11. számú melléklet.

Béla király a diósgyőri erdőkön szerencsésen átvergődvén, északnyugati irányban folytatta útját és a Sajó völgyéből a Poprád völgyébe átjutva, a csatát követő harmadik napon, vagyis április 14-én Pivnicnára érkezett, remélve, hogy ott találja még a Krakóból elmenekült vejét, Boleszláv lengyel herceget, aki akkorára azonban már tovább ment volt Morvaország felé. Ezért Béla király is feltartóztatás nélkül, Dubravszky[1] szerint barátruhában folytatta útját a Kárpátok erdős bércein át s első nagyobb pihenőjét Znióváralján, a Fargáchok ősi várában tartotta.[2] Innen Nyitrára, majd Pozsonyba s onnan Frigyes osztrák herceg meghivására[3] csekély kisérettel Haimburgba ment. Itt aztán a „jó” rokon és szövetséges mindjárt kimutatta a foga fehérit. Mindenek előtt követelte tőle, adja neki vissza azt a 9000-10.000 márkányi összeget, amelyet neki 1235-ben és 1236-ban atyjának, II. Endrének a megvásárolt béke fejében fizetnie kellett. Annyi pénze Bélának nem volt s így szorultságában neje minden aranyát, ezüstjét, drágaságait adta oda, amelyeket Frigyes mindössze 2000 márkába számított be, bár azok sokkal többet értek. A még hátralevő összeg biztosítására a szerencsétlen királynak országa három megyéjét, Mosonyt, Sopront és Locsmándot kellet lekötnie, amely megyék várait Frigyes nyomban meg is szállotta. Csak ennek megtörténte után, s miután Béla vállalt kötelezettségeinek teljesítését esküvel is fogadta, engedte ki a gonoszlelkü Frigyes Bélát és családját karmai közül. De még ezzel sem érte be a lelketlen ember, hanem a Mosony és Soprom megyéken túl fekvő Győr megyébe is beküldte egyik csapatát, hogy Győr várát elfoglalja. Erre a szomszédos magyarság felkelt és a város visszafoglalása után a várat a benszorult németekre rágyújtotta, úgy hogy azok mind bennégtek. Frigyes ezért az Ausztriába menekült és pártfogásáról előzetesen biztosított magyarokon állt bosszút; azon a címen, hogy a zálogba vett megyéket a tatárok ellen biztosítani kell, nagymennyiségű pénzt zsarolt ki.

„Így falták fel a szegény magyarokat mindenfelé – mondja Rogerius – az élesfogú, harapós, kegyetlen fenevadak.[4]

A legközelebbi, akihez Béla, még mielőtt Pestről a tatárok ellen elindult volna, segítségért folyamodott, a pápa volt, de ez nem hogy akár pénzzel, akár katonával segítette volna Magyarországot, mint a nyugati egyházi és világi rendszer egyik leghűbb támaszát, hanem ugyanekkor 1240. február havában még Magyarországon is keresztes hadat hirdetett, de nem a tatárok, hanem a német császár ellen.[5] Mikor aztán a sajómelléki szörnyű katasztrófáról értesült a pápa, állítólag könnyekre fakadt és oltalmába fogadván a szerencsétlen országot és királyát, 1241 július 1-én csakugyan elrendelte, hogy mindenfelé hirdessék a keresztet s aki Magyarország megmentésére fegyverkezik, az ép oly kedvezményben részesüljön, mintha Palesztinába zarándokolna. Ennél hathatósabb segítséget csak akkorára helyezett a pápa Béla királynak kilátásba, ha majd a német császár magába száll, térdet hajt az egyház előtt és ismét visszaadja úgy ennek, mint a keresztény világnak a békét.[6]

