Az említett országvédelmi intézkedések megtétele után[1] Béla király farsang utóján, amikor már a mongol hadak jókora tért nyertek Lengyelország, illetve Halics felé, Budára ment, ahol a bőjtöt rendesen tölteni szokta s odahívta magához az érsekeket, püspököket és a főurakat tanácskozásra, hogy mitévők legyenek a fenyegető veszéllyel szemben. Egyesek azt ajánlották, hogy tisztán védelemre kell szorítkozni, mert a tatárok sehol sem hódítanak, csak rabolnak; hagyni kell tehát őket, hadd tombolják ki magukat; úgy se volna jó és nem vezetne célhoz, ha e vad, kegyetlen, mindenre képes emberekkel szembeszállnának. Mások viszont a támadást ajánlották. Abban az egy kérdésben azonban valamennyien megegyeztek, hogy a családjával és kíséretével szintén Budán jelen volt Kötönyt övéivel együtt őrizet alá kell helyezni, nehogy megszökhessenek és az ellenségnek hireket vigyenek.

A már napok óta húzódó vita még mindig javában folyt, amidőn március 10-én lóhalálában odaér Dénes nádornak egy futára azzal a hirrel, hogy már a határon a tatár, vágja az erdőt, pusztítja a torlaszt és a gyepüt és a nádornak kevés a reménye, hogy feltartóztathassa az ellenséget.

Ez a hír nagy zavart okozott Pesten. Maga a király sem tudta, hogy mit tegyen, mert fegyveres vitézei még nem voltak mellette, miután a hadsereg most még csak gyülekezőfélben sem volt. Negyednapra megjött maga a nádor; éjjel-nappal nyargalt és alig lihegve elmondja, hogy 12-én megütközött a kapunál a tatárral s miután majdnem minden emberét nyillal, karddal leölték, ő csak kevesedmagával tudott elmenekülni.

A királyt nagyon meglepte a kedvezőtlen hír; nyomban berekesztette a tanácskozást s a jelen volt főpapokat és főurakat azzal a meghagyással küldte haza, hogy kiki tehetsége szerint, amennyi harcost csak kiállíthat, jőjjön tüstént azokkal együtt Pestre. Azonkívül magához rendelte a kúnok hadát is, Frigyes osztrák hercegtől pedig, aki időközben kibékült a német császárral és összes birtokait újból visszakapta, segítséget kért. Nejét és családját Báncza István kancellár védelme alatt az osztrák határra küldé s miután midezeket elrendelte, a Fehérvárnál és Esztergomnál időközben egybegyült csapatait „egy nagy és igen gazdag Pest nevezetű német városba” rendelte, „ott várván seregeikkel egyháznagyjait, ispánjait és zászlós urait”.[2]

De már akkor, március 15-én ott cirkáltak Pest körül a nádort lóhalálában követő Sejbán lovasai, akik ugyan nem támadták meg az akkor még falusorban levő várost, hanem kisebb csoportokban újra és újra előrevágtattak, szemlélődtek s aztán újból visszafordultak. Ellenben a környéken „a velük született gonoszságánál fogva” – mint Rogerius mondja – már erőszakoskodtak, raboltak, öltek, gyujtogattak. E magatartásukkal talán azt is el akarták érni, hogy a magyar csapatok kitörjenek, mutogassák magukat, de Béla király szigorúan megtiltott mindennemű részleges kitörést.

Ennek dacára Ugron (Ugrin, Ugolin) kalocsai érsek már nem nézhetvén és nem akarván eltűrni, hogy a rabló, garázda tatárok bosszulatlanul üzzék tovább játékukat, de mivel még jobban fájt neki, hogy a király előttük és saját emberi előtt is gyávalelkűnek látszott, ezért március 17-én, mit sem törődve Béla király tilalmával, néhányad magával az egyik tatárcsoportra vetette magát. A tatárok szokásuk szerint nem fogadták el a harcot, hanem megfordultak és lassan hátráltak és míg ők egy a Rákos patakot környező mocsaras talajon, talán a mai Ujpest és Palota táján[3] könnyűszerrel átjutottak, addig az utánuk vágtató Ugron érsek csak ötödmagával tudott megmenekülni s szégyenszemre Pestre visszatérve, ismerősei körében ócsárolta, szidta a királyt, hogy magárahagyta és nem küldött neki segítséget.

