Szent István és közvetlen utódai alatt az ország védelmi ereje, mint tudjuk[1] két főcsoportból, a nemzeti és a királyi seregből állott. Azt is tudjuk, hogy már Szent Istvántól kezdve a mindenkori királyok főtörekvése odairányult, hogy az utóbbit, vagyis a királyi sereget minél jobban kifejlesszék és minél nagyobb erőre emeljék, mert hiszen ez jelezte azt az erőt és hatalmat, amelyre ők terveik és szándékaik kivitelénél minden körülmények között a legbiztosabban támaszkodhattak. Egészen II. Endre koráig tényleg úgy állt a dolog, hogy ez a királyi sereg, amely a várjobbágyokból, vagyis a főurak és a főpapság katonaságából s végül az esetenként felfogadott zsoldos hadakból került ki, mind létszám, mind belső katonai érték tekintetében többé-kevésbé mindig fölülmúlta a nemzeti sereget. Lassanként azonban ez az arány kezdett megváltozni. Miután a királyi sereg zöme a várjobbágyokból telt ki, a várbirtokokat pedig II. Bélától kezdve kiváló haditettek és egyéb érdemek megjutalmazására mindsűrűbben magánosoknak engedték át, mely szokás II. Endre alatt már a pazarlás és elpocsékolás jellegét vette fel, s miután ugyancsak ő alatta a királyi kincstár jövedelme és vagyona annyira megcsappant, hogy nagyobbszámú zsoldos sereg felfogadására az anyagi eszközök hiányzottak, ezért most a királyi sereg a nemzetihez és a főurak seregéhez viszonyítva, jelentékeny kisebbségbe került, ami egyúttal a királyi hatalomnak, ijesztő módon való meggyengülését is vonta maga után. Ennek a maga szempontjából felette kellemetlen tünetnek a megváltoztatásán fáradozott IV. Béla az elidegenített várbirtokok visszaszerzése révén, amelyekkel kapcsolatban természetesen az idegen kézre került várjobbágyság katonaköteles része is visszakerült a magánosok birtokából a királyi sereg kötelékébe. Ez a dolog azonban igen nehezen ment és akárhogy erőlködött is IV. Béla, a királyi sereget ő régi formájában, régi értékében és régi létszámával többé nem birta visszaállítani.

De nemcsak a hadiszervezet, hanem a hadakozás módja tekintetében is lényeges változáson ment át a sereg, amióta Szent István a külföldi lovagokat és papokat minél nagyobb számban befogadta országába. Ezek révén a keresztény hittel és a nyugati civilizációval egyetemben a hadiszervezetnek, felszerelésnek, kiképzésnek és a hadakozási módnak nyugati formája is beszármazott hozzánk; azonban nem az egész seregbe, még nem is az egész királyi hadseregbe, hanem eleinte annak is csak egy jelentékenyen kisebb részébe, az idegen lovagok és főpapok és azonkívül a zsoldosok csapatkötelékeibe. Ellenben a nemzeti sereg mindvégig, a királyi sereg várkatonasága pedig még legalább egy ideig megtartotta az ősök harcmodorát, amely a honfoglalás és a külföldi kalandozások korszakában oly sok fényes győzelmet és dícsőséget biztosított a szilaj magyar katona karjainak és fegyverének. Lassan és fokozatosan aztán a várkatonaság is mindinkább átvedlett nehéz, páncélos, vasas lovassággá.

A két harcmód között a leglényegesebb különbség az volt, hogy míg a keleti, vagyis az ősmagyar hadakozási mód, épúgy mint a mongoloké, a nyilharcászaton, addig a nyugati vagy más néven lovagi harcmód a szálfegyverekkel vivott kézitusán alapult; amaz a könnyű, ez pedig a nehéz lovasság harcmódját jelképezte. Amannál a gyorsaság, a cselvetés, meglepés, színlelt futás és egyéb ehhez hasonló fortélyok, emennél a tömeg zárkózottsága és lökőereje és a kézifegyverek használatában való ügyesség és kitartás játszották a főszerepet.

