Foglalkozzunk mindenekelőtt Batu seregének erejével. Rogerius fenti számadatait a legtöbb író túlzottnak tartja. Hazai történetíróink közül Pauler id. m. II. 159. oldalán Batu hadoszlopát „valami 50.000 lovasra teszi, Marczali pedig id. m. II. 480. oldalán azt mondja, hogy „összes hadierejüket egy félmillióra tette a nagyító hir” és ehez lábjegyezetben a következő megjegyzést fűzi: „Minden félig-meddig pontos számítás itt ki van zárva. A tatár sereg annyi hódolt néppel jár, hogy már e miatt is bajos a becslése. A Sajó melletti ütközetben 65.000 magyar vett részt. A tatárt körülbelül ugyanannyira kell tennünk.[1] De ez csak a fősereg. Kadán és Peta seregei nincsenek ott jelen. Ha föltesszük, hogy ezek összesen ugyanoly erősek voltak, körülbelül 120-140.000-re tehetjük az egész tatárság számát”.

Wolff id. m. 156. oldalán elfogadja Rogerius fenti számadatát és hozzáteszi, hogy Batu hadoszlopa 200.000, a többi három pedig egyenként mintegy 100.000 harcost számlált.

Az egykoru Raspe Henrik thüringiai birodalmi gróf egyik 1241 április elején kelt levelében ugyan nem létszámadatokkal, hanem azzal nyujt támpontot a tatár sereg óriási nagyságának megállapításához, hogy szerinte az akkori európai általános felfogás és vélekedés szerint annak előnyomulás közben szélességben 20, mélységben pedig 15 napi járóföldnyi kiterjedése volt. Lovasseregeknél napi járóföld gyanánt ötödfél mérföldet, vagyis 33 kmt számítva, ez annyit jelent, hogy a tatárok menet-echiquier-jének, menetkockájának szélessége kereken 650, mélysége pedig 500 kmt tett ki. A szélességet illetőleg ez az adat körülbelül megfelel, mert majdnem annyit tesz ki a távolság, még légvonalban is Batu seregének legszélső jobb szárnyától, Vladimir Volinszktól a legszélső balszárnyig, vagyis Focsani környékéig, a fenti mélységi kiterjedés pedig annyit jelentene, hogy amidőn Batu főhadoszlopának éle a Vereckei szoroshoz ért, annak végét még mindig valahol Zitomir tájékán, vagyis alig 100 kmnyire Kievtől kellene keresnünk. Már most tudván azt, hogy a menet-echiquier két részből, a csapat- és a vonat vagyis podgyász-echiquierből áll, nyilvánvaló, hogy nem a csapat-, hanem a vonat-echiquier végét szabad csak oly messze hátul feltételeznünk, mert különben a harcoló csapatoknak, hogy csatához fejlődjenek, még lóhalálában is nem kevesebb mint 10-12 napra lett volna szükségük. Ily hosszú csapatoszlopok alakítása különben már az élelmezés és ellátás szempontjából is lehetetlen lett volna, mert akkor időben utánszállítás hijján a seregnek az általa ellepett vidékeken talált készletekből kellet élnie illetve magát ellátnia, világos tehát, hogy egy-egy hadsereg vagy sereg-csoport nem egyetlen menetvonalon, hanem szélességben meglehetősen széjjelhúzva és szétterjeszkedve, egymás mellett párhuzamosan haladó ezred (hezare), vagy legfeljebb hadosztály (tomane) erejű csoportokkal nyomult előre, amelyeket aztán már néhány napon belül is lehetett a szándékolt csatához egyesíteni.

Az iránt alig lehet kétségünk, hogy az akként alakított menetkocka területén bátran elfért félmillió ember, sőt még a Rogerius említette félmillió harcos is, mely esetben Batu seregének összlétszámát, vagyis katonai műszóval élve, élelmezési létszámát, még sokkal, – legalább 25%-al – nagyobbra, vagyis körülbelül 625.000 emberre kellene tennünk.

De lássunk más adatokat és támpontokat. A 9. oldalon említettük, hogy az Ázsiából Batu khán segítségére küldött 300.000 lovas had, mire az Ural folyó mentére ért, félmilliónyira szaporodott fel s így Batunak 1237 őszén az európai támadás megindításakor legalább félmilliónyi serege volt. Ennek, ha voltak is veszteségei a hadműveletek folyamán, azokat bőven pótolták a leigázott népekből besorozott egyének. Ennek volt köszönhető, hogy Kiev 1240. évi ostrománál az orosz évkönyvek Batu seregének nagyságát egyértelműleg ismét 600.000-re teszik.[2] Hogy pedig Batu a nagyszabású magyarországi hadműveletek küszöbén serege állományát nem hogy csökkentette, hanem lehetőleg még inkább szaporította, az szinte kétséget sem szenvedhet. Ezért én nagyon valószinűnek tartom, hogy nagyon közel járunk az igazsághoz és valósághoz, ha Batunak 1240. december közepe táján Magyarország ellen elindított seregét, a fentebb említett mindnégy seregoszlopot számításba véve, Rogerius adataival megegyezőleg 500.000 főre becsüljük, nyitva hagyván a kérdést, vajon e félmilliónyi létszámba a harcosokon kívül a mellékfoglalkozásúak is benfoglaltatnak-e, mely esetben ez a félmilliónyi létszám nem az úgynevezett ütközet-, hanem az élelmezési létszámot jelentené.

