hogy az illető erősségi birtokába jussanak, ott az ellen oly várvívási módot és oly ostromszereket alkalmaztak, hogy csupán idő kérdése volt, hogy mikor lesznek az illető erősség és az azt védő őrség uraivá.
Hogy a hontalanná vált boldogtalan király és családja a horvátok és a dalmaták részéről oly szívélyes fogadtatásban és támogatásban részesült, azzal e két nemzet a magyarságot örök hálára kötelezte, mert az ő segítségük és feltétlenül megbízható magatartásuk nélkül Béla, mint az utolsó nagykorú Árpádházi király, minden valószínűség szerint a tatárok kezére került volna és nem valószínű, hogy az ország helyreállításának nagy művét, amiről alább szólunk majd, más is ép oly eréllyel és hozzáértéssel végezte volna el. Dícséret és elismerés illeti azokat a magyar honfiakat is, akik mindvégig hűen és önfeláldozással kitartottak a király oldala mellett. Nem annyira nyugodt, csendes jó időkben, mint inkább ilyenkor tűnik ki, hogy ki az igazi hűséges alattvaló. De nem is feledkezett meg jó királyuk róluk, amint az számtalan adománylevélből és egyéb okiratból kitűnik.
Batu további hadműveleteit illetőleg egy eddig még teljesen fel nem derített talány előtt állunk. A magyaroknál Mohinál történt teljes tönkreverése és az országnak a Kárpátoktól a Dunáig terjedő megszállása és elpusztítása után az országnak még fennmaradt dunántúli része és Béla király személye már nem voltak oly fontos és nagyszabású hadműveleti céltárgyaknak tekinthetők, hogy azokkal szemben az egész tatár sereget kellett volna latbavetni. Sőt tudjuk, hogy ennek megfelelőleg alapjában véve az esztergomi és székesfehérvári, sem túlnagy erővel, sem nagy intenzitással végrehajtott hadműveletektől eltekintve, a további operációkat már csak Kádán hajtja végre nem valami erős seregcsoportjával, Batu pedig serege zömével a dunai átkelés és az esztergomi és székesfehérvári epizódszerű hadicselekmények befejezése után a visszavonulás elrendeléséig, vagyis majdnem kéthónapig tétlenül vesztegel a fentemlített váci Duna-könyök belső, vagyis dunántúli hajlásában. Ehelyett, ha Batu komolyan akarta volna, mint már fentebb jeleztük is, bátran akár Ausztriára, akár Németországra vethette volna magát, ahol sem nagyobb folyam-, sem egyéb túlságosan számbajöhető akadályok nem állották útját. Hogy ezt Batu miért nem tette, az bizonyára ugyanarra az okra vezethető vissza, amely miatt a tatár sereg hamarosan egyáltalában elhagyta az európai hadiszínhelyet. A mongol birodalom belsejében, illetőleg a mongol császári trón körül már régibb idő óta oly bizonytalan állapotok kezdtek lábrakapni, hogy ezek a legmesszebb fekvő vidékeken operáló tatár seregekre és azok vezetőire is élénk visszahatással voltak és nagy befolyást gyakoroltak. Az a tragédia, mely Oktáj mongol császár életének méreg által történt kioltásával végződött, úgy látszik már hosszabb idő óta előrevetette árnyékát; ez tette utóbbi időben alighanem Batut is szárnyaszegetté. Tény az, hogy Oktáj 1241 december 11-én Karakorumban némelyek szerint méreg, mások szerint a szeszes italok mértéktelen élvezete következtében meghalt, mely históriába a fáma Oktáj nejének, Turakinának és Tuluj Szijurkukteni nevű özvegye nővérének, Abikának versengését is belszőtte. Ebből kifolyólag a viszony a Tuluj özvegye által favorizált Batu és Oktáj fia, Gujuk között is mind feszültebbé lőn, úgyhogy ez utóbbi 1241-ben el is hagyta Batu seregét. Így fokozódott lassanként a karakorumi udvarban keletkezett vihar orkánná, amelynek szele végre egészen a Magyarországon operáló Batuig is eljutott. Utóbbi eleinte Turakinának, a régensnőnek és a vele ellenséges lábon álló Gujuknak bosszújától tartva, eleinte nem is akart ama meghívásnak eleget tenni, amely őt is a Karakorumba 1243. évre hirdetett kurultájon való részvételre kötelezte, de most is Szubutáj volt az, aki Magyarország és az egész keresztény világ nagy szerencséjére rábeszélte Batut, hogy európai hadműveleteit félbeszakítva, Ázsiába térjen vissza, mondván: „Te vagy most a hercegek közt a legidősebb, nem cselekszel helyesen, ha a meghívást visszautasítod”[2] és Batu most is meghajolt hű alárendeltje nézete előtt. És így ennek, nem pedig Vencel cseh király világgá kürtölt hősködésének, avagy a Németországtól való félelemnek, mely országról különben Batu is bizonyára tudta, hogy úgy bensőleg, mint a pápai udvarral is maghasonlásban él s így valami nagy erőkifejtésre pillanatnyilag egyáltalában nem képes – köszönhető, hogy a mongol sereg 1242-ben az egész vonalon visszavonulót fuvatott.[3] A távolság Karakorum és Pest között mintegy 6500 km-nek felel meg. Miután Oktáj halála napjától Batu visszavonulásának kezdetéig 110-115 nap telt el, az Oktáj halála hírét hozó staféta váltó lovasállomások útján naponta átlag 60 km-rel jutott előbbre, ami az akkori viszonyok között igen szép teljesítménynek mondható.
