A sajómelléki csatában és az azt követő üldözésben a magyar nemzet fegyverfogható részének színe-virága nagyrészt megsemmisült. Csak kevésnek sikerült megmenekülnei és az ottnhon maradt, az említett csatában részt nem vett férfilakosság is annyira elpusztult, hogy hamarosan nem volt miből és kiből új sereget talpra állítani. Egyelőre természetesen nem külföldi hódításokra szánt, hanem olyan seregről és országvédelmi intézkedésekről volt szó, amelyek egy utólagos tatár vagy más idegen támadás ellen megvédhette a hazai rögöt.

A védelmi berendezések közül az országhatár mentén eddig alkalmazott erődítések, gyepük, torlaszok legkevésbbé sem feleltek meg a beléjük helyezett várakozásnak. Ezek helyett újabb, hatékonyabb eszközöket Béla király és tanácsosai most sem tudtak kigondolni, mert az általuk építtetni rendelt várak nem az országhatár fokozatosabb védelmét célozták és azok egyáltalában nem is annyira az ország, mint inkább a lakosság védelmére készültek, hogy annak legyen veszély idején hova menekülnie. Világosan kitünik ez a várak építésére vonatkozó fentebb közölt összes rendeletekből, de kivált a zágrábi, szigligeti és visegrádi várakra vonatkozókból. És abból a szempontból mindezeknek a váraknak határozottan igen nagy jelentőséget és célszerűséget kell tulajdonítanunk, hogy a rettenetes tartárdulás utóhatása alatt álló és folyton újabb tatárinvázióra számító lakosság biztonsági érzését nagy mértékben fokozták és így azok erősen felkorbácsolt idegeire megnyugatólag hatottak.

Azzal azonban az intéző körök tisztában lehettek, hogy habár ezek a várak az eddigieknél jóval masszívabb formában nem földből, sárból, hanem kőből és fából készültek, azért azok egy oly harcias, vad és bőszült ellenséggel szemben mint a tatárok, akik ahol kellett, a szükséges várvívó eszközök előteremtéséről is gondoskodtak és a várak árkait, ha mással nem, a hódolt népek ezreivel való kitöltés útján tették járhatóvá, illetve fosztották meg akadályjellegüktől, végsikerrel kecsegtető tartós védelmet nem igen tesznek lehetővé és hogy végeredményben az e várakba szorult lakosság és katonaság sorsa még rosszabb a nyilt, szabad helyen ellenállást kifejtő csapatok helyzeténél, mert balsiker esetén utóbbiakban legalább egy része a közellevő erdőkbe, hegyekbe és egyéb fedezetet nyújtó helyekre menekülhet, ellenben a várba benszorult és a tatárok módja szerint kivétel nélkül nagy túlerő által körülvett és megostromolt várból rendszerint még hirmondónak sem marad meg senki, amint az többek között Rjazanj, Kiev, Nagyvárad, Esztergom stb. esetéből elég világosan kitünik.

Az ellen, hogy egy újabb nagyarányú tatár avagy más ellenséges betörés és támadás esetén az ellenség sikeresen leküzdessék, csak egy biztos szer volt: egy haditapasztalatokkal és a győzni akarás minden attributumával rendelkező lelkes, ügyes, akaraterős hadvezér által vezetett és ugyanolyan érzésektől áthatott, lehetőleg erős, jól kiképzett hadsereg. Magyarországon ezúttal sem az egyik, sem a másik rendelkezésre nem állott. Egy legalább valamire való hadseregnek előteremtésén Béla király lehetőleg sok idegen és belföldi harcosnak megnyerése által nagy buzgalommal fáradozott ugyan, de a fennálló nehéz népesedési, pénzügyi és egyéb felette gyengén álló viszonyoknál fogva végeredményben ennek a fáradozásnak jó hosszú ideig úgyszólván eredménytelen kellett maradnia, valódi jó hadvezért pedig, aki a hadban és vezetésben oly kiválóan jártas tatár vezérekkel felvehette volna a versenyt, akkoriban egyáltalában nem adott a jó Isten a magyar nemzetnek, de e helyett mégis úgy intézte a dolgot s ezzel is megmutatta a magyarok istenének fölényét a pogányok istenével szemben, hogy a tatárok számára másnemű, minden erejüket és gondolatukat a nyugatról a messze kelet felé koncentráló elfoglaltságról és terhes gondokról gondoskodott, úgy hogy azok Magyarországot jó hosszú ideig nyugton hagyták. Ily isteni segítség nélkül mit ért volna a felvidéknek és az ország belsejének néhány jobb, rosszabb várral való megerődítése és mit használt volna az Aldunának és az erdélyi Kárpátokon kívüli részeknek a még oly derék és vitéz ispotályosok védelmére való átutalása, ha a tatárok vagy bármely más csak némileg hozzájuk hasonló, hatalmas ellenség az országnak bármely részén újból be akart volna törni?

