11. számú melléklet.

A Frigyes osztrák hercegtől való megszabadulás után IV. Béla híveivel Segesdre sietett.[1] Hogy az itteni tanácskozások mily szomorú képet nyújthattak az ország akkori állapotáról, legjobban mutatja az a körülmény, hogy sem a Duna, sem a Dráva, sem a Száva vonalának megvédésére nagyobbszabású intézkedések nem történtek. Béla király nemcsak, hogy a külföldről semminemű segítséget nem nyert, hanem az ország még megmaradt haderejére sem támaszkodhatott, mert a főurak jórésze a saját életük és hozzátartozóik megmentésével lévén elfoglalva, közcélú szolgálatok ellátására nem igen voltak kaphatók. A Duna mentén Buda tájékán Béla országbírája, a vitéz Pál szervezett ugyan némi haderőt, de az még ideig-óráig sem lett volna képes a tatárok komoly átkelési szándékát meghiusítani. A fegyver alatt lévő erőnek még fennmaradt részét pedig Béla a budai, esztergomi és komáromi erősségekbe osztotta el.[2] Egyébként biztosan számítván arra, hogy a tatárok előbb-utóbb mégis csak betörnek a Dunántúlra, onnan minden becsesebb és értékesebb holmit eltávolíttatott, így többek között az ország legdrágább ereklyéjét, Szent István holttestét is elhozatta Fehérvárról, az egyházak kincsét pedig magához vette. Miután a tatárok még az ősz folyamán sem láttak hozzá a Dunán való átkeléshez, Bélának és a magyarság megmaradt részének elég ideje maradt ennek az evakuálásnak, kiürítésnek minél tökéletesebb mérvben való végrehajtásához. Az elesettek özvegyei és leányai által környezett királynét, gyermekét a legértékesebb holmikkal Béla a tengerpartra, Spalatóba irányította. De a királyné jobbnak vélte, hogy a nyilt Spalato helyett a nehezen megközelíthető Klissza várát válassza tartózkodása helyéül. A királyné az elhatározásánál egyébként a két városnak, Spalatonak és Traunak örökös féltékenykedése és civódása is jelentékenyen szerepet játszott. Maga Béla egyelőre csak Zágrábig vonult vissza, hogy mégis közelebb legyen, ha valami tekintetben intézkedni kellene. Zágrábban okirati megállapítások szerint 1241 május 18-ikától 1242 január 18-ig tartózkodott a király, mert a következő napon már Csázmáról keltezi egyik rendeletét.[3] De most már itt sem volt maradása, mert megjött a híre annak, hogy a tatárok 1241 december 25-én, tehát ép karácsony első napján, átkeltek a Dunán.[4] Béla ezért erősen megfogyatkozott híveivel[5] szintén Spalatonak vette útját. A többi dunántúli magyarok, kisebb-nagyobb csoportokba verődve, nagyobbára szintén a tengerpartmenti városokban kerestek menedéket családjaikkal együtt; mások ismét a szomszédos Ausztriában huzódtak meg. Spalatoban Gargano podeszta a város előkelősége és a papság élén eléje ment a közeledő királynak, őt „a köteles hódolati tisztelettel fogadván s a város falai közt neki annyi szállást felajánlván, amennyit csak maga kívánt. Béla király nagyon megörült a szíves fogadtatásnak és egyideig jól is érezte magát a spalatoiak között, de amint híre jött a tatárok közeledésének, a királyon nagyfokú idegesség vett erőt és mindenáron a nyilt tengerre kívánkozott. De miután a spalatoiak az ehhez szükséges gályát nem tudták a kellő gyorsasággal kiállítani, Béla felháborodásában nejével és minden kincsével együtt Trauba ment át, „azt gondolván, hogy ott az ellenség támadása ellen a szigetek szomszédságánál fogva biztosabb menedéke lesz.”[6]

