Miután a magyar sereg Pest környékéről nem Béla királynak mint fővezérnek spontán elhatározásából, hanem a harciasabb elemek által reá gyakorolt nyomás következtében kezdte meg támadó előnyomulását, szinte előrelátható volt, hogy ez a támadás a legelső nagyobb akadály mentén meg fog akadni. Ez az akadály az erősen megáradt Sajó és a mögötte felállított tatár sereg volt. Valóban csodálkoznunk kell azon, hogy épen a magyarok, akiknek ősei még a Volgán, Rajnán, Dunán át is szinte játszi könnyedséggel átúsztattak, most egyszerre a Sajót tekintették nemcsak a maguk, hanem az ellenség részére is áthatolhatatlan akadálynak. És úgy látszik arról is megfeledkeztek, hogy a külföldi kalandozások idején 926-ban az egyik, a Rajnán átkelni akaró oszlop hogyan segített magán a fekete erdőben ledöntött szálfák segítségével[1] s vajjon miért nem lehetett ugyanazt vagy hasonlót a tatárokról is feltételezni? Csakhogy minden gyengeakaraterejű vezér és csapat minden csekélységet, minden akadályt nagyítva lát. Így volt ez ezúttal is. Ily körülmények között a magyarok részén csakhamar újból a legnagyobbfokú tanácstalanság állott be; a harciasabb elemek bizonyára még mindíg a támadásnak mielőbbi folytatása mellett kardoskodtak, azonban a megáradt Sajó és a tatár sereg zömének közelléte alighanem igen gyorsan az ellenvéleménynek javára billentette a mérleget s kétségkívül azt a király is pártolta s ez a vélemény abban kulminálhatott, hogy a fenforgó viszonyok között inkább védelemre kell szorítkozni és ha a túlerőben levő tatárok megindítják támadásukat, akkor kell majd reájuk csapni, amidőn azoknak ereje az akkori viszonyok között tekintélyes akadályt képező Sajó által meg lesz osztva.

Nem mondhatnók, hogy elvben ezt a tervet már a priori el kellene vetnünk, de akkor minden lehető intézkedést meg kellett volna tenni arra nézve, hogy kellő biztosító és hírszerző szolgálat szünet nélküli kifogástalan funkcionálása által a tatárok támadásának időpontja megállapítható legyen s a mellett a sereget oly készültségi helyzetben kellett volna tartani, hogy az az első hírre nyomban és időveszteség nélkül felkészülve, a legnagyobb vehemenciával rávethesse magát a támadóra, még mielőtt annak jelentékenyebb erőket sikerül a Sajó innenső partjára áthozni. Csakhogy e tekintetben, sajnos, úgyszólván semmi sem történt, sőt amit tettek, az is rossz volt.

Amidőn Béla király szemtül szembe látta magát a tatár főerővel, alighanem nagyfokú kishitűség vett rajta erőt. Ezért gondolta ki azt, fejét és nyakát struccmódjára a homokba rejtvén, hogy az általa szintén féltett sereget jó szűken és szorosan együtt tartva, szekereinek nagy tömegeivel vétesse körül, vagyis körülötte szekérvárat alakíttasson. Nem tudom, hogy már akkor is így hívták-e a szekereknek védelem céljából való ily módon való felhasználását és felállítását, de hogy az a „vár” nevet seregvédelmi szempontból a legkevésbbé sem érdemli meg, az bizonyos. A szekérvár alakításával Béla király ép ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Ő a szekerekkel védeni akarta seregét, holott az ép ezáltal lett a szó legteljesebb érelmében védtelenné, mert minden mozdulatra és a harchoz való fejlődésre teljesen képtelenné vált. Igen, magának a vonatnak, vagyis a podgyásszekereknek és egyéb a maguk védelmére kellő számú fegyverrel nem rendelkező, a küzdő sereget hátul követő felszerelési készleteket magukban foglaló intézetek biztosítására a szekérvár alkalmazása üdvös lehet, de magát az egész sereget egy ilyen kutyaszorítóba belegyömöszölni akarni, ez oly elhibázott dolognak mondható, amelyet szinte a hadműveletek alapelvei ellen elkövetett bűnnek minősíthetünk. A legfelsőbb vezetés ezáltal stratégiai téren oly hibát követett el, hogy azt maguk a csapatok a harctéren tanusítandó legkiválóbb taktikai magatartásukkal sem igen tudták volna paralizálni. Pedig hogy a magyar csapatok taktikai magatartása sem állott a helyzet magaslatán, az az előadottakból elég világosan kitűnik. Nem sokat használtak és nem használhattak ezzel szemben Kálmán herceg, Ugron érsek és a templárius vitéz maroknyi csapatjainak valóban önfeláldozó, igazi régi magyar virtussal végrehajtott, de az egész sereg szempontjából csak alárendeltebb jelentőségű akciói és támadólagos előretörései.