Ez a vegyes felszerelés és vegyes harcmód nagyon is megbontotta a magyar sereg egységét és egyöntetű alkalmazásának a lehetőségét, ami nagy hátrányt jelentett az amúgy is túlerőben levő és egységes elvek szerint vezetett és teljesen egyforma harcmódot használt tatár sereggel szemben.

Marczali többször említett művében (II. 470. old.) igen találóan festi le az akkori kor hadi szervezetét és katonai berendezéseit, többek között a következőket mondván; „Hadiszervezet dolgában még érvényben volt a Kálmán által szabályozott, az arany bulla által némileg reformált ősi alkotmány. A szabad nemes ember köteles volt fegyvert fogni, mihelyt híre jött, hogy az ellenség betört az országba. Ő a király igaz fegyveres szolgája, ezért nevezik serviensnek, ő az ország katonája.[2] Ha kötelességét nem teljesíti, súlyos büntetést von fejére. Számra talán még jelentékenyebb erőt szolgáltat a várak népe. A vár jobbágyai mind hadra nevelt férfiak, hivatásos katonák, kivülök még a harcos várbeliek, polgárok is kötelesek mindnyájan elmenni. Szükség esetén még a várnépek fegyvertfogható részét is besorozták. Mindebben annak az ősrégi skytha hadi szervezetnek látjuk fennmaradását, melyet ugyanakkor a tatárság fejtett ki teljes virágjában. A megegyezés áll a fegyverre, harcmódra nézve is. A magyarok is könnyű lovasok, ijászok, hadjárataikban nagy szerepet játszik a gyorsaság, meglepés, a színlelt futás, az ellenség rászedése. A régi Magyarország mellett ott állott már az újnak is serege. A királyt udvari emberei, zsoldosai vették körül, talpig vasban. A fejet erős vasbádogból való sisak védte, a testet acéldrótból finoman összesodrott páncéling borította, mely fölött a nehéz vasvért, elől hegyesen kiállva, hátul szíjjal összekötve tündöklött. A fegyverzetet kiegészítették az acélpántokból összerótt kéz- és lábvértek és keztyük, melyek épen hogy megengedték a mozgást. A lovag kezében címeres, öblös paizs az ellenség ütésének, vágásának felfogására. Oldalán erős, nagy kardja, inkább vágásra mint szúrásra alkalmas. Igazi félelmes fegyvere hosszú, súlyos öklelő dárdája, mely lova oldalán mered előre. Mint a lovag, úgy lova is szügyig vasban, vas homlokvéddel, mint egy nehezen mozgó, eleven vár. És már nem csak a király főemberei és az idegen zsoldosok viselik a keresztes hadak korának jellemző ruháját. Az ispánok, a nagy földbirtokosok szintén azt öltik fel, azt viselik csatlósaik is, úgy amint a törvény vagy az adományozó levél reájok parancsolta. A magyar úr legfölebb kócsagjának forgójával, kardjának könnyebb, keletibb formájával, nayobb pompájával különbözik külsőleg német vagy francia rendtársától . . . Végre, hogy oly hadseregben se legyen hiány, mely fegyverzetében és harci módjában lehetőleg közel áll a tatárhoz, a király befogadta a kúnokat. Nagyszámú, vitéz és gyakorlott, az ellenséget már ismerő könnyű lovasságot remélt e befogadás által a honvédelem céljaira biztosíthatni . . . Valósággal úgy állott a dolog, hogy Magyarországban a katonai szervezetnek három, egymástól nagyon is eltérő fejlődési foka állott fenn egymás mellett. A kezdetleges fokot a kún törzsek képezték. A magyarság zöme átmenetben volt az ősi alkotmányból a hűbéres felé, az urak és idegenek pedig azon kor legelőhaladottabb fokán állnak, amennyiben fegyverük, harci módjuk már a hűbéres lovasságé. Egy nagy, szervező tehetség kezében ez a három elem együtt szinte legyőzhetetlen egésszé alakul. A kun a portyázó, hírhozó előörs, a magyarság zöme a maga hatalmas tömegével a derékhad, mely megvívja a döntő csatát, a lovagi sereg a tartalék, mely helyreállítja az ingó csatarendet és legrosszabb esetben is biztosítja a sereg hátrálását. – Tényleg másként állott a dolog. Ebben az egész szerencsétlen háborúban mintha csak rosz oldalai mutatkoznának a magyar hadierőt alkotó összes tényezőknek. A tatár megállításának, legyőzésének két módja volt. Vagy vele egyvívású, számos, gyakorolt, könnyű lovasságot kellett vele szembe állítani, vagy pedig egy, bár nehezen mozgó, de szinte hozzáférhetetlen lovagi seregnek zárt, lándzsákkal kerített csatarendjét, mely erős bástyás városokra, magas kőfalas bástyákra támaszkodhatik.[3] „Magyarországban nem volt és nem lehetett még akkor sem az egyik, sem a másik.” De még ha lett volna is, az se használt volna sokat, mert volt a már említetteken kívül még egy óriási különbség a tatár és magyar hadsereg között. Amaz csupa harcedzett, hideget, meleget, nélkülözéseket könnyen tűrő és a folytonos harc és háború által a hadi fáradalmakhoz teljesen hozzászokott igazi harcosokból, emez pedig nagyrészt már inkább a békés foglalkozást mint a harctevékenységet kedvelő, sok tekintetben elpuhult és elkényeztetett lovagokból állott, amint az Spalatoi Tamás alábbi leírásából kivehető:[4] „Midőn a tatárok közeledésének írtózatos híre a magyarok füléhez jutott, ők azt csak holmi játéknak, álomnak tekintették, mivel ők már sokszor hallottak ily hireket anélkül, hogy azok igazaknak bizonyultak volna és mivel ők nagyon is biztak az ország számos hadierejében. A hosszas béke elpuhította és elszoktatta őket a fegyverviselés terhétől; csak a kicsapongásban, bújaságban telt kedvük és a tunyaság szinte gyávákká tette őket, miután Magyarország termékeny és minden jóban bővelkedő földje módott nyitott fiainak, hogy vagyonuk bőségénél fogva mértéktelen gyönyörüségekbe merüljenek. Nem is volt más gondja az ifjuságnak, mint hogy üstökét díszítgesse, bőrét ápolja és még ruházatát is asszonyi szokás szerint piperézze. Az egész napot lakomázva és léha tréfálódzás közben töltötték el, s minthogy folyton mulatságon járt az eszük, hogyan gondolhattak volna komolyan a fegyverek zajára? Ellenben azok, akik komolyabban gondolkoztak, nagyon is tartottak annak a dögletes népnek a betörésétől.”