Frigyes császárnál is próbált szerencsét a szerencsétlen Béla király. Követe, István püspök, június derekán beszélt vele ép akkor, amikor Róma felé készült, hogy a pápának a békét diktálja. A német császárnak Béla arra az esetre, ha országát a tatároktól megszabadítja, azt hűbérül felajánlotta és arra is kötelezte magát, hogy valahányszor az ország határán lesz a császárnak háborúja, 300 vitézt és a hozzávaló kíséretet is csatlakoztatja seregéhez. A császár erre azt válaszolta, hogy Béla hűbéri meghódolását elfogadja s miután neki Olaszországban feltétlenül rendet kell teremtenie, csak gyűjtsön össze Béla amennyi erőt csak tud s azzal csatlakozzék ahhoz a sereghez, amelyet fia Konrád Németországban gyűjteni fog. Azonban ez is csak puszta igéret maradt. Dacára annak, hogy a tatárok ekkor már újból a német birodalom keleti részét dulták, se Frigyes, se fia semmit se tett ellene és még kevésbbé Magyarország megmentésére, sőt Spalatoi Tamás ama nézetének ad kifejezést, hogy a német császárnak akkor, amindőn a fenforgó viszonyok dacára Olaszországba ment, inkább menedéken mint ellenálláson járt az esze.[7]

A déli szomszédok szintén annyira el voltak foglalva a maguk ügyeivel, hogy ebből az irányból segítséget még csak remélni sem mert Béla király, aki időközben családjával Zágrábban húzta meg magát.

Így hagyta cserben valamennyi szomszédja és állítólagos jó barátja azt a Magyarországot, amelyet immár a kereszténység és a nyugati civilizáció legbuzgóbb terjesztőjének és legbiztosabb védőbástyájának kellett tekinteni.

Közben Batu seregoszlopa egy kisebb rész kivételével, amely Béla király nyomában a Szepességnek, majd onnan Krakó felé vette útját s e város újólagos elpusztítása után a Jablunkai szorosan át tört be Magyarországba, ahol a később szintén oda bevonult Bajdár seregcsoporthoz csatlakozott a sajómelléki csata után egyenesen Pestnek tartott. A pestiek Kálmán herceg ellenkező tanácsa dacára lázas sietséggel készültek a város védelmére, amely a Dunától a barátok teréig, vagyis az Irányi-utcától a Régi posta- és a Kiskorona-utcáig terjedt; árkot húztak, vesszőből font sövényt emeltek, de alig készültek el az elhatározott munkálatok felével, a tatárok már ott termettek! „S akkor – mondja Spalatoi Tamás –[8] a vérengző tatár vezérek mint a ragadozó farkasok, melyeket a kegyetlen éhség kínja hajt, szokták a juhaklokat zsákmányt áhítva környékezni, vad harci dühükben úgy vizsgálták körül mord tekintetükkel az egész várost, vad lelkükben latolgatván, hogy mikép végezhetnének legkönnyebben a magyarokkal.”

A tatár sereg a várost teljesen körülkerítvén, ellene a nyilak és dárdák ezreit kezdé hajítani. A magyarok egy ideig ellenálltak, ők is köveket és nyilakat szórtak ellenfeleikre, de ezeknél sokkal kevesebb eredménnyel, „mert a tatárok öldöklő és csalhatatlanul találó nyilaiknak sem vért, sem paizs, sem páncél,” nem tudott ellenállni. Így tehát a tatárok másod- vagy harmadnapra egyetlen rohammal betörtek a városba s ekkor a környékről is tömegesen odasereglett „nyomorult népnek nem volt mit tennie, mint összetenni kezeit, térdre omlani és nyakát a kard alá hajtani” és valóban „férfit és nőt, öreget és kisdedet egyforma kegyetlenséggel írtott a vérengző vadság halálos kardcsapása”, úgy hogy ezúttal Spalatoi Tamás bizonyára túlzott adatai szerint egyedül Pesten több mint szászezer ember mult ki kegyetlen halállal. Ráadásul aztán a tatárok a várost fel is gyújtották. A lakosság egy része, valami tízezren, a domonkosok, jelenleg az angol kisasszonyok tempolomába és klastromába menekült, de azok is valamennyien odavesztek.

Ezek után kezdetét vette az osztozkodás a temérdek zsákmányul ejtett kincs, arany, ezüst, ruhanemű, paripa stb. fölött. Batu khán a diadal főjele gyanánt IV. Béla sátrát kapta. Az elesett Miklós kancellárnál megtalálták a királyi pecsétet is, amelynek felhasználásával Batu néhány életben hagyott pap által a király nevében leveleket iratott a néphez, hogy ne meneküljenek, hanem ki-ki várja be otthonában a dolgok jobbrafordultát. Ezáltal aztán egyrészt az öldöklés, gyilkolás és a zsákmányszerzés még sokkalta nagyobb arányokat ölthetett, másrészt pedig azt is elérték a tatárok, hogy a leigázott föld népe rejtekhelyéből előkerülve, ismét hozzáfogott a munkához, ami az ő eltartásuk és élelmezésük szempontjából is kiválóan fontosnak mutatkozott.