E mellett azonban én az egyes seregoszlopokra való elosztást, Wolfftól kissé eltérőleg következőleg eszközölném: Batué volt mindenesetre a legerősebb s így az övét bátran tehetjük 200.000 főre; a lengyel-német seregekkel való leszámolásra szánt Bajdár seregoszlopot bátran meghagyhatjuk 100.000 főnyi erejűnek, ellenben Kádánnak alárendeltebb szerep jutván, úgy vélem, hogy neki Batu alig adott többet mint körülbelül 50.000 lovast, már csak azért is, hogy a jóval fontosabb és nehezebb feladattal megbízott Szubutáj seregoszlopát annál erősebbé tegye, tehát hozzávetőleg számításom és kalkulációm szerint körülbelül 150.000 harcosra emelje.

Ezek után áttérhetünk Batu hadműveleti tervének megbeszélésére, amelyet mindjárt ab ovo valóban mesterinek és nagyszerünek mondhatunk. Milyen pompásan működő kém- és hírszerző szolgálata lehetett Batunak, hogy ő annyira tájékozva volt arról, hogy a reá nézve egészen idegen világrészben minők voltak a politikai konstellációk és hogy ennek folytán az általa legközelebbi áldozatul kiszemelt Magyarország honnan remélhet leginkább segítséget és hogy mit kell neki ennek ellensúlyozására, megakadályozására tenni. A fentebb közölt mongol hadműveleti terv egyáltalában nem hagy kétséget az iránt, hogy Batu nagyon helyesen volt informálva arról, hogy IV. Bélát egyrészt a lengyel hercegekkel és a cseh királlyal, másrészt a bolgárok cárjával, a konstantinápolyi latin és a niceai görög császárral nemcsak baráti, hanem közel rokoni kötelékek is fűzték össze s hogy ennek folytán az általa megtámadandó Magyarország főkép ebből a két irányból, északról és délről kaphat leggyorsabban segítséget. Ennek kontrakarirozása volt egyrészt Bajdárnak, másrészt Szubutájnak a feladata. Hogy a valóságban úgy állott a dolog, hogy az említett barátoknak és rokonoknak sem északi, sem déli csoportja nem igen gondolt arra, hogy a bajba jutott Bélán hathatósan segítsen, azt persze Batu nem tudhatta előre, de ez a sajnálatos körülmény még jobban fokozta a minden eshetőséggel számoló, kiválóan helyes és előrelátó mongol hadműveleti terv nyomában járó nagy sikereket és kiváló eredményeket. E jólértesültség után nagyon valószinűnek látszik, miszerint a német császár és a pápa háborúskodása, valamint Frigyes osztrák herceg irígy és agyarkodó magatartása IV. Bélával szemben sem lehetett titok Batu előtt. Világosan ki fog ez tűnni Bajdár hadműveleteinek megbeszélésénél.

Époly helyes volt Batunak az az intézkedése is, hogy valamennyi szárnyoszlopát, vagyis Bajdárét, Kádánét és Szubotájét, megfelelő térelőnnyel indította útnak, hogy azok akkorára, amidőn neki az általa megtámadandó magyar főerővel kell majd harcbaszállnia, már teljesen megoldhassák a nekik kijutó feladatokat, vagyis hogy addigra az északról, illetve délről a magyarok segítségére siető idegen seregeket, ha lehet, tönkre verjék, vagy legalább is teljesen megbízható módon lekössék.

De nemcsak a politikai viszonyokkal, hanem a földrajzi helyzettel is a legteljesebb és legmegfelelőbb módon vetett számot Batu hadműveleti terve, amidőn a határai által pompásan védett Magyarországot félköralakúlag karolta át észak és déli irányból polipszerűen működő hatalmas karjaival, Bajdár és Szubutáj nagyot kerülő hadoszlopaival. Oly hatalmas, oly remek stratégiai kép tárul e nagyszabású hadműveleti terv nyomán szemeink elé, hogy ennél nagyszerűbbet, szebbet, jobbat, sikeresebbet, a világ legnevezetesebb hadvezérei sem igen produkáltak. Ez a kettős átkarolásra alapított támadás, egy olyasféle nagyarányú hajtóvadászat képét mutatja, amelyről a 22. oldalon megemlékeztünk. Ezúttal sajnos a hajtóvadászat területe Magyarország és közvetlen környéke volt, amelynek vadát, Béla király seregét, igyekezett Batu mindenekelőtt külföldről várható segítségétől elvágni, hogy aztán koncentrikus támadással minél előbb ő vele magával végezhessen. Szomorú, de való, hogy ezúttal a koncentrikus támadás teljes kifejlődésére sem volt szükség, mert a nemes vad, Béla király serege, Batu szárnyhadoszlopainak beérkezése, és beavatkozása nélkül is egyetlen egy napon terítékre került.

Végül nem hagyhatjuk szó nélkül, sőt a legnagyobb elismeréssel ki kell emelnünk Batu khánnak ama valóban célszerű rendelkezéseit, amelyeket a kievi és a magyarországi hadjárat közé ékelt hadműveleti szünetre nézve, életbe léptetett. Főkép az ellenség félrevezetéséről, a titoktartásról és a sereg élelmezéséről való célszerű gondoskodás azok a pontok, amelyek Batu e rendelkezéseiben leginkább megragadják figyelmünket.

[1] Nem tudom miért? A tatárok mindenütt óriási túlerővel léptek fel s így biztosra vehetjük, hogy főleg ez a seregoszlop, amelynek élén maga Batu állott, sokszorosan felülmúlta azt az erőt, amelyet számítása szerint, az pedig rendszerint találó volt, a magyarok vele szemben latba vethettek.

[2] Lásd a 13. oldalon