Teljesen egybehangzik ezzel egy másik középkori szerzetesnek és költőnek az akkori magyarokról eképpen szóló jellemfestése is:[5] „Nem csoda, hogy legyőzték, megölték őket, mert a nemzet nagyja, kicsinyje, megrontva a jó erkölcsöt, a bűn útján járt. Kemény emberek voltak, a jog csorbítói, hamis tanuk esküszegők, házasságtörők, tolvajok, epicureusok, kiknek istene a pohár. A vendégek elnyomói, az özvegyek megrontói, a szegények zsarolói, az árvák megrablói, kik távolűzték magoktól az igazságot. Ruházatukban fényűzők, pompában, ékességben kevélykedők, magukat dícsőitők, a büszkeséghez, kicsapongáshoz nagyon értők, a hazugságban kitűnők.”

Ezért az egybehangzó jellemfestések nem hagynak kétséget az iránt, hogy Magyarország fiatalsága, társadalma a tatárjárást megelőző időben igen nagy fokban elpuhult, romlott és a haza iránti szent kötelességét teljes odaadással teljesíteni szinte képtelen volt. Ennélfogva a tatárjárás eredménye nem is lehetett más, mint ami volt: az országnak majdnem teljes tönkretétele, sőt nem sok híjján teljes eltűnése az állami életet folytató népek és nemzetek sorából. Mert ha az ország fiatalsága, társadalma ilyen volt, akkor annak katonasága sem lehetett elsőrendű.