Mily óriási magas fokon állanak ezekkel az elhibázott rendelkezésekkel szemben az ellenfél előrelátó, a viszonyok és körülmények helyes mérlegelésén alapuló intézkedései!

Hogy az összeütközés a Sajó mentén és nem másutt történt és hogy ez nem a véletlen játékának, hanem Batu mesterkedésének és ügyességének tudható be, ez már abból is következik, hogy ha a mongol sereg fővezére akarta volna és ha a bekövetkezendő harc szempontjából nem a Sajó mellékét tartotta volna magára és seregére nézve legelőnyösebbnek, akkor ő Sejbánt követve, bátran tovább is folytathatta volna útját Pest felé, de akkor az összeütközés előreláthatólag oly területen következett volna be, amely mindkét félre nézve körülbelül egyforma előnyöket, illetve hátrányokat nyújtott volna. Ellenben a Batu által serege számára választott felvonulási körlet még a következő előnyökkel járt: Az akkoriban megáradt Hernád, Sajó, Tisza a mongol seregnek nemcsak arcvonalát, hanem két oldalát is teljes mértékben biztosította. Hozzájárult ehhez még, hogy az említett folyók mentén elterülő erdőségekben és cserjésekben a sereget az ellenség szeme és betekintése elől meglehetősen elrejtve lehetett elhelyezni, ami már magában véve nagy előnyt jelentett, mivel szemben a magyar sereg úgyszólván teljesen nyilt és áttekinthető rónaságon állván fel, azt nemcsak a földerítő osztagok, hanem maga a fővezér is szemügyre vehette, áttekinthette, megbecsülhette. És Batu ki is használata mindezeket az előnyöket a maga javára, amennyiben seregét nem egy nagy táborban egyesítette, mint a magyarok, hanem, amint az a 12.sz. mellékletből is kivehető, a folyóvízek közelében több csoportban táboroztatta, ami, különösen miután lovas csapatokról volt szó, már az itatás és vízzel való ellátás szempontjából is nagy előnyt jelentett. Így ügyesen elhelyezkedve, Batu bizonyára akként állapította meg hadműveleti tervét, hogy a magyarokat, akikről Sejbán jelentése nyomán feltételezhette, hogy azok mindvégig megmaradnak támadólagos szándékuk mellett, a Sajón való átkelés közben támadja meg. Viszont az a körülmény, hogy a mongol fővezér Sejbán visszavonulása után a Sajón át vezető egyetlen hídat nem rombolta el, arra is enged egész határozott következtetést, hogy Batu arra az esetre, ha a magyarok nem nagyon sietnének a támadással, már eleve el volt határozva, hogy kedvező alkalom esetén ő maga megy majd át támadásba. Ez a kedvező alkalom pedig akkor következett be, amikor a Sajó víze, ahogyan az tavasszal, főleg ha a Tisza vizállása alacsonyabb a Sajóénál, rendszerint megszokott történni, elég gyorsan annyira leapadt, hogy azon át a hidverés és az átgázolás is lehetővé vált.

Hogy Batu a mongol sereg zömével mikor ért a Sajó mellékére, azt megállapítani nem tudjuk, de valószínű hogy legalább néhány nappal előbb, mint a magyar sereg s így neki a szemrevételezésre és a szükséges biztonsági rendszabályok megtételére is elegendő idő állott rendelkezésre. Ezzel szemben ezt a két kiválóan fontos tevékenységet a magyarok a legnagyobb mértékben elhanyagolták, aminek aztán a teljes meglepés és körülkerítés lett a következménye. Még azt is elmulasztották, hogy az egyetlen Sajó hidhoz megfelelő őrséget állítsanak,[2] mert ilyet csak Kálmán hagyott vissza első, éjféli támadása után. Ilyen körülmények között a magyarok a mongolok mozgolódásáról és támadásra való előnyomulásáról csak véletlenül egy hozzájuk átfutott szökevény útján szereztek tudomást.