Ugyane napon, március 17-én, rohanta meg, mint már fentebb említettük, a tatárok egy erősebb csoportja Vácot. Ide a templomba és a püspök és a káptalan várszerűen megerődített épületeibe vonult a környék népe is. A tatárok egymásután megostromolták az épületeket és a templomot és mindent kiraboltak, felgyujtottak és akiket maguk le nem mészároltak, papok, leányok, asszonyok, gyermekek mind a lángokban lelték halálukat.

„Így szenvedtek fekete vasárnap a váciak, hogy az Úr Jézus Krisztussal osztozni méltók legyenek!”[4]

Közben elég szép számmal gyülekeztek Pesten a magyar hadak, de egyszersmind a tatároktól való félelmükben nagyszámmal odatódultak a lakosok is. Hamarosan megjelent Pesten Frigyes herceg is, de csak csekélyszámú kísérettel, fegyvertelenül, mintha csak ünnepélyre jött volna. Harcias szelleme őt sem hagyta nyugodni, fegyvert s lovat szerezve, nyomban kiment és rátámadt egy a város határában felbukkanó kisebb tatár csapatra. Ez is nyomban hátrált, de Frigyes kirántá nyerge mellől a kardot, mellyel oly hatalmasat suhintott a feléje közeledő tatárra, hogy annak kezét nyomban levágta, mire az is lebukott lováról. Erre a többi tatárok elfutottak, Frigyes pedig az egyik még élő tatárral – akiről aztán kiderült, hogy véletlenül kún volt – és a két lóval diadalmasan tért vissza a sereghez. Ez a huszáros viselkedés nagyon tetszett a magyaroknak, akik amellett, hogy fennen dícsérték az osztrák herceget, annál jobban ócsárolták és szidták királyukat, akire tartózkodó magatartása folytán mindjobban rásütötték a gyávaság bélyegét.[5]

A tömeg tehát már forrongott, csak azt nem tudta, hogy kit szemeljen ki áldozatául. Királyával szemben vagy nem tudott, vagy nem mert bosszujának szabad folyást engedni, tehát mást keresett és hamarosan talált is, akin dühe alaposan kitombolhatta magát. Ki is lehetett volna az más, mint Kötöny a király kegyence, akit már rég azzal gyanusítottak, hogy a tatárokkal cimboráskodva, ő hozta a mostani szörnyű vészt is az országra. És utóbbi időben villámgyorsan elterjedt a híre annak a hadsereg és nép között, hogy tulajdonképen a tatárok is csak kúnok. Haljon meg tehát az áruló Kötöny! És felette sajnálatos, hogy Béla király sem a kellő tekintéllyel, sem elég erős akarattal nem rendelkezett, hogy a Kötönyék életére törők ellen nyomban a szükséges eréllyel fellépett volna. „A király engedett – mondja igen helyesen Székely Samu[6] – de engedékenysége, mely csak a felizgatott kedélyek lecsillapítására célzott, irtózatos bosszút vőn rajta és a nemzeten. A király nehogy ellenkezésbe jöjjön a közvéleménnyel, ellenkezésbe jő önmagával; kiszolgáltatja egyedüli szövetségesét, egyedüli támaszát. Ez nem csak politikai hiba volt, hanem egyúttal rút bűn, mely az ország becsületén elkövettetett. Hogy a vendégszeretet hazánkban a XIII. században így megsérttetett, oly anarchiát tételez fel, melyhez hozzáfoghatót későbbi történetünk sem képes felmutatni. A lázongó tömeg pedig csak a jelszóra várt; ezt vezetőitől megkapván, megrohanta azt a házat, amelyben Kötöny övéivel már úgyis őrizet alatt állott. De ezek a rohanó tömeget nyilzáporral fogadták, mígnem a sokaság behatolván a házba, legyürte őket s mindnyájukat leölte és holttesteiket az ablakon át a künnlevők közé dobálta.[7]

Az események ily fordulata még jobban megdöbbentette a királyt, aki különben sem volt semmikép ura a helyzetnek. Frigyes bravúros tette után gyorsan hazasietett, hogy fegyvereseit összeszedje, látszólag azért, hogy azokkal Béla segítségére lehessen, de valószínűleg inkább azért, mert az ő országának határához is mind közelebb jutott a Lengyelországot és Sziléziát tönkretett tatár had. A Kötönnyel és kíséretével történtek után már a kúnokra sem számíthatott többé, a seregben pedig, amely mindenben a királyellenes Ugron érsek felé hajlott, teljesen az ellenzék kerekedett fölül.