Most aztán Batu a szárnyoszlopok parancsnokainak parancsot küldött, hogy ők is az ország közepe felé tartsanak, nem lévén annak most már semmi akadálya.

Bajdár seregoszlopa ekkor már Morvaországot pusztította s a vett parancsra Trencsén irányában nyomban Magyarországba tört be.[9] Trencsént a sajómelléki csatából sebesülten odakerült Szoboszló fia Bogomér ispán védte, még elég szép sikerrel. Trencsénben Bajdár seregét több oszlopra osztotta s azok egyikét Zólyomon, Korponán, Balassagyarmaton át Vácra, másikat Nyitrán át, egy harmadikat a Vág mentén lefelé, egyet pedig Pozsony felé irányított a Kis Magyar Alföldtől északra fekvő terület elpusztítására. Nyitra várát is maga az odamenekült polgárság védte meg. Pozsony vára is sikerrel állott ellen, de környékét elpusztították, Komáromot pedig hozzáférhetetlen előnyös természeti fekvése mentette meg, mi miatt a tatárok még csak meg se közelíthették. A zsákmányolás és pusztítás befejezte után Bajdár seregcsoportját Vác tájékán vonta össze.

Az erdélyi tatár-csoportok közül Kádán április táján, tehát már a sajómelléki csata után Ariszkaldék által erdőkön, hegyen, völgyön, sziklákon át kalauzolva mindkét oszlopával Nagyvárad felé nyomult előre s a várost hirtelen meglepvén, azt felgyujtotta s egyidejüleg a közelben talált összes embereket nem és korra való tekintet nélkül lemészároltatta. Benedek püspök néhány kanonokkal és egyéb kíséretével a tatárok jövetelének hírére a Dunántúlra menekült, ellenben a káptalan egy része ott maradt, s mindenünnen az akkoriban igen híres város alá sereglettek a környékbeli urak, úrnők, nemesek és parasztok egyaránt. Maga a város nem volt megerősítve, de a várat a székesegyházzal együtt fatornyokkal ellátott fal és árok védte, amelyet a magyarok gondosan kijavítottak, hogy az esetre, ha a várost meg nem védhetnék, oda menekülhessenek.

Kádán a város első megrohanása és környékének elpusztítása után az összeszedett zsákmánnyal öt mérföldnyi távolságra visszavonult a jó sok vitéz által védett vártól, amelyhez napokig még csak nem is közeledtek a tatárok. Ezért a magyarok azt hitték, hogy a vár erős volta és a benne levő sok fegyveres késztette a tatárokat a végleges eltávozásra, minek folytán „a katonák és mások, kik a várban valának, eltávozásukban bizva, a várból mindíg többen kijövének s a váron kívül megmaradt házakban kezdtek lakni. Valamelyik nap aztán hajnalhasadtakor ismét megjelent az ellenség s mindazokat, akik már nem tudtak a várba bejutni, leöldöste s azután nyomban hozzáfogott a minden oldalról körülfogott vár ostromához. Az új kőfallal szembe 7 hajító gépet állítottak a tatárok s azokból éjjel-nappal dobálták a köveket, mignem az új fal egészen össze nem dőlt. Ezután a többi falakra és a tornyokra került a sor s végül a várat rohammal elfoglalván „a katonákat, kanonokat és másokat, kik a vár bevétele közben a kard alatt el nem pusztúltak, elfogták s a legnagyobb kinzások közepette kényszerítették őket, hogy értékesebb tárgyaik hollétét felfedezzék nekik. A nemes úrnők és leányok a székesegyházban kerestek menedéket s miután abba a tatárok hamarosan be nem törhettek, üszköt dobtak rá s így a bennlevők mind odaégtek. Ezután a nemeseket, polgárokat, katonákat, papokat a városon kívül a mezőn minden irgalom nélkül leöldösték. A nőket a templomokba hajtották s miután azokon erőszakot vettek, ott a szent helyeken gyilkolták le őket. Ezek után a szentek koporsóit forgatták fel és ami értékes holmit csak találtak, arany edényeket, kelyheket, füstölőket, kereszteket stb. mind elcipelték s miután mindent feldúltak, úgy, hogy Várad környéke teljes pusztasággá változott át, már csak azért is elvonultak, mert oly hallatlan bűz fertőztette meg a levegőt, hogy azt már ők sem voltak képesek elviselni. De azért egy-egy csapatjuk ezután is visszatért naponta, hogy mindazokat, akik az erdőkből visszalopództak, hogy az omladékok és holttestek között valami élelmet találjanak éhségük csillapítására, szintén egytől-egyig lemészárolják. Csak amikor már nem volt kit ölni, akkor vonultak el egészen erről a környékről.[10]

