A Bajdár-seregcsoportnak tulajdonképen kettős feladata volt. Meg kellett fenyítenie a lengyel hercegeket s el kellett pusztítania országukat azért, mert ők a hozzájuk menekülő orosz hercegeket pártfogásuk alá vették, de emellett Bajdárnak egyúttal arra is kellet ügyelnie, hogy lengyel hadműveletei közben mindig à portée azaz elég közel legyen, hogy ha kellene, Batu segítségére Magyarországba siessen. Ezt a kettős feladatot Bajdár valóban mesterileg hajtotta végre. Míg Lengyelország közép és északi részének elpusztításával két alparancsnokát bízta meg, addig ő maga seregcsoportjának zömével mindig lehetőleg közel a magyar határhoz operált, hogy a szükséghez képes mind Batunak, mind kikülönített hadoszlopainak lehetőleg gyorsan segítséget nyújthasson.

Lengyelország akkoriban ép úgy, mint Oroszország, nem képezett egységes birodalmat, hanem 9 fejedelemségre, osztva azok urai két nagy pártra, az északira és délire oszoltak, amely két párt folytonos viszálykodásban és háborúskodásban állott egymással. Előbbinek feje Masoviának és Kujáviának fejedelme, Konrád állott, míg a másiknak feje II. Henrik Alsó-Szilézia hercege volt. A mongol támadás tehát, épúgy mint Oroszországot, Lengyelországot is belső meghasonlásában találta, ami természetesen nagyon megkönnyítette Bajdárnak feladata gyors és sikeres végrehajtását. Miután az északi lengyel fejedelmi csoport különösebb ellenállást nem fejtett ki, Bajdár, mielőtt a vett hírek szerint komoly ellenállásra készülő déli lengyel csoport ellen döntő támadását végrehjtotta volna, két kikülönített hadoszlopát Boroszlónál sietve magához vonta, amit mindenesetre igen célszerű és helyes intézkedésnek kell minősítenünk.

A liegnitzi fényes győzelem után mindenestre nagyon csábító lehetett Bajdárra nézve a gondolat, hogy támadását a szomszédos Németországba, esetleg Csehországba is átvigye, de ő szigorúan tartotta magát a kapott parancshoz és a hozzávetőleg már biztosan előre megállapított terminusra a legrövidebb úton, amely Morvaországon át vezetett, sietett Magyarországba, amelynek végleges letörésére Batu úgy látszik már eleve egész seregének latbavetését és egyesítését tartotta szükségesnek. Erre enged következtetni Bélához intézett, a 6. oldalon közölt levelének ama passzusa is: „Tudom, hogy hatalmas és gazdag király vagy stb.” Bátran állíthatjuk tehát, hogy Bajdár nem Venceltől, a „hőstől” való félelmében, hanem a reá nézve kötelező erővel biró Batu-féle hadműveleti terv és az esetleg a fővezértől időközben pótlólag kapott parancsok értelmében határozta el a visszavonulást. Ez az önkéntes visszavonulás illetve a támadó hadműveleteknek koronkénti megszakítása különben felette gyakori és szinte megszokott jelenség volt már a mongol hadműveletek eddigi lezajlása közben is.

Egyébként Vencel cseh király magatartását különféleképen kommentálják a történetírók. Wolff a leghatározottabban elítéli a cseh király magatartását, akit egyenesen gyávának mond.[1]

Ezzel szemben Palacky[2] Vencelt mint hőst odaállítva, dícshimnuszokat zeng felőle, azt állítván róla, hogy vitéz magatartásával nemcsak Csehországot, hanem Európának egész többi részét is megmentette a mongolok további pusztításaitól.

Strakosch-Grassmann a középúton halad és tulajdonképen nézete szerint elég indokolatlanul helyesli Vencel eljárását, bár a 47. oldalon közölt idézet szerint ő maga is azon a nézeten van, hogy Vencel összemérhette volna fegyverét a mongolokéval.[3]

Én ez annyira szétágazó nézetek megbeszélésébe, bármily érdekes volna is, nem bocsátkozhatom, miután a szóbanforgó hadműveletek Magyarország sorsára közvetlen befolyást úgy sem gyakoroltak, de mindenkinek ajánlhatom az idézett három műnek figyelemmel való áttanulmányozását s akkor mindenki helyes képet alkothat magának az egész ügyről, de egyszersmind azon is csodálkozni fog, hogy egy olyan híresnek tartott történetíró, mint Palacky, hogyan vetemedhet arra, hogy a történeti tények falzikálása által nemcsak nemzeti, hanem európai hőst csináljon Vencelből oly cselekedetek és tények révén, amelyek még a középszerűség mértékét sem ütik meg. Ez még akkor is a legnagyobb fokban elitélendő, ha ezt tisztán hazafias felbuzdulásból tette volna.

Ami pedig hősiességének utolsó fellobbanását illeti, amelyet szerinte Béla király fújt volna le, azt is legfeljebb az őt magasztaló Palacky hihette el, a többi történetírók ellenben majdnem kivétel nélkül ezt is csak üres dicsekvésnek tekintik.[4]

[1] Id. m. 204. „Dass Wenzel ihnen (t. i. a mongoloknak) mit einem grossen Heer entgegenging, ist wahr, aber eben so wahr und von ihm selber eingestanden, dass er sie nicht angegriffen, sie nicht vor ihm flohen, sondern er ihnen erst nach Guben scheu auswich und sein Krigsheer entlassend, sich auf den Königstein verbarg, wo er sich schon, wie urkundlich feststeht und Palacky selber zugestehen muss, – am 7. Mai 1241 befand, da er doch seinem Lande Mähren hätte schützend zueilen sollen und können, statt feig und unthätig über dessen Verwüstung zu jammern.”

[2] Palacky, Der Mongoleneinfall im Jahre 1241, 406-408. és Geschichte Böhmens, II, 116-117.

[3] Id. m. 49: „Ich halte sowohl die absprechende Kritik Wolffs, als auch den Panegyricus von Palacky für unbegründet . . . Wenzel erscheint weder als ein Held, noch als ein Feigling, sondern eben als ein vernünftiger Mensch.”

[4] Így többek között Wolff id. m. 202. oldalán ehhez a világgá bocsátott nagyképűsködéshez a következő kommentárt fűzi: „Wenzel liess wahrscheinlich dieses Mährlein aussprengen, um für sein feiges Benehmen eine Entschuldigung zu haben.”