A király elnöklete alatt tartott pesti hosszas, de eredménytelen tanácskozás meglehetősen szomorú képet nyujt az ország akkori zilált állapotáról, de egyúttal élő tanúbizonyságot tesz arról is, hogy IV. Béla sem volt az az ember, aki ily nehéz viszonyok között a kellő erélyt kifejtve, általában helyes nézetének és akaratának érvényt tudott volna szerezni. Nagyban fokozta még a bajt a kún kérdés felidézése és a lehető legszerencsétlenebb kezelése, aminek végső eredménye az volt, hogy ahelyett, hogy a kúnok befogadása révén oly 40.000 főnyi harcossal szaporodott volna az ország hadiereje, akik már ismerték az új veszedelmes ellenség harcmodorát és akik még a legutóbbi időben is épen a tatárokkal szemben megmutatták kiváló harcratermettségüket, még inkább ők maguk is a tatárokkal vetekedve pusztították az ország egy jelentékeny részét[1] és még szerencse, hogy a rajtuk esett sérelem után egészen át nem pártoltak a tatárokhoz, mely tény legjobban megcáfolta a magyarok többségének azt a teljesen légből kapott inszinuációját, hogy Kötöny kúnjaival együtt titokban a tatárokkal cimboráskodik és hogy mindketten egyformán törnek az ország és a magyarság megrontására. Ennek a mende-mondának természetesen az a sajnálatos körülmény, hogy a Frigyes osztrák herceg által foglyulejtett tatár véletlenül egy a tatár seregben szolgáló és velük harcoló kún volt, újabb tápot adott. És felette sajnálatos, hogy a viszony Béla király és alattvalói közt nem volt olyan, hogy azokat merően téves nézetükről és felfogásukról hamarosan meggyőzhette volna.

Ez az egyenetlenség az ország főnemesei és egyéb mértékadó tényezői és az uralkodó között elég gyakori és felette sajnálatos tünete hazánk történelmének és a legszomorúbb a dologban az, hogy ezek a tünetek rendszerint a legválságosabb időszakokban a tatárok, majd később a törökök inváziójának előestéjén jelentkeztek a legintenzívebb, a legdrasztikusabb módon.

Ily körülmények között még szinte csodálkoznunk kell azon, hogy annak a közvetlen környezetén és néhány meghitt emberén kívül úgyszólván senki által sem szívlelt, a legtöbb főnemes által pedig egyenesen gyűlölt királynak rendeletére rövid 10 nap alatt 50.000 embert meghaladó csapattömeg elvégre mégis csak összeverődött a Rákoson az uralkodó zászlói alatt. Helyesen jegyzi meg err nézve Olchváry fentebb idézett munkájában,[2] hogy: „A középkorban ily nagy haderőnek ily rövid idő alatt történt összeverődése arra enged következtetni, hogy a sereg nagyobb része fegyelmezetlen, harcban járatlan gyülevész népből állott, mely az otthon kényelmeiről lemondani, nélkülözni, súlyos szolgálatot türelemmel viselni, rendszeres csatát vívni, felsőbb parancsnak engedelmeskedni, az ellenséggel válságos pillanatban halálmegvető bátorsággal szembeszállani nem tudott. – Az ilyen hadsereg az ország elégedetlen és fegyelmezetlen állapotában sok veszélyt hordott magával, de kevés biztonságot s annál kevesebb kilátást nyujthatott arra, hogy a fegyelmezett, háborúban megedzett mongoloknak ellenállani képes legyen. – Béla királynak ezt tudnia kellett; azért még tovább is várni kívánt a rendes hadak gyülekezésére, hogy azok mennél nagyobb számmal legyenek seregében.”

Csak az volt a baj, hogy ezek a rendes hadak is kiképzés, haditapasztalatok és fegyelem tekintetében messze alul maradtak azon a mértéken, amelyet tőlük ily felette komoly időkben, ily túlerővel, elszántsággal és bő haditapasztalatokkal fellépő ellenséggel szemben joggal követelni kellett volna. Az a sereg, amelyben oly fegyelemsértések fordulhatnak elő, mint aminő az Ugron érseké volt, aki nyiltan dacolni mert királyának, mint a hadsereg parancsnokának rendelkezésével és aki annyira ment merészségében, hogy királyát a hadsereg előtt nyiltan ócsárolni, gyávasággal vádolni képes volt, az vezetőjét mindig a legnagyobbfokú kétségben hagyja az iránt, hogy annak, amit elrendelt, tényleg foganatja is lesz. Ez az érzés pedig oly nagyfokú bizonytalanságot ébreszt a hadvezér szívében, amely miatt az nagyot, szépet, dicsőt elhatározni, tervezni és végrehajtani egyáltalában nem képes.