A seregével Pest körül tanyázó Batu khánnak úgylátszik immár csak háromfélére fájt a foga: Esztergomra és Fehérvárra, mely városokban tömérdek kincseket szimatolt és a mohi csatából legnagyobb bosszúságára szerencsésen megmenekült IV. Béla királyra. Miután a legközelebbi hadműveletek e három tárgya a Duna tulsó partján volt és azok elérése érdekében ezt a folyamatot sem átúsztatni, sem áthídalni vagy nem tudta, vagy nem akarta, nem maradt más hátra, mint bevárni azt az időt, amidőn maga a természet gondoskodik hídpótló anyagról olyan vastag jégkéreg formájában, hogy az még a lovasoknak egész tömegét is elbírja. És Magyarország szerencsétlenségére ép az 1241-ről 1242. évre hajló télen oly hamar állott be a Duna vize és utána oly erős és tartós hideg és fagyos időjárás következett, mint már az évek hosszú sora óta egyetlen egyszer sem. Mintha csak a jó Isten és a természet is a vad tatárok pártjára állott volna. A Duna megfigyelésével és őrzésével megbízott Pál országbíró emberei ugyan éjjel-nappal törték a jeget, hogy a folyam végleges befagyását megakadályozzák, de elvégre is a természet elementáris ereje kerekedett fölül és a Duna megszünt akadály lenni.

A Dunán való átkelés végrehajtásával és Béla király üldözésével Batu khán Kádánt bízta meg, akinek seregcsoportja eddig aránylag legkevesebbet veszített, miután szivósabb ellenállásra sehol sem talált.

Annak megállapítására, hogy vajjon a Duna jégkérge már elég erős-e, a tatárok egy igen ügyes cselhez folyamodtak. „Sok lovat és barmot a Duna partjára vittek és őrizetükre három nap senkit sem hagyának, úgy hogy ezek a barmok őrök nélkül látszának járkálni, mert a tatárok közül senki azon a tájon nem mutatkozott. Akkor a magyarok azt hivén, hogy a tatárok visszavonultak, nyomban átkeltek és az összes barmokat átvitték a tulsó partra. Ezt látván a tatárok, megbizonyosodtak róla, hogy a jégen lóháton bátran átkelhetnek. Ez meg is történt és egy rohamra annyian átkelének, hogy a Duna tulsó partján a föld színét egészen elboríták.”[7]

Átkelés után Kádán seregcsoportjával nyomban Béla király után iramodott, akiről tudta, hogy Horvátországban tartózkodik. Maga Batu pedig a Dunán való átkelés után mindenekelőtt Buda alját,[8] a mai Óbudát fölégetvén, utána nyomban Esztergom megvívására indult. Ez volt akkoriban az országnak kőházakkal, falakkal, bástyákkal, fatornyokkal és mély árkokkal ellátott legerősebb vára, amelyet időközben még jobban kiépítettek és megerősítettek. „S ebben a városban számtalan nép s igen gazdag polgárok,[9] nemes vitézek s úrnők valának, kik oda, mint kitűnő erősségbe gyülekeztek s oly nagy vala kevélységük hogy azt hitték, miszerint az egész világnak ellenállhatnak.”[10]

Kezdetben csak igen kevés tatár mutatkozott Esztergom előtt, mert a megvívásra kirendelt had zöme a várostól távolabb ütött tábort és nyomban 30 darab ostromgép összeállításához fogott. Mikor ezekkel a tatárok elkészültek, „meglepően körülfogták a várost, a velük volt foglyok pedig annyi rőzse kévét hordtak magukkal, hogy azokból a város egyik oldalán egyszerre a sánc párkányánál magasabb falat emeltek s e mögé nyomban felállíták az említett 30 gépet, amelyekből a városra s a fatornyokra éjjel-nappal szórták a követket.[11] Emiatt oly nagy zavar támadt a városban és oly nagy homály borítá el a városbelieket, hogy már eszükbe sem jutott, hogy magukat védjék, hanem mint a vakok és bódultak ténferegtek ide-oda. S mihelyt a tatárok a faerősségeket lerontották, gépeikkel földdel megtöltött zsákokat kezdtek hajigálni, hogy az árkokat betöltsék. A magyarok és a velük volt többiek pedig a kövek és nyilak miatt még csak mutatkozni sem mertek a sánc párkányán.” Ekkor a magyarok, franciák és olaszok, belátván hogy magukat nem védhetik, kétségbeesésükben felgyujtják a külvárosokat és a faházakat s a házakkal együtt számtalan szövetet, ruhát és egyéb értékes holmit is elégettek. Azonkívül leöldösték a lovakat, az aranyat, ezüstöt a földbe ásták, egyéb javaikat elrejték s azután a palotáknak nevezett kőházakba vonultak, hogy ott védekezzenek. Amikor a tatárok minderről tudomást szereztek, iszonyú haragra lobbantak, látván, hogy elestek a nagy zsákmánytól, amelytől mindannyian meggazdagodni reménykedtek. Dühükben tehát nyomban facölöpzettel vették körül a várost, hogy abból senki ki ne szabadulhasson s azután megrohanták és be is vették a „palotákat” s akiket bent találtak, mind leöldösték, némelyeket pedig dühükben úgy sütöttek meg, mint a malacokat szokták s Rogerius szerint alig maradt meg belőlük több tizenötnél.[12]