E tekintetben újból Marczali szavait idézem, mert ha nem is értek mindenben egyet vele, azok nagyban véve valóban híven tükrőztetik vissza az akkori viszonyokat. „Egy nemzet katonai erejét latolgatni – mondja Marczali id. m. 472. oldalán – politikai és gazdasági viszonyainak számbavevése nélkül, mindig felületes, hiábavaló. Mert az egyes állami és társadalmi intézmények egymástól elszigetelve el sem képzelhetők, és csak mint a nemzeti egységes élet szervei működhetnek és gyakorolhatnak egymásra kölcsönösen hatást. A kúnokkal e szempontból nem is kell foglalkoznunk. Mindjárt elvált, hogy a döntés pillanatában nem állanak a magyarok részén. A sereg zömét a nemesség és a várjobbágyság könnnyű lovassága lett volna hivatva megalkotni. Egész Kálmán koráig ez méltó és nagyjában egyenlő ellenfele lett volna a tatárnak, és ha a vezetésben nincs valami nagy különbség, ép úgy megvédi ellene a haza földjét, mint a besenyő vagy a kún ellen. – Csakhogy a magyar sereg már nem volt a régi, az, mely I. Béla és Szent-László csatáit vívta. A könnyű lovasságot csak a pásztori és vadász élettel együttjáró folytonos gyakorlat tette oly gyorssá, nyilazását csak a gyermekkor óta folytonosan, szünetlenül tartó iskolázottság és fegyelem oly biztossá és rémületessé. Mihelyt a magyar letelepedett, mihelyt egyébbel is foglalkozott mint harccal és vadászattal, ezen gyorsaságnak, biztosságának szükségkép szenvednie kellett. Sem lova, sem nyila, sem ő maga nem volt már egyenlő a tatárral. – A tökéletesség mindíg csak az egyoldalúság árán érhető el. – Az az Endre és Béla korabeli nemes és várjobbágy, aki perel, aki az ország sorsával törődik, aki eljár a tempolomba és a törvénynapokra, kinek gondja van szolgáira, földjére, terményeire, a vásárra, családjára, határozottan sokkal magasabb fokon áll, mint Batunak egy közembere, de mint katona nem hasonlítható hozzá. Nem a személyes vitézség és erő tette a különbséget, hanem a különböző életmód, az életnek eltérő felfogása. És ez a különbség annál szembeszökőbb, mert a fegyverzet, a harc módja lényegében még azonos . . . A régi magyar nemest, még inkább a várjobbágyot, hivatásos katonává tette nemcsak egész nevelése, hanem az ő reá nehezedő fegyelem is. A várrendszert nem is képzelhetjük el folytonos mustra, ellenőrzés nélkül . . . Már most, hogyan képzelhetjük el az ellenőrzést, a fegyelmet, ha a nemes egyre perben áll az ispánnal, és törvénylátásban látja legfőbb feladatát, ha a vár jobbágyai az ispánnal és a polgárokkal állanak ellenséges lábon, ha végre mindegyiknek védeni kell birtokát, állását föllebbvalói, sőt osztálytársai ellen? A régi magyar fegyelem romba dőlt a vármegyerendszerrel együtt és a várföldek elidegenítésének ez volt a nemzet erkölcsére nézve legvészesebb következménye. És ha IV. Béla nagy üggyel-bajjal vissza is állítja a régi birtokállapotot, a megszokott összetartásnak széthulló láncszemeit emberi hatalom egyhamar nem kovácsolhatta össze. Az ellenzéki szellem, a kritika áthatotta a nemzet minden szabad osztályát. Addig csak az ispánt vagy a vezért vádolták, most már a király tetteit birálták fennhangon és elitélték őt mint zsarnokot, mint a kúnok pártfogóját, mint az egész tatár veszedelemnek koholóját.