Ha azonban elvitázhatlan, hogy amit a fennálló nehéz viszonyok között megtenni lehetett, azt Béla király nagyjából meg is tette és mindjárt hozzátehetjük, hogy e cselekedetei közben az eddigi honvédelmi intézményt, talán nem is tudva és akarva, hanem a kényszerűség hatása alatt szinte öntudatlanul teljesen kiforgatta összes sarkaiból. Eddig Szent Istvántól kezdve a mindenkori királynak kétféle hadserege volt; a királyi és a nemzeti hadsereg. Ezután már csak egy hadseregről beszélhetünk, amely már nem volt kimondottan a királyé, hanem az országé, a nemzeté, amelynek védelmére első sorban volt hivatva. Hogy mindenekelőtt ezt a feladatát teljesítse, ez volt a királynak is az érdeke, mert ha az ország elvész és végkép elpusztul, akkor a királynak is vége. E szerint most már a királynak és a nemzetnek aspirációi teljesen egybeforrtak. Ha II. Endre idejében történt volna a tatárjáráshoz hasonló katasztrófa, akkor tatlán ő is megtanulta volna, hogy nem érdemes és nem szabad a nemzetet közelebbről nem is érdeklő, és nem is kiválóan fontos dinasztikus célokból Halics kietlen pusztaságain annyi magyar vért feláldozni. Viszont most már a nagy katasztrófa után az ország megmaradt nemessége is tudatára ébredt annak, hogy neki is fel kell hagyni áldatlan ellenzékeskedésével, mert ő is csak úgy boldogul s akkor remélheti érdekeinek megvédelmezését, ha királyával egy csapáson jár. Az érdekközösségnek e kölcsönös felismeréséből következett azután, hogy az eddigi honvédelmi rendszert gyökeresen meg kell változtatni. Mindenekelőtt kitűnt, hogy sem a király, sem a nemzet nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az országnak kétféle királyi és nemzeti hadserege legyen. Ennek a felismerésnek az első következménye az volt, hogy az úgyszólván tisztán csak a király érdekeit szolgáló eddigi várszerkezet, várrendszer, amelynek visszaállításán Béla a tatárjárás előtt annyit fáradozott és amellyel az ország nemességének engesztelhetetlen haragját és gyülöletét idézte fel és zúdította maga ellen, teljesen felbomlott, illetve gyökeresen átváltozott. Ugyanis a várak ezután már szintén nem a király, hanem az ország, a nép érdekeit szolgálták.