De a legnagyobb baj az volt, hogy ennek az elég szépszámú, kétségkívül vitéz, bátor és tetterős hadseregnek ebben a válságos időben még csak valamire való hadvezére sem volt. Maga IV. Béla, bár elég háborúban vett részt, nem igen értett a hadi mesterséghez és legkevésbbé sem volt született hadvezér, pedig erre, mint minden kiváló emberi alkotó és cselekvőképességre, valóban születni kell. Hogy ez így van, erről őt a halicsi kudarc eléggé meggyőzhette. Kálmán öccse igen vitéz és bátor ember hírében állott, de valami nagy hadvezéri talentuma neki sem volt. Azonfelül mindkettejük nélkülözték az erélynek és határozottságnak azt a mértékét, amely nélkül valódi hadvezért elképzelni még csak nem is tudunk. Ez volt az oka annak, hogy a keresztes háborúban jó hírnévre szert tett és mindenesetre vitéz és tapasztalt, de heves, erőszakos, inkább csak kicsiségekkel foglalkozó Ugron érsek velük szemben mihamar oly nagy túlsúlyra vergődhetett, hogy a sereg is inkább ő benne, mint a hadsereg legfőbb urában bízott.

Hadvezéri tehetsége inferioritásának tudata volt talán főindoka annak is, hogy Béla király az általa annyira gyűlölt Frigyes osztrák herceget magához kérette, ő tőle, mint bevált hadvezértől várván a tanácsosainak fentebb említett szétágazó véleménye által teremtett nehéz helyzetében a további teendőkre nézve a jó tanácsot. Tudjuk, hogy ehelyett Frigyes csupán egy bravúros huszárstiklit produkált, amivel Béla helyzetét még csak sokkal nehezebbé tette. Ezért Béla meg is haragudott rá, úgy hogy Frigyes állítólag elköszönés nélkül távozott el a magyar táborból. A legtöbb történetíró Frigyes osztrák herceget okolja, vagy legalább is részesnek tartja abban is, hogy Kötöny és kísérete legyilkoltatott.[3]

Béla királyt, aki már kezdettől fogva pesszimisztikusan fogta fel a helyzetet, a nádor futárának, majd magának a nádornak jelentése egyenesen kétségbeejtette s ezt a kétségbeejtést még fokozta az a nem várt esemény, hogy március 15-én már élő tatárt is lehetett látni Pest környékén. Ez igazán úgy tüntette fel a helyzetet, mintha a tatárok valóban repülni tudnának. A távolság ugyanis a Vereczkei szorostól egyenes irányban mérve, 380 km-nek felel meg. Miután a tatárok csak a március 12-i összeütközés után indulhattak el az említett szoros környékéről, 15-én pedig már Pest környékén cirkáltak, szinte megfoghatatlan, de mégis tiszta dolog volt, hogy az ellenség ezt a hosszú útat 4 nap alatt tette meg, vagyis hogy naponta átlag 95 kmt lovagolt. Igaz, hogy a nádor még ezen is túltett, mert ő ezt a távolságot 3 nap alatt, vagyis naponta átlag 127 kmt lovagolva tett meg, de ő a legkitűnőbb lovak közül választhatott magának paripákat, amelyeket felváltva lovagolt éjjel-nappal egyfolytában, ellenben a tatárok közönséges szolgálati lovaikon mutatták fel ezt a mindenesetre kiválóan szép teljesítményt.[4]

Hozzátehetjük még, hogy a nádor Pesten kipihenhette az út fárdalmait, míg a tatárokra csak most várt az ugyancsak fárasztó tulajdonképeni földerítő szolgálat, amelyet Rogerius következőleg jellemez: „Miután pedig Batu (de helyette Sejbánt kell értenünk) a kaput elfoglalta, a falvak felégetéséhez fogott, kardja nem kegyelmezett sem nemnek, sem kornak és amint csak tehette, sietett a király ellen. És amidőn fekete vasárnap előtti pénteken (márc. 15-én) Pesthez félnapi járásra ért, egyeseket mindjárt a városig küldött égetni, gyilkolni, ahogyan azt a velük született gonoszság magával hozta. Másnap másokat vagy ugyanazokat küldte, kik hasonlóan, vagy még gonoszabbul jártak el. De a király semmiképen sem engedte meg senkinek, hogy a velük való megütközés céljából kimenjen. S a tatárok, mindőn azt hitte az ember, hogy elmennek, csakhamar visszatértek, ha pedig úgy látszott, hogy visszatérnek, továbbálltak: az egép napot ily játékkal töltve.[5]

Nem hiszem, hogy legmodernebbül kiképzett járőreink sokkal ügyesebben viselkedhetnének.