Várad alól Kádán a nagyobbára németek által lakott Tamáshida felé vette útját, amely szintén meg volt erődítve. Az erre a fehér Kőrös mocsarai által képezett és gyepükkel körülvett szigetre menekült lakosokat a tatárok szintén hajnalban lepték meg és mind egy szálig a legkegyetlenebbül legyilkolták. E borzalmak hajmeresztő részleteit Rogerius, aki mint bujdosó végig szenvedte azokat, megrázóan írja le többször idézett munkájában, de mi itt helyszűke miatt csak főbb vonásokban rajzolhattuk meg azok képét.

Innen Kádán Csanád felé tartott, ahol a Maros mentén lefelé huzódó Büdzsik hadával egyesült. Hogy ez utóbbi, miután a Vaskapun és Orsován át előnyomuló oszlopok szintén hozzácsatlakoztak, hogyan járt el Egressel, a cisterciták megerősített kolostorával, Kádán pedig Pereggel szemben, azt Pauler (id. m. II. 169.) Rogerius 37. fejezete nyomán következőleg írja le: „Peregre hetven falu népesség futott össze, az egresi kolostor falai közt nemcsak az úri asszonyok kerestek menedéket. A tatárok e két helyet nem fogták mindjárt ostrom alá; előbb köröskörül elpusztították a földet, hogy élelme ne lehessen a bennszorultaknak. A magyarok kicsaptak; megkergették a tatárokat; és már azt hitték, hogy azok nem merik őket megtámadni, mikor nagy sereggel Pereget körülvették. Tatár aránylag kevés volt, de annál több besorozott, legyőzött népség, kiket egymás után előreküldtek a rohamra, s aki hátrált, azt rögtön levágták. Legelőször a fogoly magyaroknak kellett menni; azok odavesztek. Jöttek utánuk és vesztek oroszok, izmaeliták, vagyis mohamedán népek, kúnok: s a tatárok csak hátulról nézték és nevettek, ha azok odavesztek, s e mellett a védők kimerültek. Egy hétig folyt az ostrom éjjel-nappal; az árkok megteltek s a tatárok megvették Pereget. A foglyokat kivitték a mezőre. Egyfelől állíták a nemeseket és asszonyságokat; a mások oldalra a paraszt népet; azután elszedtek mindent, pénzt, fegyvert, ruhát és ami értékes csak volt, és néhány leányon kívül – akiket „játszani” maguknak fentartottak – mindnyájat fejszével, karddal leölték. Néhány nap mulva Egres alá mentek, ostromló gépeik működni kezdtek. A kolostorbeliek látták, hogy nem állhatnak ellen és feladták magukat hitre, hogy életüket megtartják; de a tatárok nem tarták meg szavukat; az egresieket is leölték, „kivéve néhány barátot, kiket örömest engedének eltávozni, és néhány úrnőt és igen szép leányt, kiket maguk számára megtartottak.”

Csanád tájékán e szerint most már az Erdély elpusztításával megbízott összes hadak újból együtt voltak és azok Kádán főparancsnoksága alatt immár haladék nélkül megfelelhettek Batu khán ama parancsának, hogy Pest alá vonulva, szintén hozzá csatlakozzanak.