Batu az Aldunán való átkelése után egyik megbízottját nyomban halicsi Daniló orosz herceghez küldte, aki újból berendezkedni kezdett tartományában, megüzenvén neki, hogy nyomban hódoljon meg, mert különben újabb tatár sereget küld a nyakára. Batu pressziójának engedve, nemcsak Daniló, hanem a többi orosz hercegek is meghódoltak a mongol uralomnak s ez időtől kezdve valamennyi orosz fejedelem, akik ezután is folytonos perpatvarban és háborúskodásban éltek egymással, a Volga, illetve Achtuba melletti Saraiban, Szareptától keletre székelő arany horda khánjainak lettek adózó hűbéresei, aki azonban belső ügyeikbe nem igen avatkozott. Végre III. Iván orosz nagyfejedelem 1489-ben felaszabadította országát a tatár adófizetés és hódoltság alól.
Batu Kipcsakba[4] hazaérve, mégis meggondolta magát és nem ment el az 1246. évi karakorumi kurultájra, hanem azon csak néhány testvére és fia által képviseltette magát. A választásból nem is ő, hanem ellenfele, Gujuk került ki a mongolok főkhánja gyanánt.
Kipcsaki tartományába visszatérve, Batu az Ural folyótól a Kaspi tenger északi partjáig terjedő részt Sejbán öccsének engedte át. Ő maga az úgynevezett arany hordával, vagyis táborral a Volga mentén helyezkedett el; Orda nevű bátyja a Krimben és az alsó don közötti területen a fehér horda felett parancsnokolt. A fehér és arany horda között a Don mentén Batu második fiának, Tutukhánnak parancsnoksága alatt a kék horda ütötte fel tanyáját.
Innen indultak el ezek a hordák, hogy az egyik, hol a másik általuk már elpusztított európai országba, úgy hogy Batu fennhatóságát a Kárpátokig és a Balkánig terjedőleg valamennyi országnak és nemzetnek el kellett ismernie, csak IV. Béla nem akart se rossz, se jószerivel Batu kívánságának eleget tenni. Világosan kitűnik ez Béla királynak 1254. december 11-én IV. Ince pápához intézett leveléből,[5] amelyben többek között az áll, hogy a tatárok nagyon fel vannak háborodva ellene, mivel ő nagy szorongattatása dacára következetesen vonakodik fennhatóságukat elismerni, míg az összes országok, amelyek keletről szomszédosak az ő birodalmával, így többek között Oroszország, Kúnország, a vlodnikok és bolgárok, akik, illetve amelyek annak előtte nagyobbára az ő fennhatósága alatt állottak, immár mind adófizetőikké lettek.
IV. András pápának egy 1252. évi október 14-én kelt leveléből[6] kitűnik, hogy Batu egyik leányát felajánlotta IV. Béla király fiának feleségül, hacsak Béla király fia a magyar sereg negyedrészével a tatár sereg élén haladna a keresztények kiírtását célzó hadjárataiban. Viszont ezért a magyarok a kiírtott és járom alá hajtott keresztényektől elszedett javak és egyéb zsákmány egyötödét kapták volna. Ezzel szemben Béla király állandóan mentesíttetnék minden adófizetés alól és a tatár seregek soha se lépnék át az ő országa területét. Ámde Béla király a szószegő tatárral szemben igen helyesen állandóan és következetesen a „timeo Danaos” elvén állott és nehéz helyzete dacára sem hagyta magát az ép oly ravasz mint embertelen Batu által befonni. Hogy utóbbi ennek dacára nem lépett fel erélyesebben Bélával szemben, ennek oka abban keresendő, hogy ő, amióta Gujuk lett a főkhán, sőt ennek 1247-ben bekövetkezett halála után is állandóan az ázsiai birodalom és a kháni család bonyolult ügyei által annyira igénybe volt véve, hogy az európai dolgok mindinkább háttérbe szorultak, úgy hogy azok intézését csakhamar egészen legidősebb fiára, Szertákra bizta.