A földerítő és biztosító szolgálatnak ez az elhanyagolása egyrészt arra vezethető vissza, hogy a magyarok a megáradt Sajót elég biztosítéknak vélték, másrészt a lovagi szellemben kiképzett és alkalmazott seregek, mint amilyen nagyrészt ez az újabbkori magyar is volt, nem is tartották szükségesnek az említett szolgálatok intenzivebb kezelését, mert hiszen tudjuk, hogy abban az időben az ellenséges seregek szinte előre tudatták egymással és kölcsönös egyetértéssel állapították meg, hogy mely napon mikor és hol fogják a döntő tusát egymással megvívni. És eléggé vétkes könnyelműség volt a tatárokól is feltételezni, hogy ezúttal majd ők is lovagi módra viselkednek és mindenféle cselnek és félrevezetésnek előnyéről lemondanak, holott jól tudhatta Béla összes alvezéreivel és vitézeivel együtt, hogy a tatárok a régi magyar hadakozás és taktika hívei, amely pedig jórészt a cselvetésen és az ellenség félrevezetésén alapult.

Egyébként a földerítő szolgálat tekintetében elkövetett kardinális hibákat úgyszólván teljesen paralizálta ama bizonyos orosz szökevénynek még elég jókor hirül hozott és a viszonyoknak minden tekintetben megfelelő jelentése. Ha a magyar fővezér, a magyar sereg, legalább most állott volna a helyzet magaslatán és a szerencsés véletlen által nyújtott kedvezményt kiaknázva, legalább most megtette volna azt, ami ily körülmények között minden vezetőnek, minden csapatnak a legelemibb kötelessége, akkor az utókor jóval kevesebb szemrehányásokkal és gánccsal illethetné mindnyájukat. Ezzel szemben az amit Béla király mint hadvezér a fontos jelentés után Kálmán herceg kirendelése révén tett, az csak arra volt jó, hogy az idegen szökevény jelentését szavahihetőség és megbízhatóság szempontjából ellenőrizze. Kálmán herceg, Ugron érsek és Jakab mester kimentek és megállapították, hogy a tatár csakugyan támad. De ez a támadás talán épen a magyarok szerencsétlenségére a kezdet legelején volt s miután azt a magyar vitézek könnyűszerrel verhették vissza, azért támadhatott bennük az az érzés, aminek a táborba visszaérkezve, talán kifejezést is adtak, hogy az ellenség támadását végkép sikerült visszaverniök. De hogy ennek az érzésnek mégis csak elég bizonytalan jellege lehetett, mutatja az a körülmény, hogy Kálmán herceg és az éjjeli csetepatéban részt vett vitézek az éjszaka többi részét is virrasztva ébren töltötték, mig a többiek, akik eddig úgy sem tettek semmit, hanem talán amazok kemény tusája alatt is pihentek, most a legnagyobb lelki nyugalommal tovább folytatták a hortyogás művészetét, ott ahol előbb elhagyták. Valóban horribile dictu et auditu! hogy ez mily rettenetes könnyelműségről tanuskodik.

Hogy mi lett volna, ha előbb nem, de legkésőbb a tatárok támadásáról szóló hír megerősítése után, legelemibb kötelessége a vezetésnek és a csapatoknak egyaránt, arra igen egyszerű és igen könnyű a felelet. Hogy is csinálták azt a magyarok még csak nem is régen, ha már bizonyossá vált a harcra való kilátás? Felnyergelt lovakkal, kantárral kézben, ugrásra készen töltötték az egész éjszakát. Nos tehát ugyanezt kellett volna tenni legkésőbb Kálmán hercegék visszaérkezése után; sőt nemcsak ezt, hanem nyomban ki is kellett volna a sereget vezetni a szekérvárnak nevezett kutyaszorítóból és nem teljesen apatikusan bevárni a tatárok támadását, hanem ott, ahol a Sajón való átkelésük jeleztetett és azután is jeleztetni fog, a legnagyobb elszántsággal támadólag nekimenni. Csakhogy a seregnek újabb szellemben nevelt és a lovagias szokás szerint felszerelt és kiképzett része ily gyors felkészülődésre és ugyanolyan gyors hadmozgadozásra képtelen volt; ez csak methodikusan betanított és lassú pontossággal végrehajtott hadmozgadozásokhoz értett.