Külön zsoldos hadsereg tartását a szükös anyagi viszonyok szintén teljesen kizárták s ezért Béla a hadviselés személyes kötelezettségét, épúgy amint azt annak idején Kálmán király tette, a nyugati hűbériség mintájára, teljesen a földbirtokhoz kötötte. Csakhogy ő ezt már nem teheti oly egyforma elvek és határozmányok szerint mint fentemlített nagynevű elődje, azon egyszerű oknál fogva, mert Kálmán annak idején egyszerűen elrendelte, amit jónak látott, ellenben Bélának úgyszólván minden esetben külön-külön, sokszor megelőző alkudozások útján meg kellett állapodni az illetőkkel, hogy mire képesek vállalkozni és hogy annak fejében mit kívánnak. De míg eddig az ország főnemesei, az oligarchák, a kapott jutalom ellenében inkább anyagi szempontokból vállalták kötelezettségeiket, addig most már gazdaságuknak és hatalmuk kiterjesztésének egyszersmind erkölcsi alapja is van, mert most már nemcsak a király, hanem ők maguk egyenként és összesen személyileg is felelősek az ország biztonságáért.

Hogy fegyverfogható és harcra kötelezhető embereinek állományáról biztosabb képet nyerjen, honvédelmi lajstormok összeállítása, vagyis a hadiszolgálatra köteles várjobbágyoknak lajstromokba való összeírása és nyilvántartása iránt intézkedett a király s ezzel kapcsolatban számos nemszabadnak és udvarnoknak a nemesek sorába való emelését rendelte el.[1] Hogy ezek a nagyarányú és a legtöbb tekintetben célirányos és üdvös változások oly gyors tempóban következhettek be, az nagyrészt Béla király érdeme és én teljes mértékben osztozom Marczali nézetében, amikor ezeket írja Béláról:[2] „Nagysága abban áll, hogy teljesen, hátsógondolat és sajnálkozás nélkül, szakított saját multjával. A tatárjárás tabula rasa-t teremtett. Ha Béla nem nézett volna másra, mint saját kényére, ki állhatta volna útját ebben az elpusztult, kimerült országban? Helyét nemzetünk nagyjainak Pantheonjában annak köszönheti, hogy a legnagyobb zavarban és szorultságban nemcsak a pillanatnyi megmaradásról gondoskodott, hanem birodalma jövendőjének alapjait rakta le szilárd kézzel. A királyi hatalmat, mely addig ellentétben állott az egyházi és világi jobbágyoknak és a városoknak szabadságával, kiengesztelte az előre törekvő elemekkel, sőt maga állott azok élére. Így a tatárok dulása nemcsak az ő személyes történetét választja ketté, hanem hazánk történetében is új fejlődésnek jelöli korszakát.”

Hogy kivált katonai és országvédelmi intézkedései uralkodásának még hátralevő szakában távolról sem érték el a célszerűségnek és tökéletességnek ama fokát, amelyek bennünket katonákat is a fentiekhez hasonló dícshimnuszok zengésére késztetnének, annak nagyrészt nem ő, hanem a nehéz viszonyok és körülmények az okai. Nevezetesen nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy IV. Béla tatárjárás utáni hadserege emberanyag, felszerelés, kiképzés és vezetés tekintetében époly kevéssé nevezhető egységesnek és egyöntetűnek, mint a tatárjárás előtti. Amint a fentközölt adománylevelekből is kitűnik, egyes adományosoktól teljes lovagi felszereléssel ellátott, igazi nehéz lovasokat követel, másoknál e tekintetben enyhébbek a feltételek. A betelepített kúnok természetesen a maguk könnyű harcmódját tartották meg továbbra is. Ez az állapot, a felszerelésnek, harcmódnak ez a sokfélesége nagyon sokat vont le a sereg értékének és használhatóságának fokából. Épígy a célnak teljesebb mértékben megfelelő s egyúttal egységesebb vezetés és irányítás lett volna helyén az országvédelmi intézkedések megtételénél is. Ezt a sokféle hiányt nem is lehetett máról holnapra eliminálni, de az évek során át legalább a törekvésnek kellett volna jobban megnyilvánulnia, hogy végre valahára az országnak mégis egyöntetűen fölszerelt, kiképzett és minden tekintetben a helyzet magaslatán álló hadserege és honvédelmi szerkezete legyen.

[1] Fejér id. m. V. III. 295. – Árpádkori új okmánytár VII. 501.

[2] Szilágyi-Marczali id.m. II. 512.