A kún hadak, melyek Béla király parancsára Pest felé tartottak, hogy ott a magyarokkal egyesüljenek, királyuk felkoncolásának hírére előbb meghökkentek, majd visszafordultak, tűzzel-vassal kezdték pusztítani a Duna-Tisza közét és irgalmatlanul lemészárolták az útjukba eső parasztságot[8] A parasztok ugyanis a kún fejedelem megöletését megtudván, ezt a kúnok kiírtására szoló jelnek tekintették és meg is támadták az egyenként szállongó kún csapatokat. Ezért aztán a kúnok sem maradtak adósok, mert nemcsak a parasztságot gyilkolták, hanem a király táborába siető Bölcs (Bulzó) csanádi püspök és Barcz fia Miklós hadaira is rátámadtak Kecskemét tájékán és teljesen szétverték őket. Ezek a délvidékről jőve, sok nemes embert, asszonyt, gyermeket hoztak magukkal, hogy a védettebb felső vidékeken helyezzék el őket. Ezek is természetesen nagyrészt mind elpusztúltak, mert a kúnok elkeseredése nem ismert kegyelmet s valahányszor egy-egy magyart legyilkoltak, mindig hozzátették, hogy „nesze, ezt Kötönyért!”

Ezek után a kúnok a Dunán átkelvén, az osztrák határ felé vevék útjukat, közben a Dunántúlt is több mint egy évig végig pusztítván.

Ezután ez a rablóhad a Dráva-Száva közét kereste fel, hogy aztán az országot végkép elhagyva, Bolgárországba meneküljön.[9]

Ezalatt Pesten egyre nőtt a fegyveresek száma, ahol rövid tíz nap alatt több mint 50.000 ember gyült össze a király táborában, de ezek között sok volt a tatárok, kúnok elől elfutott s így inkább a maga biztonságát kereső, mint a haza javát szem előtt tartó elem. A rendes, jól kiképzett hadak jórészt még útban voltak Pest felé s ezeket a király okvetlenül meg akarta várni.

Ámde a hevesvérű Ugron és a sereg többségét alkotó hívei mind követelőbb módon sürgették a királyt, hogy indítsa már el a sereget, amely elég erős ahhoz, hogy a tatárokkal szembeszálljon. Ugyanis jelen voltak már a király táborában jobbágyaikkal, csatlósaikkal: Ugron kalocsai, Mátyás esztergomi érsek; Gergely győri, Bertalan pécsi, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspök; továbbá Miklós szebeni prépost, Eradius bácsi, Albert esztergomi főesperes, és még többen. Megjött már Kálmán herceg, a hű testvér is egész erejével. Utóbbinak alig egy évvel azelőtt, 1240-ben sikerült Zárával újból megegyezni, miután ez most már ismét elég erősnek és gazdagnak érezte magát ahhoz, hogy a reá felette kellemetlen velencei fenhatóságot, amelyet 1205-ben kénytelen volt elismerni, lerázza a nyakáról s ismét Magyarország mellé álljon ugyanolyan feltételek mellett, mint III. Béla király idejében. Az ép oly szelíd, mint hőslelkű Kálmán magával hozta Montregli Jakab fráter magyar-szlavon templomos mestert is az ő latin (olasz-francia) vitézeivel.

Ugronék szünet nélküli unszolásának engedve, végre a király, miután előbb Pok Móric fia, Móric, II. Endre volt asztalnokmestere egy vakmerő kirohanást intézett a Rákos felé, hogy a tatárok erejéről hírt hozzon, s miután a jelentés a tatárok aránylag gyenge számáról számolt be, március vége felé elindult seregével Pest környékéről, hogy a tatárokat megtámadja. Ennél a rákosmenti összecsapásnál Apafia Mihály, II. Endre volt lovászmestere később bolondosi ispán, 9 sebet kapott, de az üközet a magyarok győzelmével végződött s utána Sejbán tatárjai megkezdték a visszavonulást Miskolc irányában saját főseregük felé.