Ilyenformán június végéig a tatárok az országnak a Kápátoktól a Dunáig terjedő összes vidékeit keresztül-kasul járták. Hiteles okmányok szólnak ugyanis arról, hogy egyes tatár csoportok Szatmár, Zemplén, Nógrád, Gömör, Sáros, Szepes és Zólyom legelrejtettebb zúgaiban is megfordultak és garázdálkodtak. A Szepességben sok népet védett meg a szászok által Káposztafalva tájékán rögtönözve épített úgynevezett menedékkövi erősség (Lapis refugii),[11] amelyet épúgy mint Jászót, alighanem a Béla királyt üldöző tatár különítmények támadtak meg. Aránylag legkevesebbet szenvedett a Maros és a Duna közti terület, a Duna-Tisza közén pedig Bács és Bodrog vármegye. Hogy ezeket a szertekalandozó rabló csapatok hogyan viselkedtek, arról Spalatói Tamás[12] alábbi adatai tanúskodnak: „Nem vala semmi tisztelet a nőnem, semmi kegyelet a gyermeki kor, semmi irgalom az öregség iránt; mindenkit egyféle kegyetlenséggel öldökölve ezek a tatárok nem embereknek, hanem ördögöknek látszottak. Midőn a szerzetesek lakaihoz közeledtek a papi rend szent palástjaiba öltözve, hymnusokat és énekeket zengve eléjük ment, mintegy köteles tisztességet téve a győzteseknek és ajándékokat készítve, hogy maguk iránt irgalmasságot ébresszenek, de azok kivetkőzve minden kegyeletből és emberiségből, a vallás hódolatát és a papok kegyes együgyüségét megvetve, kardot rántottak és irgalom nélkül fejüket vették. Azután a kolostorokra rohanván, mindent elraboltak, s a házakat felgyújtva, az egyházakat megszentségtelenítve, az oltárokat szétdulták, az ereklyéket szétszórták s a szent öltönyökből ágyasaiknak és nejeiknek köntösöket készítettek.” A kivégzendő foglyokat „sorba ültették és hogy öltönyeiket a vér be ne mocskolja s a hóhérok el ne fáradjanak, a ruhát előbb lehuzták róluk s aztán a kiküldött hóhérok mindegyiknek karját felemelve, a tőrt könnyen szívükbe szúrták. A fogoly magyar nők ellen legkegyetlenebbül dühöngtek a tatárok nejei szerelemféltésből, mert a tatár annyi nőt vehetett el, ahányat akart, sőt rabszolgálójával is élhetett, ahogyan neki tetszett. Azért a szebb ábrázatúakat kardot rántva, nyomban leölték, vagy ha némelyeket szolgálatra alkalmasnak láttak, azoknak orrát tőből lemetszvén, elcsúfított arccal rabnői szolgálatra alkalmazták. A fogoly gyermekeket rendszerint saját gyermekeik által üttették agyon nagy hahotázás közben s azt a gyereket nagyon megdicsérték, aki egy csapással szétloccsantotta a magyar gyerek agyát.”

Június vége felé megváltozott a tatárok taktikája. Miután most már az aratás ideje elérkezett, széltében terjesztették a hírt mindenfelé, hogy többé senkit sem bántanak, mindenki térjen vissza rendes békés foglalkozásához. Így történt aztán, hogy az éhség által gyötörve és kergetve sokan előbújtak rejtekhelyeikből és nemsokára tényleg legalább annyira, amennyire, ismét benépesültek a városok és falvak közvetlen környékei. E helyeken Batu khán rendeletére a közigazgatásának egy neme is életbe lépett olyanformán, hogy minden falu egy-egy tatárt választott magának urául. ”Ez megtörténtvén – írja Rogerius id. m. 35. fejezetében – a gabonát közértelemmel learatták s azt és a szalmát, szénát s egyebet a csűrökbe hordták. Most már együtt tanyázott a tatár a kúnnal és a magyarral, akik közül sokan egészen a tatárokhoz csatlakoztak, mások pedig félelmükben mindent megtettek kedvükre. Így sokszor az apák leányaikkal, a férjek feleségeikkel, a testvérek pedig szép hugaikkal váltották meg életüket, őket a tatárok kényére tartogatván, s utóbbiaknak szinte örömére szolgált, ha az apa vagy a férj szemeláttára fertőzötték meg az illető nőt. A falvak élére a rend fentartása és az igazság szolgáltatása végett kenézeket vagyis ispánokat állítottak, akiknek feladata volt, hogy lovakkal, barmokkal, fegyverekkel, ajándékokkal és a szükséges ruházattal lássák el őket. Az én gazdám is – mondja Rogerius – egyike volt ama uraknak és csaknem ezer falunak parancsolt. Ilyen kenéz talán száz lehetett. Ezek rendet, csendet, vásárokat tartottak és pártatlan igazságszolgáltatásról gondoskodtak. Aki szép leányokat hozott nekik, azok juhot, ökröt, vagy lovat kaptak ajándékul.”

