A tatárok által a legembertelenebb és leggonoszabb módon elkövetett vad kegyetlenségekhez és Frigyes osztrák herceg lelketlen eljárásához alig kell hosszabb kommentárt fűznünk. Az előadottak nyomán mindenki saját maga megalkothatja erre vonatkozó véleményét. Épígy nem lephet meg bennünket, mert hiszen már hozzá lehetünk szokva, hogy amidőn országunk bajba került, az összes szomszédok szinte kárörvendve összetett kézzel nézték hazánk és népünk végromlását, habár mindenki attól tarthatott, hogy a kegyetlen vész igen könnyen átcsaphat a mi országunk határán túl is, mely esetben a kárörvendő szomszédok területének és lakosságának szintén hasonló pusztításokban, kínzásokban és szenvedésekben lesz része. De ezúttal a kárörvendő irigység még a veszedelemtől való félelemnél is nagyobbnak és hatalmasabbnak mutatkozott.

Hogy IV. Béla miért választotta a Turócz megyén át csak nagy kerülővel és időveszteséggel járó irányt menekülése közben, arra most már elfogadható okot nem igen találunk. Rogerius ama feljegyzésének, hogy Lengyelország szélei felé igyekezett, valami különös háttere nincsen, mert hiszen akkor már Bélának is tudnia kellett, miszerint a kegyetlen tatár már teljes eredménnyel kimondta volt a finis Poloniae-t. Ennélfogva az útirány megválasztásánál egyedül holmi, most már közelebbről meg nem állapítható földrajzi, személyi, megbizhatósági és egyéb ehez hasonló kérdések jöhettek tekintetbe.

A tatárok további magatartása tekintetében felemlítésre méltó, hogy míg eddig minden nagyobbszabású akciójuk befejeztével ismét jó messze hátra huzódtak vissza, jó hosszú ideig tartó kiadós nyaralásra, hogy aztán csak a következő ősz kezdetével kezdjék újból az előretörést, – most hadműveleteik végső célja mentén, Magyarország szívében telepedtek meg nyárára is, itt és nem messze hátul akarván seregüket retablirozni, vagyis az emberben és anyagban beállott fogyatékokat pótolni. Ez a körülmény minden esetre alkalmas volt arra, hogy a kárörvendő szomszédoknak is szöget üssön a fejükbe, mert azt jelentette, hogy Batu terve jóval Magyarország határain túl is terjed és hogy a Duna-könyök menti megállása csak időleges hadműveleti szünetszámba veendő. És Európa mindezek dacára nem ébredt fel lethargikus állapotából, nem fogott össze és nem tett semmit, hogy a vad, kegyetlen ázsiai vendéget megállítsa az embertelen gyilkolás és pusztítás minden képzeletet felülmuló, eddig még nem tapasztalt borzalmas útján. Hogy Európa leghatalmasabb uralkodói miképen fogták fel a helyzetet, erre nézve a következő jellemző adatokkal szolgálhatunk: II. Frigyes német császár szokott humorával beszélt a dologról, mondván: „Ez a rongyos, hitvány tatár mind jobb fegyverzetet ölt magára, melyet a legyőzött népektől szed el s meglehet, ha az Isten haragja ellenünk fordul, még saját magunk fegyverével talál megölni.” Egyébként az volt a nézete, hogy IV. Béla és a magyarok elbizták magukat, gondtalanok, restek voltak s így megérdemlik sorsukat. A 27 éves IX. Lajos francia király, a keresztény lovag és fejedelem elismert valódi ideálja, pedig, amikor anyjával a közeledő veszélyről beszélt, szomorúan, de igazi francia könnyű vérüséggel azt mondta: „Majd megsegít az Isten! Ha jönnek megverekszünk és vagy mi küldjük a pokolba – a tartarusba – a tatárokat, vagy ők segítenek fel bennünket a menyországba.[1]

Hogy a Duna határt szabott a tatárok 1241. évi előnyomulásának, az minden esetre feltűnő és figyelemre méltó. Batu úgy látszik egy kaptafára húzta és teljesen azonos minta szerint szabta meg az oroszországi, lengyelországi és magyarországi hadműveleteket. Hogy Oroszországban és Lengyelországban a nagy akadályokul szolgáló hatalmas folyóvízek és a nagy kiterjedésű mocsaras területek miatt a hadműveleteket az akkori viszonyok között legcélszerűbb volt a téli időszakban végrehajtani, amidőn a fagy azok akadályjellegét úgyszólván teljesen megszűntette, ahhoz kétség nem férhet, de hogy a Duna átlépése után egész mások voltak a viszonyok, az is minden kétséget kizár; a Duna és a tenger között ép ellenkezőleg a nyár és az ősz volt az az évszak, amidőn a tatárokéhoz hasonló hatalmas seregek a legkönnyebben és legbiztosabban operálhattak minden irányban. Hogy pedig a tatárok, illetve Batu hadműveleti koncepcióját a Duna, Dráva, Száva döntötte volna halomra, az nem igen hihető, bár kétségtelen, hogy százezrekre menő nagy seregekkel az ily hatalmas terepakadályokon való átkelés se nem egyszerű, se nem könnyű dolog, kivált hasonerejű és értékű ellenség szemeláttára, csakhogy ez esetben komoly ellenséges ellenállásról még beszélni se igen lehetett. De ha már a tatárok további útját és előnyomulási irányát keresztező fentebb említett folyamok oly nagyon imponáltak Batunak, ez esetben nyitva állott számára az út a már letiport Lengyel- és Morvaországon át a dús és hatalmasnak ismert Németország, majd Franciaország felé, ahova valóban érdemesebb lett volna kirándulni, mint a tengermellék élelem és vízszegény karsztok tájékaira; maga a tenger pedig oly akadályt jelentett a tisztán szárazföldi háborúskodáshoz szokott tatár sereg számára, amelyet leküzdeni egykönnyen a zseniális Batu sem volt képes. Más, magasabb, előttünk ismeretlen körülmények és indokok játszhattak tehát szerepet Batu további hadműveleti tervének megállapításánál és a tatár seregek jövendő működésénél. Az, amit kivált a cseh és német történetírók hangoztatnak, hogy a tatárok nem mertek a hatalmas Németországgal kikezdeni, oly mese, amelyet komolyan venni alig lehet.

[1] Pauler id. m. II. 176. – Egyébként hasonló szójátékot használt Frigyes császár is 1241. július 3-án III. Henrik angol királyhoz írt levelében: „Ad sua Tartara Tartari detrudentur.”