Szem előtt tartva mindazt, amit fentebb kivánatosnak jeleztünk, abból viszont az is következik, hogy a földerítő szolgálatot most Kálmán hercegék visszaérkezése után még intenzivebb módon kellett volna folytatni és a biztosító szolgálatot is legalább a történtek után megszervezni. Valamicskét e tekintetben már Kálmán herceg megtett azáltal, hogy a sajóhidvégi hidnál az éjjeli ütközet illetve a tatároknak a hidon túlra történt visszaverése után hidőrséget hagyott hátra, de ez már gyenge erejénél fogva is valóban nem volt elég az üdvösséghez. Ha előbb nem, most kellett volna a Sajónak legalább Sajó-Petritől annak a Tiszába való beömléséig terjedő szakaszában biztosító őrségeket felállítani. Ezek egyúttal a földerítő és hírszerző szolgálatot is elvégezhették volna.

Rogerius említi ugyan, hogy a magyarok minden éjjel 1000 vitézt állítottak ki a sereg őrizetére,[3] de ez bizonyára csak olyasféle, a tábor közvetlen biztosítására, alighanem több csoportban a tábor körül, attól nem messze felállított őrségekből állhatott. Ez tehát nemcsak hogy a stratégiai szempontból szükségesnek látszó hírszerző, felderítő és biztosító szolgálatnak nem felelt meg, hanem még a sereg közvetlen taktikai biztonságára sem volt elegendő.

A felsőbb vezetés és a sereg nagy többsége részén megnyilvánuló eme és a csata leírása folyamán említett nagy hibák és fogyatékosságok mellett megnyugvással szolgálhat és büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy a sereg egy részében, amint az Kálmán herceg, Ugron érsek és a templáriusok viselkedéséből és viselt dolgaiból oly gyönyörű módon kifejezésre jut, még mindig megvoltak azok a kiváló egyéni és katonai tulajdonságok, amelyek honfoglaló őseinket nagyokká, hatalmasakká, sőt egész Európa előtt rettegetettekké tették. Azt látjuk tehát, hogy miként a hadiszervezetnek, éppúgy az egyéni dispoziciónak is két féle neme jellemzi a tatárjáráskori magyar sereget. Ennek illusztrálására elég csupán a hadsereget vegyesen domináló következő fogalmaknak, ismertetőjeleknek a felsorolása, illetve egymással szembe való állítása: a sereg egy részénél még mindig divó régi ősi alkotmány szokásaival és berendezéseivel szemben az újabb, modernebb hűbér rendszeren alapuló szervezés, tagozás, kiképzés és harcmód állott; vagyis a fürgeséggel, szemfülességgel cselvetéssel, furfanggal, szinte emberfeletti kitartással stb. szemben a kimért pontosság, nehézkesség és az azzal karöltve járó vagy legalább is időnként fellépő lustaság, tunyaság, nembánomság állott, ami más szóval annyit jelent, hogy a tatárjárásbeli magyar hadművészet a régihez képest nagyfokú hanyatlást mutatott fel és így elég gyengén nézett ki. Ez újabb, modernebb katonai berendezkedésnek, hadi szervezetnek, harcmódnak, valamint az egységes kiképzésnek, hadi szervezetnek, harcmódnak, valamint az egységes kiképzésnek és felfogásnak hiányait és rossz oldalát különösen most érezte a magyar sereg a legintenzívebben, amikor oly ellenséggel került szembe, amely ellenség még fokozottabb mértékben volt mindazoknak a kiváló tulajdonságoknak, hadi erényeknek és ügyességeknek a birtokában, amelyek a régi magyarokat oly ellenállhatatlanokká tették. De azért a sereg egy része mint már fentebb is említettük, teljesen méltó volt elődeinek, Batu előtt is ismert kiváló jó hírnevére. E jó tulajdonságok közül itt még különösen ki kell emelnünk azt az önfeláldozó királyhűséget és a király személyéhez való ragaszkodást is, amely a szegény szerencsétlen, fejvesztetten futni kényszerült Bélával szemben közvetlen környezete részéről megnyilvánult. Egyedül e kiváló tulajdonságoknak köszönhette a nemes vad módjára üldözött uralkodó életbenmaradását, amiért az egész magyarság áldhatta istenét, mert bizonyára senki sem lett volna képes a tatárok elvonulása után a szegény szerencsétlen és teljesen elpusztított és tönkretett országot oly gyorsan és oly alaposan ismét helyreállítani, mint ő. Ezzel a tettével aztán sok mindent jóvá tett azokból a hibákból és mulasztásokból, amelyek bizonyára ólomsúllyal nehezedtek élete fogytáig az ő, mint a mohi csata vezérének és felelős vezetőjének lelkére.