Ezalatt az előkelő úriasszonyok csaknem háromszázan, nagy pompába öltözve és a legszebben felékítve egy palotába vonultak s miután az is kézrekerült s meg akarták őket ölni, könyörögni kezdtek, hogy vigyék őket a nagyfejedelem elé, akit esdve kértek, hogy tartsa meg őket, hatalma alatt, életben. Eszerint a női mentalitás már akkor is csaknem olyan volt, mint a mostani; cicomával, testi bájjal akart az ellenségre hatni, de a zord főparancsnok haragjában, hogy ennyi zsákmánytól elesett, úgy rendelkezett, hogy mind fosszák ki őket s azután fejüket vegyék, ami nyomban meg is történt.

A város elpusztítása után már csak a vár volt hátra, amelyet az aragoniai, vagyis spanyol Simon ispán védett sok kiváló, igen hatásos számszeríjjal felszerelt spanyol íjásszal. Nem is bírt velük a tatár, de talán nem is erőszakolta nagyon az ostromot és hamarosan odébbállott, hogy Székesfehérvárnál próbáljon szerencsét.

Ennek ostromáról Spalatoi Tamás emlékszik meg részletesebben, mondván, hogy „Kádán[13] Székesfehérvár alá érve, valamennyi lakóházat fölégette s azután néhány napig a várost igyekezett rohammal bevenni. De miután az széles mocsarakkal körülvéve, – amelyeknek jege Rogerius szerint már olvadozni kezdett – elég erős vala s a derék olasz őrség azt, mindenüvé gépeket állítva, keményen védte, a kegyetlen vezér, munkájának semmi hasznát sem látván, tovább vonula.”

Kádán most úgy látszik minden erejét megfeszíté, hogy Béla királyt minél előbb elérhesse. Ezért a dunántúlon „átnyargaltában nem is tehetett oly nagy pusztítást, hanem nyári jégeső módjára csak azokat a helységeket rombolták le a tatárok, amelyeken útjuk keresztül vezetett.”[14]

Egy kisebb, bizonyára Esztergom alól felkerekedett csoportjuk Pannonhalma előtt jelent meg, de annak apátja, Urias, szintén meg tudta tartani a kis erősséget.”[15]

Kádán, az istentelen vezér pedig semmit sem akarván megkísérletlenül hagyni, a király után nyargalva s csak királyi vért szomjazva, egész dühével a király vesztére tört. A szlávok (vagyis horvátok) közt kevés öldöklést vihetett véghez, egyrészt mivel Nagy-Kemlek várát kivéve, ahol Mátéfia Detre testvére, Fülöp, sikeresen tartotta magát támadásukkal szemben, ellenállásra nem igen talált, másrészt mivel az emberek a hegyekbe és erdőkbe rejtőzködtek s így Kádán serege élén nem mintha az úton járt, hanem mintha a levegőben repült volna, úgy jöve járatlan utakon, a legzordonabb hegyeket megmászva, hol soha hadsereg nem járt.[16] Ez azért történt, hogy a királyt még a tengerpartra való beérkezés előtt utólérhesse és csatára kényszeríthesse. Amikor azonban megtudta Kádán, hogy Béla már a tengerparton biztonságban van, ő is meglassította ütemét s egy Szirbium[17] nevű vízhez érve, ott rövid időre megállapodék. Itt aztán a Magyarországból magával cipelt összes foglyokat – számtalan férfit, asszonyt, fiút és leányt – szabad téren összegyüjtette és mindnyájukat legyilkoltatta.” Úgy feküdtek ott a holttestek, mint a kévék szoktak a szántóföldön szanaszét heverni. S nehogy valaki azt higyje, hogy ezt a rettenetes öldöklést rablásvágyból cselekedték, az áldozatokról semmi ruhát le nem húztak, hanem a legyilkoltak körül cimboraságonként körbe heveredve, víg lakomát csaptak, táncoltak, pajzánkodtak, kacagtak, mintha valami nagyon jót cselekdtek volna.[18]

