Lehet-e szerencsétlenebb egy országnak a helyzete, mint aminő Magyarországé volt a tatárok betörésének előestéjén? És e szerencsétlen helyzet kialakulását elsősorban II. Endre könnyelműsége, de nem kevésbé a nemzet nagy többségének a sértett önérzet, valamint a dac és düh által sugalmazott felette helytelen gondolkozása és viselkedése idézte elő. Hogy az új királyt, IV. Bélát a legjobb szándék vezérelte, ahhoz alig férhet kétség, de nagy kár, hogy ő a nagyrészt általa felkorbácsolt szenvedélyeket nem tudta megfékezni és felette sajnálatraméltó dolog, hogy minden újabb tettével csak még jobban növelte az országban dúló nagy elégedetlenséget és a személye ellen irányuló nagy ellenszenvet.

Jogos szemrehányás illeti Bélát még azért is, hogy elkésve, már csak az utolsó órában, Spalatoi Tamás szerint „csak sürgetésre, nógatásra és akkor is csak nagy nehezen”[1] tette meg az ország védelme szempontjából általa szükségesnek vélt intézkedéseket.

Hogy az ország határa mentén az ő rendeletére elkészített akadályok nem lesznek képesek a mongol seregnek az országba való benyomulását megakadályozni, azzal azok után, amit neki Kötöny és a hozzá menekült orosz hercegek elmondottak, talán maga is tisztában lehetett, vagy ha ez a feltevésünk téves volna, akkor a különben valóban nemes intenciójú királyt a legnagyobb fokban sajnálnunk kellene túlságos nagy elbizakodottsága miatt.[2]

Már ismételten volt alkalmunk rámutatni arra, hogy mindennemű erődítések és akadályok csak úgy érnek valamit, ha ezek az élettelen és önmagukban tehetetlen tárgyak a melléjük, illetve beléjük helyezett megfelelő nagyságú, megbízható és kötelességét híven teljesítő védőrség révén lelket is kapnak. Hogy Dénes nádornak az akadályok védelmére előrerendelt csoportja, másról nem is szólva, már erejének elégtelensége miatt sem volt képes feladatának megfelelni, azt legott látni fogjuk.

Nagy hiba volt, hogy Béla oly későn rendelte el a hadikészültséget, minek folytán az egyes kontingenseknek még annyi idejük sem volt, hogy magukat előzetesen kissé begyakorolják a különféle harctevékenységekbe. Erre ezúttal annál nagyobb szükség lett volna, mert az országra támadó ellenségről mindenki tudta, hogy évtizedek óta állandóan háborúskodik s így nagyon is érti a hadviselésnek és hadakozásnak minden legkisebb csinját-binját. És még egy okból jó lett volna, ha Béla seregét jóval előbb összevonja és pedig azért, mert a fentebb elmondottak után nem férhet hozzá kétség, hogy erre a főleg a királyt illető megelőző sok pletykaság által erősen inficiált és a király hivó szavának amúgy sem valami nagy kedvvel eleget tevő seregre az ellenséggel való komoly összeütközés előtt nagyon is ráfért volna egy kis előzetes fegyelmezés, vagy jó magyarul mondva: ráncbaszedés.

[1] Spalatoi Tamás id. m. 37. fej.: „Vix tandem rex his pulsatus comovit se . . . . . .”

[2] Marczali id. m. II. 466. oldalán Béla király akkori felfogását illetőleg a következő fejtegetésekbe bocsátkozik: „Béla volt tán az egyetlen, ki tisztán és komolyan fogta fel a helyzetet. Tudta, hogy kemény, súlyos megpróbáltatás előtt áll birodalma. De számon tartotta jobbágyainak, vitézeinek, jó szolgáló népeinek nagy számát, azt az oltalmat, melyet a Kárpátok hegylánca nyujt, telt kincstárát (?) és éléstárait és nagy önámítás nélkül abban a meggyőződésben lehetett, hogy abban az esetben ha pontosan teljesítik, amit parancsol, országának nincs mitől tartania. Kelet, észak felől még addig sohasem fenyegetett komoly veszély. A kún már több mint egy századja megszűnt félelmesnek lenni, a nyilazó, vért nélkül harcoló tatár pedig csak olyanféle, mint a kún. Számosabb, hatalmasabb ennél, de hogy mérkőzhetnék a még számosabb, jól felfegyverzett, hazáját védő magyarsággal. Kiket győzött le eddig Batu? A kóbor kúnokat, a megoszlott oroszokat. Oly erős, egységes, harcos nemzettel, mint a magyar, még nem volt dolga. – Ilyen volt tehát a nemzetnek, az uralkodónak gondolkodása.” Ez valóban valódi magyaros okfejtés, amelyet azonban én sehogysem tehetek a magamévá. Én azt hiszem, sőt meg vagyok győződve róla, hogy Béla teljes valójában átérezte a helyzet felette komoly voltát és hogy ennek dacára csak vajmi keveset tett annak orvoslására, azt nem annyira az elbizakodottságra, mint a viszonyok és körülmények fentebb elég bőven kifejtett kedvezőtlen voltára vagyok hajlandó visszavezetni. Én tehát majdnem inkább azon a nézeten vagyok, hogy Béla talán mindent megtett, amit tehetett, de ez végeredményben, ily nagyarányu veszedelemmel szemben vajmi kevésnek, sőt teljesen elégtelennek bizonyult.