– Ebben állott a magyar nemzet akkori átmeneti állapotának befolyása az ország harcképességére. Lényegében még a régi általános hadkötelezettségen alapult a nemzet hadi ereje, de ez a berendezés, a műveltség emelkedése, a foglalkozások sokfélesége miatt, már nem felelt meg a valódi viszonyoknak. Ennek következtében csak félszeg, elégtelen lehetett a sikere is.”

Végül így foglalja össze Marczali fejtegetéseit: „Mindent összefoglalva, a hazánkant ért óriási csapás belső alapokát könnyű felismerni. Az a fejlődés, melynek II. Endre, szinte öntudatlanul, útját egyengette, hazánkat katonai tekintetben is egészen a nyugathoz tette volna hasonlóvá. De ehez idő kellett. Ehelyett azonban IV. Béla teljes öntudatosan vissza akarta állítani a gazdaság és honvédelem régi nemzeti rendszerét. Megfeledkezett arról, hogy annak fölbomlását többé emberi hatalom nem akadályozhatja meg, mihelyt a foglalkozás, az életmód annyira különbözők lettek. Így történt, hogy Magyarországnak volt nemzeti, számos könnyű fegyverzetű hadserege és volt néhány nehéz fegyverzetű páncélos dandárja. Csakhogy az első már felbomlóban volt, igazi gyakorlat és belső összetartás nélkül, a másik meg csak alakulóban, számban, készültségben egyaránt fogyatékos.”

Természetes, hogy ilyen körülmények között a magyar seregnek sem fegyverzete, sem harcászata nem lehetett egyöntetű. Már fentebb említettük, hogy a könnyű lovasságnak az eleme a nyilharc s így főfegyvere is a nyil volt, amelyhez kiegészítő fegyver gyanánt az íj és a puzdra járult. A szálfegyverek közül a magyar könnyű lovas a nem túlnehéz, kissé hajlított kardot, a lándzsát és a szekercét használta. A harcmódok közül, kivált a nemesek hada, hacsak lehetett, a nyilazást választotta, de azért nem kerülte a rohammal kapcsolatos kézitusát sem. A várkatonaság egy része már lovagi ruhát és felszerelést öltött magára. Ez állott a nemezből vagy bőrből, a tehetősebbeknél fémből készült páncéling, a vasujjas, nadrág, kesztyű, vaskalap vagy fényes sisak, meg a paizs. Támadó fegyverül szolgált a lándzsa, az egyenes, elég súlyos kard, a tőr, a szekerce és elvétve a buzogány; a lovak szintén páncélt viseltek. Nagyban véve ugyanilyen volt az idegen lovagok és kíséretük, valamint a zsoldos hadak felszerelése és fegyverzete is. Az ily nehéz fegyvezetű és felszerelésű lovasok a nyilazást már nem kultiválták, harcuk főmozzanata az esetleg rohammal kapcsolatos szálfegyverrel vívott kézitusa volt. Gyors helyváltoztatásra és üldözésre ez a nehéz fajtájú lovasság nem volt képes; utóbbit mindíg a könnyű lovasság végezte.

[1] Lásd a III. rész 27. és a IV. rész 50. old.

[2] Ezek a szabad birtokosok, nemesek, akiket ebben az időben a király szolgáinak (servientes Regis) is neveztek, tulajdonképen inkább csak az ország mint a király katonái voltak, mert ők is csak az országon belül voltak kötelesek a benyomult ellenség ellen harcolni. (Lásd a III. r. 28. és IV. r. 226-230. oldalán.)

[3] Én ehelyett inkább Olchváry (A muhi csata. Századok 1902. évfolyam 325. old.) következő nézetét osztom: „Párhuzamba állítva a mongolokat Európa leghatalmasabb népeivel, bátran állíthatjuk, hogy a nyugati hadszervezettel, harc- és hadviselési móddal a tatárokat legyőzni – ha az Atlanti oceánig nyomulnak is – szinte képtelenség vala.”

[4] Spalatoi Tamás id. m. 37. fej.

[5] „Planctus destructionis regni Ungarie per Tartaros.” Marczali id. m. II. 474.