Útját folytatva, Kádán előcsapatja március elején Spalato előtt termett. Mikor a tatár had eleje a hegyekről leereszkedék, a spalatóiak azt hitték, hogy rabló horvátok jönnek s eléjük akartak menni, de a városon kívül tanyázó magyarok megismerték a tatárok fehér-fekete zászlóit s mindenüket künnhagyva, eszeveszetten futottak a városba, amelyben „oly nagy volt a bujdosók száma, hogy a házak szobáiba be sem fértek, hanem az utcákon tartózkodtak és sok nemes úri asszonynak is az egyház kerítése körül, a szabad ég alatt kelle hálnia. Akit a tatárok a mezőn találtak, azt környörtelenül levágták; még a bélpoklosoknak sem kegyelmeztek meg, sőt azokat különös vad barbár gyönyörrel hányták kardélre.”

Ez a tatár előhad csak a város kőfaláig nyargalt s aztán, miután az egész várost megszemlélte, visszavonult. A spalatóiak pedig kezdének gépeket készíteni s azokat alkalmas helyeken felállítani.

Néhány nap mulva megérkezett maga Kádán, de csak seregének egy részével, a többit hátrahagyta alighanem Knin tájékán, mert még mindig kemény fagyok jártak és a tengerpartmenti sovány föld még a kevéssel beérő tatár lovaknak sem tudott elegendő füvet nyujtani.

Kádán abban a hiszemben, hogy Béla király Klissza várában tartózkodik, minden oldalról körülfogta azt és elrendelte annak ostromát, de a feléje lövöldözött nyilak és kopják csak igen kevés kárt tehettek a már természettől is igen erős várban. Ekkor a tatárok lóról szállva, kezeikkel kapaszkodva, négykézláb kezdtek felfelé mászni. A várbeliek roppant köveket hengergetve rájuk, egy részüket megölték, mire a többiek még vadabbakká váltak s ember-ember ellen víva és a nagy sziklák aljáig feljutva, az ottani házakat, amelyekbe a környék lakossága összezsúfolódott, kirabolták s nem csekély zsákmányt ejtettek birtokukba. De miután megtudták, hogy Béla király nincs a várban, az ostrommal felhagyva, lóra kaptak és egyenesen Trau felé lovagoltak. Spalatónak, amelynek polgárai már szorult szívvel gondoltak a rémes ostromra és sokan közülük már a tengerre és a szigetek váraiba való menekülés gondolatával foglalkoztak, csak egy gyenge osztag vett irányt.

Béla király, amikor a tatárok Trau előtt megjelentek, nejét, gyermekét és kincseit fogadott hajókra szállítá, „ő maga pedig csolnakba ülve, ide s tova eveztetett, nézegetve az ellenség hadait s várva a dolog kimenetelét.[19] A hírszerző szolgálatot a király részére ezer veszedelem közepette a sebeiből kigyógyult Ákos Ernye végezte egymagában.

Kádán is szemügyre vette a város környékét s különösen azt akarta kikémlelni, hogy nem-e lehetne Traut lóháton is megközelíteni, és amidőn megtudta és meggyőződött róla, hogy a várost a szárazföldtől elválasztó tengerszoros alja oly iszapos, hogy azon átgázolni nem lehet, visszalovagolt táborába és onnan követ útján szláv nyelven a következő felhívást intézte a városhoz: „Azt üzeni nektek Kádán úr, a győzhetetlen hadak fejedelme, ne kívánjatok idegen vérért magatok lakolni, hanem adjátok kezünkbe ellenségeinket, nehogy kezeink bosszuját magatokra vonjátok és ok nélkül elvesszetek!” De a falak őrei parancsukhoz képest semmit se válaszoltak a felhívásra.