Hogy a tatár a legfélelmetesebb és legveszedelmesebb ellenségek egyike volt, ahhoz nem férhet kétség, de a Kálmán hercegék által kivívott részletsikerek amellett bizonyítanak, hogy ha az egész magyar sereg így gondolkozott és így viaskodott volna, akkor nincs kizárva, hogy Batunak időleges meghökkenése állandóbb jellegű kishitűségbe csapott volna át s akkor az sem lett volna kizárva, hogy a mohi csatából a magyarok kerültek volna ki győztesek gyanánt. A Szinhunk-kiantu kinai évkönyvek azt állítják ugyanis,[4] hogy a mongol fővezér a sajóhidvégi kudarc után megrettenve, már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, amelyről azonban Szubutáj lebeszélte, mondván: „Herceg! ha vissza akarsz vonulni, nem gátolhatlak, de magam nem tágítok, amig a Tu-na (Duna) folyamot el nem érem és a Ma-cha (talán magyar) fővárosig el nem jutok![5] Erre aztán Batu is megemberelte magát és újult erővel fogott hozzá a nagyarányú hadműveletek és harc folytatólagos vezetéséhez.

Hogy Kálmán hercegék igen szép részleges sikereket nem számbeli túlsúlyuknak, ami különben nem is volt meg, köszönhették, azt szinte biztosra vehetjük, hanem az igazi halálmegvető magyar virtus, az általuk végrehajtott roham ellenállhatatlan ereje és határozottsága és a szálfegyverek kezelésében való ügyességük és fölényük hozta meg számukra a kedvező döntést. Az éjjeli harcok alkalmával hozzájárult ehhez még, hogy a sötétségben a tatárok a nyilharcot, amelyben viszont ők voltak a nagyobb mesterek, nem alkalmazhatták oly módon, hogy annak révén túlsúlyra vergődhettek volna.

Érdekes és megint csak a tatár vezetés előrelátásáról és gondosságáról tesz tanuságot, hogy amint Kálmán herceg a Sajó hidjához az őrséget felállította, az ellen nemsokára működésbe léptek Batu katapultái. Ezek voltak hivatva akkoriban a mai tüzérség feladatát magukra vállalni, mely többek között abból is áll, hogy tüzével hid-, hegy- és egyéb szorosokat szabaddá tegyen, illetve az ellenségtől megtisztítson, mielőtt a főfegyvernem, a gyalogság, – akkoriban a lovasság – támadását a szoros ellen megkezdené. Miután a Sajó szélessége a hid tájékán, mint fentebb láttuk, legfeljebb 150 lépésnyi lehetett, a katapulták pedig 300-400 méterre is dobálták köveiket, világos, hogy nemcsak magát a hidat, hanem körülbelül 300 méternyire az ellenség felőli oldalon a hid előtt fekvő terepet is uralták a tatárok, ami lényegesen megkönnyítette számukra a hidon való átkelést. Hogy ezeknek a katapultáknak valami nagy precizitásuk és találó biztonságuk nem volt, ahhoz nem férhet kétség, de arra, hogy hordtávolságuk körletén belül a terepet veszélyeztessék és az ellenségnek e körleten belül való tartózkodását megnehezítsék, sőt esetleg lehetetlenné tegyék, arra igen is képesek voltak.