Pótlólag meg kell még jegyeznünk, hogy Batu távolléte alatt a kipcsaki tartományban Batu Szinkur nevű kilencedik testvére maradt vissza helytartó gyanánt, aki a hátrhagyott sereg egy részét Ilmika vezérének parancsnoksága alatt a Dagisztanban összeverődött és a tatár fenhatóságot lerázni akaró kúnok, kazárok és alánok töredékei ellen rendelte ki. Ezek megveretvén, Ilmika Derbenten túl Sirvánig üldözte őket. A sereg egy más részével maga Szinkur a Kama menti bolgárok és az azokkal szomszédos magyarok, baskirok végleges letiprására indult. Akik e népek közül Szinkur kardja elől menekülni tudtak, azok eredeti hazájuknál északabbra fekvő vidékekre húzódtak.
[1] Még Segesdről és Zágrábból is folyton írt és üzent a külföldi hatalmaknak, de teljesen eredménytelenül
[2] Lásd ifj. Jankó János többször iédzett cikkét a kinai évkönyvekről. – Továbbá Bretschneider, Mediaevel Research, I. 332. – Abel-Remusat, Nouveaux mélanges Asiatiques 1829, II. 89. – Összevág ezzel Plan Carpinnak, aki akkoriban volt mint IX. Lajos francia király követe Karakorumban, jelentése is (Bergeron, Recueil de divers voyagés. Leyde 1739.). – Ascellin barát, aki 1245-ben, tehát már Gujuk császársága idején tartózkodott a karakorumi udvarban, ezeket írja: „Gujuk atyja, Oktáj, méreg által halt meg s ezért szűnt meg rövid időre a mongolok háborúskodása. A jelenlegi császár ágyasa, aki annak atyját abban az időben, amidőn a tatárok serege Magyarországon volt, méreggel megölte börtönbe vettetett. Ez okozta a távollevő sereg visszavonulását.” (Strakosch-Grassmann id. m. 172.)
[3] Meynert (Das Kriegswesen der Ungarn, 52. old.) és az ő révén Székely Samu (id. m. 94. old.) másban keresi a tatárok visszavonulásának és Magyarország kiürítésének okát. Előbbi többek között ezeket írja: „Und wenn der schreckliche Sieger das unterjochte Land nicht blos verhältnissmässig rasch, sondern überhaupt wieder räumte, so waren der Tod des Grosskhans- und vorgeblich befürchtete Thronstreitigkeiten im asiatischen Mongolenreiche sicher nicht, wie man gewöhnlich annimmt, die wirkliche Ursache, sondern die wilden Ueberwinder hatten das richtige Gefühl, dass Ungarn nicht der wahre und passende Boden für sie sei. Unwillürlich wichen sie einem sittlichen Widerstande der sich mächtiger zeigte als ihre rohe Kraft.”
Bármennyire hízlegőnek és megtiszteltetőnek vehetjük Meynertnek e rólunk szóló kedvező véleményét, azért én mégis azt hiszem, hogy valamint annak idején Attila és az ő barbár hunjai sem hajtottak térdet az útjukba eső magasabb kultúra előtt, épúgy Batu és vad hordája sem ijedt meg a hazánkban talált kultúra magasabb fokától; sőt ellenkezőleg a tények amellett szólnak, hogy ép akkor és ott érezték magukat a legjobban és az okozta nekik a legnagyobb lelki gyönyört, amidőn a kultúrát és az annak hódoló népeket minél jobban lábbal taposhatták. Ellenben bizonyosra vehetjük, hogy a Kárpátok képezte hatalmas akadály volt legfőbb oka annak, hogy Batu visszavonulása után a tatárok csak az e barriére-től keletre eső területeket tartották még igen hosszú ideig megszállva, miután azok mind elhelyezés, ellátás, mind működés tekintetében sokkal jobban megfeleltek az ő lovas hadaiknak, mint a kiterjedt erdőkből és magas hegyekből álló Kárpátok vidéke. Az azonban bizonyos, hogy miután a tatárokat mindennemű építő szellem kizárásával csak a pusztítás és rombolás vágya hatotta át, azért – ellentétben az elfoglalt új hazában gazdaságilag és kultúrailag fokozatosan mély gyökeret vert honfoglaláskori magyarsággal – nem is lehetett hatalmuk maradandó sehol sem. Ezért tűntek el ők is, épúgy mint a hunok az általuk meghódított, leigázott területekről pusztító, de nem örökké tartó fergeteg módjára előbb vagy utóbb, de anélkül, hogy ott maradandó nyomot hagyhattak volna.
[4] Kipcsak alatt most már Dnjepertől az Ural folyóig és a Fekete tengertől és Kaspi tótól északra általában az 50. szélességi fokig, vagyis nagyban a Kiev mellett fekvő Perejaszlav-Charkov-Kamicin-Mergenyevszkijig terjedő vidéket kell értenünk.
[5] Fejér Cod. Dipl. IV. 2. 218.
[6] Fejér Cod. Dipl. IV. 2. 507