A magyar sereg a pest-miskolci országúton már csak azért is lassan követte őket, hogy a még útban levő csapatok mind csatlakozhassanak a király hadához. A kúnokat persze az előzmények után Béla hiába várta, amit ő nagyon fájlalt. Épígy hiába várta a tiszántúli hadak egy részét is. Ostfia Benedek váradi püspök ugyanis, aki a király parancsára nagy sereget gyűjtött, azzal alighanem Tiszafüred-Poroszlónál kelt át a Tiszán. Útközben arról értesülvén, hogy a tatárok már visszavonulóban vannak és hogy Egerben iszonyú pusztítást vittek véghez, elhatározta, hogy erejének zömét tovább ereszti Pest felé, ő maga pedig egy kisebb résszel utánuk iramodik, hogy legalább valamit visszaszerezzen az elrabolt zsákmányból. Ezt annál is inkább megkockáztathatónak vélte, mert már eddig is sikerrel vert vissza néhány útjába akadt tatár osztagot. Sikerült is neki valahol Eger közelében egy nagyobb, de a magáénál jóval kisebb tatár csapatra bukkanni, amelynek megtámadását elhatározta. A tatárok persze ezúttal is úgy tettek, mintha menekülni akarnának, hanem aztán hirtelen megállottak. Közben azonban egy már sokszor bevált cselhez folyamodtak. Vezeték lovaikra kitömött bábokat ültettek s azokat néhány szolga felügyelete mellett az egyik domb aljába mintegy csatarendbe állították.[10] Amikor aztán Benedek püspök a síkon ütközethez fejlődött tatár had megtámadását rendelte le, különösen Both ispán és még többen a jó vitézek közül kantárt eresztve, nekivágtattak az ellenségnek, amellyel hevesen összecsaptak. Erre a tatárok hamarosan hátat fordítottak és ama domb felé kezdtek futni, amely mögül a lóra ültetett bábok hosszú sorban előre ügettek. A magyarok cselt és lest gyanítva, megdöbbenve visszafordultak, mire a tatárok, a kedvező pillanatot felhasználva, hamar üldözőbe vették és úgy tönkreverték a magyarokat, hogy a püspök csak kevesedmagával tudott a Tiszán átúsztatva, Nagyváradra visszakerülni.[11]

Sejbán ilyenformán a magyarokkal folytonos érintkezést tartva, egyheti földerítő tevékenység után állítólag azzal a hírrel tért vissza Batuhoz, hogy a magyarok serege igen jelentékeny s talán létszám tekintetében az övéket fölülmulja.[12]

Erre Batu szerte portyázó csapatait magához vonván, hadseregét a Tisza, Sajó, Hernád képezte szögben összevonván, azt tőle telhetőleg a szomszédos erdőségekbe rejté, hogy a magyarok annak erejét fel ne ismerjék.[13]

Vele szemben a most már mintegy 65.000 főre felszaporodott magyar sereg a Sajó balpartján, a Mohi-pusztán ütött tábort.

[1] Lásd a 32. oldalon.

[2] Rogerius id. m. 16. fej.: „Impse enim, de Strigoniensi et Albensi civitatibus, quae ad unam tantum diaetam distabant, exercitu congregato, confestim transivit Danubium, et in magna et ditissima Teutonica villa quae Pesth dicitur . . . moram traxit: suos ibidem, cum exercitu, expectans principes, comites, et barones.” (Pest városát tudvalevőleg még Taksony vezér a Volga mellől beköltözött izmaelita (mohamedán) bolgároknak adta (Anonymus 57. fej.), de Szent István óta ott mindinkább az oda bevándorolt németek vergődtek túlsúlyra.

[3] Majláth, Geschichte der Magyaren, I. 195. old. ennek az összecsapásnak helyét Soroksár környékére teszi.

[4] Rogerius id. m. 22. fej.

[5] Rogerius id. m. 23. fej.

[6] Székely Samu, A mongol invázió 1241-42-ben, Ludovika Acad. Közl. 1884. évi 1. füz.

[7] Rogerius id. m. 24. fej.

[8] Rogerius id. m. 25. fej.

[9] Rogerius id. m. 26. fej.

[10] Rogerius id. m. 27. fej.: „Et cum haberent equos plurimos, et ipsi pauci existerent; figmenta talia ordinaverunt. Fecerunt auterm larvas et monstra quam plurima, ea super equos vacuos, tanquam si essent milites, ordinando: et equos illos, sub quodam monticulo, paucis cum eis relictis servientibus, dimiserunt; mandantes eisedem, ut cum ipsicum Hungaris ingrederentur ad pugnam, ipsi exirent acie ordinata, et paulatim procederent versus eos.”

[11] Rogerius id. m. 27. fej.

[12] D'Ohsson id. m. II. 620: „Schibon revint au bout d'une semain, annoçant que l'ennemi avait des forces superieures.”

[13] Spalatoi Tamás id. m. 37. fej.: „Universa vero multitudo Tartarorum castra posuerat iuxta aquam illam in locis abditis inter condensas silvas, unde non taliter, sed inepte ab Ungaris conspici poterant.”