A Batu-seregnek Bajdár parancsnoksága alatt álló jobb-szárnyseregoszlopa kevéssel Kievnek 1240. december 6-án történt bevétele után, tehát körülbelül az említett hó közepe táján Novogradvolinszk-Luckon át Vladimir Volinszk felé nyomult előre, útközben mindent elpusztítva, fölégetve, amit természetesen az utóbb említett város sem került ki. 1241. január havában egy seregcsoport Chelm kifosztása és felgyujtása után lengyel területre lépett, ahol Lublin és Zavichost részesült hasonló sorsban. Ennek megtörténte után ez a portyázó csapat ismét a lengyel Bug mögé, Vladimir Volinszk tájékára vonult vissza. Innen Bajdár egy hadoszlopot Orda parancsnoksága alatt Chelmen át Mazoviába és Kujáviába rendelt ki, hogy e két tartomány fejdelmét, Konrádot megfenyítse azért, mert az a tatárok elől elmenekült orosz hercegnek, többek között a kievi Mihálynak és a halicsi Danilónak menedéket nyujtott. Február elején egy az előbbinél erősebb tatár csapat jelent meg Sandomierz előtt és azt február 13-án környékével együtt teljesen elpusztította. Boleszláv, IV. Béla veje, a sandomierzi és krakói herceg, már ezt megelőzőleg Krakóba vonult vissza.

Sandomierzből Bajdár, az egykoru poseni püspök, Boguphal feljegyzése szerint, hadának tizedrészét, tehát mintegy 10.000 lovast Kajdu parancsnoksága alatt Radomon, Ráván, Leszicán át az Orda-éhoz hasonló feladattal Sieradzra rendelte. Mindkét hadoszlop feladatának végrehajtása után Boroszlóban újból csatlakozott Bajdár főseregéhez.

Utóbbi Sandomierzből Chmielniken át, ahol március 18-án egy ellenállni merészkedő kisebb lengyel csapatot megvert, a Boleszláv által kiürített Krakó felé vette útját, amelyet március 24-én bevevén, felgyújtott, de már másnap tovább indult Oppeln felé. Itt Felső-Szilézia hercegei, Miciszláv és Vladiszláv, útját akarták ugyan állni a tatárok további előnyomulásának, de megveretvén, Liegnitzre vonultak vissza, ahol II. Henrik, Alsó-Szilézia hercege, már igen szép számú csapatokat gyüjtött volt össze.[1] Ezek után Bajdár az Oderán átkelvén, március 31-én a szintén elhagyott Boroszlóban egyesült az oda bevonuló Ordával és Kajduval. Innen egyesült erővel Liegnitz felé tartott, ahol II. Henriket 20.000 emberével együtt körülzárta és azt Liegnitztől délre mintegy 9 kmre a később Wahlstadtnak (csatahelynek, csatatérnek) nevezett harctéren csatára kényszerítvén, nagyrészt megsemmisítette. Maga Henrik herceg és 10.000 vitéze ott maradt a csatatéren.[2]

Ezzel a lengyel sereg teljesen tönkretéve, Lengyelország pedig feldúlva és kifosztva lévén, Bajdár nem folytatta tovább előnyomulását sem Németország, sem Csehország felé, hanem a cseh-lengyel határ mentén Schweidnitz, Neisse, Ratiboron át visszavonulva, miközben Glatz tájékán még egy jelentéktelen csetepatéja volt, Morvaországba tört be, még pedig Jägerndorfból Brünn irányában, Troppauon át pedig Olmütz felé.

A Henrik herceg által segítségül hívott Vencel cseh király össze is gyüjtött egy 44.000 főnyi sereget, amellyel április 7-én Prágából elindulva, 9-ig, vagyis a liegnitzi csata napjáig mindössze Zittauig jutott és onnan a liegnitzi csata szerencsétlen kimeneteléről értesülvén, az egyik verzió szerint a mongolok elől kitérve, északi irányban Guben felé folytatta útját,[3] majd onnan Königstein tájékára, tehát ép ellenkező irányba, mint ahova a mongolok sáskahada pusztítani és gyujtogatni elindult.

Jägerndorf, Troppau, Olmütz, Brünn, Göding és egyéb városok, falvak és kolostorok elpusztítása után a tatárhad a Morva mentén északkelet felé fordulván, április végén valószínűleg a mai Magyar-Hradischból Magyar-Bródon át Trencsénbe vezető hrozsinkai szoroson át, amelyet akkor „magyar kapunak” (Porta Hungarie)[4] neveztek, Magyarországra vonult be .

Erre aztán Vencel-nek is megjött a bátorsága, mert Kőnigsteinből felkerekedve, állítólag még Magyarországba is követni akarta Bajdárnak oda elvonuló seregét, de erről, legalább Vencel úgy állította be a dolgot, Béla király tanácsára elállott.

[1] Dlugosz, Geschichte Polens bis 1480.

[2] Strakosch-Grassmann, Der Einfall der Mongolen in Mitteleuropa in den Jahren 1241. und 1242, 44.old. – Dlugosz id. m. 682. – Semkowicz, Krytyczny Rozbior 253.

[3] Strakosch-Grassmann id. m. 48: „König Wenzel hätte zwar mit seiner Streitmacht sich mit ihnen (t. i. a mongolokkal) schlagen können, aber er zog es vor, sich über die bömisch-schlesische Grenze zurückzuziehen und sich hier zur Deckung seines Landes aufzustellen, wo die Gebirge ihm seinen Rücken deckten, seine Stellung erleichterten und den Mongolen die Verwendung ihrer Reiterei im Schlachtfelde unmöglich machten.”

[4] Szabó Károly Rogerius fordításában (18. old. 1. lábjegyzet) azt mondja, hogy magyar kapu alatt „bizonyosan” a mai jablunkai szoros értendő, de én kizártnak tartom, hogy a tatárok oly óriási kerülőt tettek volna, hogy Magyarországba jussanak.