Hathatós támaszt nyertek a hidon átkelő tatár csapatok a hid mentén a saját parton felállított osztagok nyilazásától is. A tatár nyilak hordtávolsága a magyarokénál valamivel nagyobb volt, tehát mintegy 300 lépésig terjedt, s biztos találati valószinüség azonban aligha terjedt túl 200 lépésen, de ez is elég volt ahhoz, hogy a Sajó tulsó partját is elárasszák nyilaik záporával s így az ellenségek közvetlenül a folyó mentén való tartózkodást és hadakozást megakadályozzák, illetve lehetetlenné tegyék.

Egyenesen nagyszerűnek és mesterinek mondhatjuk Batu csatatervét. Ő mint rendesen, valahányszor ellenséges tábor vagy erődített város megvételéről volt szó, most is a teljes körülkerítés formáját választotta. Ennek az ütközet-, illetve csataformának első és elengedhetetlen feltétele a számbeli túlerő, ami fölött Batu, mint fentebb láttuk, feltétlenül rendelkezett is. A Sajón való átkelés három különböző módjának a kombinálása – a meglevő és a Kis-Csécsnél az éj leple alatt verendő hidon, valamint az előre kiszemelt gázlókon át – szintén mesteri kézre vall. A támadást alighanem a Batu-oszlop kezdte meg, már csak azért is, hogy a magyarok figyelmét ide vonva, a két szárnyoszlopnak aránylag jóval nehezebb működése és átkelése minél simábban folyjon le. Szubutáj oszlopánál a hidverés időtartamának kalkulációja tekintetében úgy látszik egy kis hiba csúszhatott be, talán épen Szubutáj vezérkara részéről, mert ugyancsak a kinai évkönyvek feljegyzése szerint Batu Szubutájt szemrehányásokkal is illette seregoszlopának a harcmezőn való késői beérkezése miatt. A két fővezér ezirányu párbeszédéből az említett évkönyvek a következőket jegyezték fel:[6] „Később egy nagygyűlés alkalmával Batu szemére vetette Szubutájnak, hogy „midőn mi a Tun-ning (Sajó) folyó mellett csatáztunk, a te késedelmed[7] miatt vesztettem el Bahatu hívemet.” – „Herceg – felelt Szubutáj – jól tudod, hogy a folyó, hol te rajta átmentél, sekély vala és kész hidat találtál rajta. Elfelejtetted, hogy az én átkelőmnél a viz mély volt és hidat kelle veretnem”. Egy más alkalommal Batu kumisztól és bortól felhevült állapotban e tárgyban igazat is adott Szubutájnak és beismerte, hogy az ő vitézségének volt köszönhető a magyaroszági háború szerencsés kimenetele.

Mindent összevéve, a legnagyobb sajnálattal ugyan, de be kell ismernünk, hogy a mohi csatát nekünk a tatárok fölényes vezetésével szemben feltétlenül el kellett veszítenünk és a mi vezetésünk silánysága okozta azt is, hogy e csatavesztés végeredményben nemcsak a magyar hadsereg, hanem az egész ország teljes tönkretételét vonta maga után.

[1] Lásd a II. r. 53. old.

[2] Nem úgy a tatárok, akikről Rogerius feljegyezte, hogy miután a hidon át visszavonultak, arra őröket raktak, hogy éjjente őrködjenek.( „ponentes in ponte custodes, qui noctis vigilias custodirent.” Rogerius id. m. 28. fej.)

[3] Rogerius id. m. 28. fej.: „Tamen mille milites, omni nocte, ad custodiam exercitus ponebantur.”

[4] Lásd ifj. Jankó János idézett cikkét.

[5] Abel-Remusat. Nouveaux mélanges asiatiques, II. 96.

[6] Lásd ugyancsak ifj. Jankó János idézett cikkét.

[7] Ebből is kitűnik, hogy Szubutáj csoportja reggel 7 órára még alig közelíthette meg és keríthette be délről is a magyar tábort, ahogyan azt Spalatoi Tamás leírása nyomán föl lehetne tételezni. (Lásd erre vonatkozólag a 72. oldalon foglaltakat.)