A tatárok felderítő tevékenységét lényegesen megkönnyítette az a körülmény, hogy az egész magyar sereg úgyszólván egy csomóban a Rákoson táborozott s hogy az egyes kontingenseket beérkezésük alkalmával is megfigyelhették. Hasonló kedvező alkalom kínálkozott akkor is, amidőn Béla király seregével a pesti táborban aránylag szűk téren elfoglalt nyugalmi állapotából jó hosszú menetoszlopát megalakította. Miután a magyar lovak és lovasok jóval nagyobb testalkatúak voltak s így akár táborozva, akár menetben jóval nagyobb tömeget mutattak, mint egy hasonló erejű tatár csapat, lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy Sejbán a magyar sereg létszámáról Batunak, mint fentebb említettük, túlzott jelentést adott le.[6]

Hogy Sejbán visszavonulását az előnyomuló magyar sereggel folyton érintkezést tartva hajtotta végre, azt szintén helyeselnünk kell; épúgy azt is, hogy földerítő osztagai, ahol szerét tehették, veszteségeket is igyekeztek okozni az ellenségnek. Hogy ennek elérése érdekében egyik-másik tatár osztag hadicseleket is alkalmazott, az már a vérükben volt. Különösen érdekes e tekintetben a váradi püspökkel szembekerült tatár had csalafintagása, amely sok derék magyar vitéznek került életébe.

Miután azonban Sejbán visszavonulása közben nagyobb harcok elől, nagyon helyesen, következetesen kitért, ez a magyar sereg hangulatát fokozatosan mindig bizakodóbbá tette, úgy hogy az a félelem és levertség, amely eleinte erőt vett rajta, lassanként teljesen eltünt. Ezt azonban csak a seregről mondhatjuk; annak vezére, Béla király nem sok jót remélt ama támadó hadművelettől, amelynek megkezdésére alárendeltjei szinte rákényszerítették. Hogy serege miatt akkor is aggódott, amidőn az a Sajó mellett, az ellenséggel szemtől-szembe táborba szállt, mutatja többek között a zsúfolt táborbaszállás módja is, amelyről később bővebben szólunk majd.

[1] Rosty Zsigmond, A tatárjárás történelme Negyedik Béla király idejében, 64. old.: 40.000 segéd derék katona helyett, lett az országban ennyi ölő, rabló, gyújtogató és pusztító.”

[2] Századok, 1902. évf. 422. old.

[3] Woff írja id. m. 290. , 293. és 294. oldalán: „Durch Briefe bat er im gutmüthigen Vertrauen den Herzog Friedrich von Oesterreich, dass er schleunigst zu ihm kommen möchte weil er von dessen bekannter Kriegserfahrenheit Rath und Hülfe erwartete, aber bald erfahren sollte, wie wenig dieser sein Vertrauen verdiente . . . Ein unverdächtiges Zeugnis über die Schuld des Herzog (Kötöny meglöletésének ügyében) ist wohl die Stelle in der zweiten Fortsetzung der Chronik von Heiligenbeil bei Wien (Pertz, Mon, Germ. ad ann. 1242. XI. p. 640.) . . . Und wer das spätere empörende Verfahren desselben gegen Béla und die Ungarn, wodurch er ihr Unglück in schmachvoller Weise auszubeuten suchte, in Betracht ziehet, wird ihn von diesem Verbrechen nicht freisprechen können, welches er veranlasste, um den König Béla noch mehr mit seinem Volke zu entzweien, ihm den Beistand der Kumanen zu entziehen, womöglich dessen Untergang herbeizuführen damit er, wo nicht dessen Krone, doch Theile seines Reiches an sich brächte . . . Der Herzog von Oesterreich (ist) ohne Abschied und Gruss abgereiset . . ..”

[4] Az 1892. évi bécs-berlini távlovaglás alkalmával az 580 km. hosszú útat Miklós huszárfőhadnagy 74 óra és 24 perc alatt tette meg, mely időből 151/2 órát fordított pihenőre. E szerint 59 órát, vagyis kereken 21/2 napot töltöt nyeregben s így egy-egy napra átlag 232 km, a pihenőt is betudva kb. 190 km. esik.

[5] Rogerius id. m. 21. fej.: „Postquam autem major Dominus Bathus, Portam habuit; cepit villas comburere, et gladius ejus non parcebat sexui vel aetati, et ad Regem, quantum poterat, festinabat. Et cum prope ad Pesth, ad mediam dictam, ante Dominicam de passione Domini, die Veneris, pervenisset; statim quosdam usque ad villam misit, cumburendo, interficiendo, prout eis innata malitia ministrabat. Sequenti die misit alios vel eosdem, qui peragebant similia vel pejora. Sed Rex, exire ad eos aliquos, ad faciendum congressum, nullatenus dimittebat. Et illi, dum credebantur ire, revertebantur; et dum putarentur reverti, iterum ibant; diem in ludo totaliter expensentes.”

[6] Lásd a 61. oldalon