Mikor az aratásnak és a szüretnek vége volt, akkor a tatárnak már nem volt többé szüksége a munkás kézre, sőt nem is akarta, hogy amit a nép gyűjtött, azt maga meg is egye. Egyszerre tehát valamennyi kenéz kiadta a parancsot, „hogy bizonyos falvakból férfiak, asszonyok és gyermekek ajándékokkal eléjök jöjjenek. Ez megtörténvén, a kenézek átvették az ajándékokat, az ajándékozókat pedig rútul, meztelenre kifosztva, legyilkolták.” Csak kevésnek sikerült a lakosság közül biztos buvóhelyekre jutni. Miután most már a lakásokat és az összegyűjtött gabonát nem pusztították el, ez bizonyos jele volt annak, hogy a tatárok az országban akarják a telet is eltölteni.

[1] Dubrawii Hist. Bohemiae 101.

[2] A visszavonulás, illetve futás útirányára nézve biztos adatok nem állanak rendelkezésre. Rogerius id. m. 32. fejezetében csak annyit mond, hogy „a király éjjel-nappal Lengyelország szélei felé folytatta útját, hogy az osztrákhon szélein tartozkodó királynét elérhesse” (Ipso itaque Rege de exercitu profligato; die noctuque, cum paucissimis, versus confinia Poliniae, habuit iter suum.) – Révay, De Monarchia et S. Corona (Schwandtner gyüjteményében II. 631.) feljegyzései nyomán Szalay László (id. m. II. 47. old.) azt írja, hogy „Béla, miután Znióban megpihent, Pozsonyba s onnan Fridrik hercegtől meghivatván, Haimburgba ment, hol Mária nejével és István fiával találkozott.” – Mindezek az adatok nem állanak ellentétben Dubravszky fenti adataival.

[3] Rogerius id. m. 32. fej.: „Dux autem Regem, inter alia consolatoria verba, petiit, ut Danubium transiret: ut ibidem securius quiescere, et morari posset. Rex vero his auditis, tanquam innocens, nihil mali suspicatus, dictis Ducis acquievit. Dicebat enim Dux, se castrum et altera parte habere, et ibidem Regem melius honorare posse: cum tamen in animo, non honorare, sed confundere illum, haberet propositum. Et cum se Rex scyllam vitare crederet incidit in charybdim, et sicut piscis, volens vitare frixorium ne frigatur ad assandum projicit se ad prunas; credens malum effugere, invenit nequius.”

[4] Rogerius id. m. 33. fej.: „Et sic, hac occasione inventa, cum tam Teutonici quam Hungari, essent multum divites in pecunia et rebus; eos, usque ad extremam exinanitionem, nequiter spoliavit et miseri Hungari, modum, nudi in aridam projiciebantur, et evomebantur.”

[5] Theiner, Vetera Mon. Hung. I. 178.

[6] A pápa levele Bélához 1241. július 1-ről, Rajnáldnál, Annal Eccl. az 1241. évhez Lib. XV. n. 27. ep. 108. – Fejér, Codex Dipl. IV/I. 227.

[7] Spalatoi Tamás id. m. 38. fej.: „Totus mondus intremuit. Ipse etiam Fridericus, romanorum Imperator, non de resistendo, sed de latibulo dicitur cogitasse.”

[8] Id. m. 38. fej.

[9] Lásd a 48. oldalon

[10] Rogerius, aki szintén a bujkálók egyike volt, id. m. 34. fej.

[11] Rosty. A tatárjárás történelme 78. old. az Annales Scepusienses P. 2. 46. nyomán.

[12] Spalatoi Tamás id. m. 37. fej.