A várt támadás helyett a trauiak és spalatóiak egyszer csak azt vették észre, hogy az egész tatár sokaság fölkerekedve, azon az úton, amelyen jött, visszavonult egy hátrább fekvő, tehát valószínűleg a knini nagy táborba, ahol csaknem egész március hava folyamán tartózkodtak. Innen még vagy öt-hat ízben vonultak le kisebb osztagok a tengerpartmenti városokhoz, de rövid ottartózkodás után újból visszatértek.

Alighanem e portyázások közben játszódott le az alábbi érdekes epizód: Béla király kíséretével együtt, nem tudni mi okból, Trauból a tengerpart mentén hajókón Zára felé evezett s eközben hajótörést szenvedén, a szárazföldre, más verzió szerint az egyik Vegliától nem messze fekvő szigetre vettetett. A közelben levő tatárok ezt az alkalmat támadásra használták fel, ami a királyt és kíséretét igen szorult helyzetbe hozta. Ekkor a Szerémségből származó 3 ifjú önfeláldozása mentette meg a királyt a haláltól, illetve a fogságbaeséstől. Majd a segítségükre jött dalmaták is az ellenségre vetvén magukat, azt hamarosan visszavetették és Knin irányában a Kerkán túlig üldözték.[20]

Végre március végén vagy április elején Kádán a Batutól kapott visszavonulási parancs folytán végkép felkerekedvén, hadát Livno, Mostar, Trebinjén át, Raguzát elmellőzve, Cattaro alá vezette, amelyet fölégetett s aztán a Skutari tó északi partja mentén a Drin völgyébe, majd Prizrenen át Szófia irányában Bulgáriába csapott át, ahol június eleje körül a Magyarországból Batu khán vezetése alatt valószínűleg a Duna-Morava völgyén át szintén odavonuló seregcsoporthoz csatlakzott.[21] Az egyesülés után Batu kihirdette, hogy az összes foglyok, akik akarják, visszatérhetnek hazájukba. Erre a szegény magyarok és szlávok legnagyobbrésze a kitűzött napon nagy örömmel el is távozott a seregtől, de „alig értek néhány ezer lépésre, az utánuk küldött tatár lovascsapatok egyszerre megrohanták őket és irgalom nélkül mindnyájukat lekaszabolták.[22] Akik tovább mentek a tatárokkal, azoknak elég sanyarú életük volt. Számuk elég tekintélyes lehetett, mert még évek mulva is lehetett nyomukra akadni még a mongol birodalom fővárosában, Karakorumban is. Szerbiát és Bulgáriát Batu és Kádán hadai természetesen szintén alaposan elpusztították, de ott már az erődített helyeket és várakat rendszerint kikerülték. Bulgária 9 éves királya II. Balduin konstantinápolyi latin császárt hívta a tatárok ellen segítségül, aki az 1241-ben Magyarországból elmenekült kúnokkal egyetemben meg is jelent bolgár földön és a tatárokon győzelmet is aratott. Egy második csatában azonban a tatárok győztek, minek folytán a bolgárok megadták magukat Batunak, a kúnok pedig Vatatzés János nicäai császárhoz, II. Balduin legelkeseredettebb ellenségéhez pártoltak át; ezáltal utóbbi oly rettenetes helyzetbe jutott, hogy 1244-ben mindenétől megfosztva, kénytelen volt Konstantinápolyt odahagyni.

Batu csak 1242/43 telén hagyta el Bulgáriát s az Aldunán átkelve, a Havasföldön magához vonván az Erdélyen át visszavonuló csoportját, onnan a Volga felé folytatta újból egyesült seregével a visszavonulást.

Pest körül tanyázó seregének egy részét Batu a nagy podgyásszal és a foglyokkal együtt ugyanis elindulása előtt, valószínűleg Szubutáj parancsnoksága alatt, Erdélyen át indította útnak. Ez utóbbiról Rogerius[23] a következőket jegyezte fel: „A nagyobb fejedelmek parancsára az elpusztított földön zsákmánnyal és butorokkal telt szekerekkel, baromcsordákkal és juhnyájakkal kezdtünk visszavonulni, lépésről-lépésre kutatva a barlangokat és a berkek sűrűjét, hogy amit az előnyomuláskor meg nem találtak, azt visszamenet megleljék. És így lassan visszavonulva, elérkeztünk erdélybe, ahol sok nép maradt meg s ahol a tatárok átvonulása után igen sok várat építettek. Ezek néhányát kivéve, a földet egészen elfoglalták s áthaladtukban elpusztítva s üresen hagyták.”

Erdélyből ez a seregcsoport június eleje felé a Vöröstorony (Pauler szerint a Törcsvári) szoroson át lépett a kúnok földjére s ekkor már nem engedték, mint előbb, hogy válogatás nélkül öljék a barmokat a foglyok számára, hanem azoknak csak a belső részeket, a lábakat és fejeket juttatták. Ebből és más jelekből, azt következtették a foglyok, hogy mihelyt kiérnek az országból, nyomban leölik őket s ezt a tolmácsok meg is erősítették. Rogerius tehát elhatározta, hogy szolgájával együtt megszökik a seregtől, hogy legalább életét megmentse, ami kínos-keserves nélkülözések és veszélyek között sikerült is neki.

[1] Rogerius id. m. 32. fej.

[2] Codex Arpad. contin, VII. 283.

[3] Huillard-Bréholles, Hist. dipl. Friderici II, VI. 2. 904.

[4] A Dunán való átkelésnek ezt az időpontját a Mon. Germ. Script. XXVIII. 209. oldalán olvassuk. Egy Magyarországból Bécsbe menekült apát 1242. évi január 4-én kelt levelében tesz róla említést s így azt elég hitelesnek tekinthetjük. Lehet, hogy akkor csak kisebb tatár osztagok keltek át a Dunán, mert a nagyobb tömeg átkelése, mint alább látni fogjuk, 1242 január végén vagy február elején, tehát jóval később történt.

[5] Béla maga mondja egyik levelében: „nos omnes barones et multi nobiles regni nostri deseruissent” (Fejer. Cod. Dipl. IV. 1. 335.); másutt pedig: „dun omnes cognati et servientes nos derelinquerunt.” (U. o. IV. 2. 375.)

[6] Spalatoi Tamás id. m. 39. fej. – A Pozsonyi Krónika II. 2. fej. 40. §. ugyan azt írja, hogy „Ipse vero Wela rex ad mare fugain fecit, et Tartari usque ad insulam Raab vocotam ipsum sunt insecuti”, ami Strakosch-Grassmannt (id. m. 162. old.) arra indítja, hogy Raab sziget alatt Arbe-t értse, mert állítólag Raab lett volna Arbe sziget szláv neve. Strakosch-Grassmann egyúttal Wolff (id. m. 363. old.) ama nézetével is szembeszáll, mintha a tengerparti események a Zárától nem messze északra fekvő Nonanál játszódtak volna le, mondván: „Die Vermuthung Wolffs, der Schauplatz der folgenden Ereignisse sei die Halbinsel Nona gewessen, wird dadurch widerlegt, dass eine Urkunde (Fejér, IV. 2. 410.) die Insel ausdrücklich bezeichnet als quandam maritimam insulam Veglae contiguam. Nun ist aber Nona weder eine Insel, noch auch Veglia benachbart, was degegen bei Arbe der Fall ist.” A magyar történetírók egyhangúan Spalato-Trau mellé helyezik a kérdéses eseményeket és én szintén már csak azért is hozzájuk csatlakozom, mert hiszen Spalato közelében volt IV. Béla családja és minden megmaradt vagyona s így nagyon valószínű, hogy ő a végső kétségbeesés e perceiben azok közelében óhajtott tartózkodni.

[7] Lásd Rogerius id. m. 38. fejezetét.

[8] Spalatoi Tamás Budaliát ír. Ehhez Spalatoi Tamás fordítója, Szabó Károly, a kövekező megjegyzést fűzi: „Szövegünkben Budaliát olvasunk mely név alatt mást mint a magyar Bud-alja vagy Buda-alja nevezetű helyet nem érthetünk. Mielőtt a tartárjárás után a pesti hegy ujvára (a mai Buda vára) épült volna, létezett Ó-Budán erősség, melyet Budavár név alatt emlegetnek íróink. Az ennek aljában terülő várost Budaalját, a mai Ó-Budát égették fel szerzőnk szerint a tatárok.”

[9] Ebben az időben Esztergomban számos dúsgazdag francia és olasz kereskedő lakott s őket tekintették a város igazi urainak.

[10] Rogerius id. m. 38. és 39. fej.

[11] Rogerius id. m. 39. fej.: „Alia vero pars exercitus, versus nominatum Strigonium habuit iter suum, et usque ad illud paucissimi accesserunt; sed se longius posuerunt et usque ad triginta machinas paraverunt. . . . . Ecce una dierum, civitatem Tartari circumdederunt, et captivi, qui cum eis erant, tot ramorum fasciculos portaverunt, quibus in una parte civitatis, supra fossati supercilium, altum murum simul et semel de fasciculis construxerunt, et statim post murum illum, dictas triginta machinas posuerunt; ita quod die noctuque, ad civitatem et ad turres ligneas, lapides emittebant.”

[12] Rogerius id. m. 39. fej.

[13] Hogy vajjon Székesfehérvárt melyik seregcsoport, az esztergomi események után odavonuló Batué, avagy a Buda alól nyomban tovaszáguldó Kádáné ostromolta-e, az biztosan meg nem állapítható. Spalatoi Tamás Kádánt, Rogerius ellenben Batut szerepelteti mindkét helyen s utóbbi a valószínűbb, mert Kádán alighanem lóhalálában igyekezett Bélát elérni.

[14] Spalatoi Tamás id. m. 39. fej.

[15] Esztergom alól Batu több kisebb portyázó csapatot indított el déli és délnyugati irányban Ausztria, Stájerország és Itália felé, anélkül, hogy azok nagyobb dolgokat művelhettek volna. Ezek egyike Görzön, Gradiskán és Aquileján átvonulva, egészen Trevisoig jutott el s ez jelzi a végső határt, ameddig a tatárok nyugat felé eljutottak. (Lásd Math. Paris in additt. 1130.)

[16] Ebből arra lehet biztos következtetést vonni, hogy Kádán a magyarok által használt s az 5. sz. mellékleten feltüntetett hadiút sok kerülőjét mellőzve, úgyszólván toronyirányt igyekezett Zágrábot elérni.

[17] Szirbiumnak Szabó Károly a Vrbászt, Pauler pedig id. m. II. 182. a mai Zsirovác patakot nézi, amely valamivel Novin alul szakad az Unába, de ezek mindegyike elég távol esik a hadiúttól, pedig majdnem bizonyos, hogy nagyban véve Kádán is ezt használta előnyomulási vonal gyanánt. Ezért legvalószinűbbnek tartom, hogy azt a Srb nevű helység mellet elfolyó és ma Sredicának, illetve Srebrenicának nevezett patakok egyikét kell alatta értenünk, amelyek nemsokára az Unanak bőséges forrás alakjában történő előretörése után az említett helységtől északra szakadnak a nevezett folyóba.

[18] Spalatoi Tamás id. m. 40. fej.

[19] Spalatoi Tamás id. m. 40. fej.

[20] Fejér, Cod. Dipl. IV. 2. 410.

[21] Hogy vajjon Batu seregének zömével tényleg a Duna jobb partján hagyta-e el az országot, avagy Buda tájékán a balpartra átkelve, az egész sereg zömével Erdélyen át takarodott ki, az feltétlen bizonyossággal meg nem állapítható. De miután Rogerius szerint már a székesfehérvári ostrom alatt olvadásos idő állott be (lásd a 100. oldalon) s másrészt azt a források határozottan állítják, hogy Batu Kádánnal Bulgáriában egyesült s hogy ő onnan csak az 1242/43-iki tél folyamán kelt át a Duna balpartjára, ebből igen valószinűvé válik a tatárok oly módon való visszavonulásának a lezajlása, ahogyan én azt a fenti leírás és a 11. sz. vázlat szerint kontempláltam.

[22] Spalatoi Tamás id. m. 40. fej.

[23] Id. m. 40. fej.