Batu khán fentközölt levele már semmi kétséget sem hagyott az iránt, hogy a tatárok előbb-utóbb, épúgy mint Nagy-Magyarországra, Nagy-Bulgáriára és Oroszországra, a Duna-menti Magyarországra is rá fognak törni. Az a kérdés most már, hogy ily felette veszélyes körülmények között minő volt az ország védelmi állapota és hogy mit lehetett és mit kellett volna tenni, hogy legalább némi megnyugvással lehessen a közeledő fergeteggel szembenézni?

Miután a közelgő veszedelem nemcsak Magyarországot, hanem a 17 év előtti Kalka-menti csata óta elsősorban a kúnokat és az orosz fejedelmek tartományait, de utóbb fokozatosan már egész Európát fenyegette, a legtermészetesebb lett volna, ha ezek az érdekeltek mind összefogtak volna a közös veszedelem, a közös ellenség feltartóztatására és leküzdésére. És bár nem valószínű, hogy a külügyi viszonyok fentebb vázolt akkori állapota mellett egy ily koalíciót, vagyis igazi véd- és dacszövetséget létrehozni sikerült volna, ezért Béla Királynak mégis legalább kísérleteket kellett volna ez irányban tenni, de erről nem maradt ránk semmiféle adat. De még ha ilyen európai koalíció létre is jött volna, még nagy kérdés, vajjon Béla királynak mégis legalább kísérleteket kellett volna ez irányban tenni, de erről nem maradt ránk semmiféle adat. De még ha ilyen európai koalíció létre is jött volna, még nagy kérdés, vajjon Bélának sikerült volna-e megfelelő sereggel abban részt venni, mert hiszen tudjuk, hogy az aranybulla nagyon is megkötötte a király kezét az ország határán kívüli hadakozás tekintetében, arra pedig, hogy saját költségén zsoldos hadat szerezzen és szereljen föl, pénze egyáltalában nem volt. Másrészt viszont igaz, hogy az 1222. évi aranybulla legkevésbé sem gátolta Endrét, hogy utána nemsokára ismét a külföldre vezesse hadait s így bizonyára komoly szándék mellett Béla is talált volna módot arra, főkép miután azt az ország eminens érdeke is megkívánta, hogy a nemzet hozzájárulását megnyerje ahhoz, miszerint külföldi hadjárattal, az érdekelt szomszédokkal karöltve vessen véget a tatárok további előnyomulásának.

De ha már külföldi hadjáratra gondolni nem lehetett, legalább bent az országban mindent el kellett volna követni, hogy az ázsiai pusztító vad csordának már az ország határán a kellő fogadtatásban legyen része. De ennek is meg voltak a maga akadályai. Az a nagy ellentét és visszavonás, amely Béla és az országnagyok legtöbbje között már Endre idején mutatkozott, lassan az alsóbb rétegekre, a köznemességre is átterjedt, mert hovatovább mindenki megütközéssel kezdett annak tudatára ébredni, hogy Béla tulajdonképen mindnyájuk ősi jogainak megnyirbálására, sőt ha lehet, teljes megsemmisítésére törekszik. És nem férhet hozzá kétség, hogy Béla lassanként túltéve magát az eddig bevett szokásokon, mások érdekeinek mellőzésével egyedül mérvadónak csak azt a szempontot tartotta, hogy a királyi hatalmat a lehetőség legmagasabb fokára emelve, az eddigi királyok alkotmányos uralkodása helyett a valóságos diktaturát léptesse életbe és másodszor, hogy a megürült kincstárt minél előbb újból megtöltse. Az elidegenített javak visszaszerzése is főkép ezt a célt szolgálta. Az ebből kifolyólag közte és a nemzet között támadt nagy ellentétnek az egész ország itta meg a levét, mert most, amikor a tatár veszedelemből kifolyólag mindenkinek a legnagyobb önfeláldozással mindent meg kelett volna tennie az ország védelmi állapotának lehető magas fokra emelése érdekében, a nemzet nagy többsége a királlyal szemben táplált ellenszenve és haragja által befolyásolva, csak immel-ámmal tett eleget Béla király különben sem valami nagyarányú rendelkezéseinek. Hozzájárult még ehhez, hogy a tatárok első európai megjelenése óta már oly sokszor felriasztották a népet a küszöbön álló nagy veszedelem hírével és minthogy az mindannyiszor vaklármának bizonyult, most már mindenki közömbösen fogadta azt, sőt nem is igen akart senki annak hitelt adni.

Ily kedvezőtlen közhangulat és nehéz viszonyok közepette kopogtatott Kötöny, a kúnok fejedelme az országhatáron, népének egy jelentékeny részével bebocsáttatást kérve. Ez az 1239-re hajló télen történt, amidőn Kötöny a tatárok nyomása elől a Dnjeper, majd később a Dnjeszter és Prut mögé volt kénytelen visszahúzódni.[1] Kötöny ekkor ugyanabban a helyzetben volt, mint Árpád 894-ben, amidőn a besenyők népére rátámadva, mindnyájukat Etelköz elhagyására kényszeríté. Árpádhoz hasonlóan Kötöny is a Kárpátok hatalmas gerincvonalában látta azt a biztos bástyát, amely az ellenség további előnyomulásának esetleg határt szabhat. Ámde más volt a helyzet Árpád korában és más most a kúnok szorongattatása idején. Akkor a Kárpátok övezte medencében apró, önálló, együttes fellépésre és ellenállásra képtelen néptörzsek tanyáztak, most itt volt, legalább a külföldiek szemében, Kelet-Európának egyik legegységesebb, leghatalmasabb állama, amelyet nem lehetett többé kimozdítani a helyéből. Kötöny ennek folytán népével együtt két malom közé kerülve, kérésre fogta a dolgot, követek útján hódolatát jelentette a magyar királynak és késznek nyilatkozott övéivel együtt a keresztény hit felvételére, ha őket szabadságuk meghagyása mellett az országba befogadja. A magyar közvélemény ellene volt a kérés teljesítésének, mert már eleve félt e vad és durva nép garázdálkodásától, de Béla király örömmel kapott Kötöny ajánlatán, egyrészt mivel hizelgett neki, hogy oly vitéz, eddig vele egyenrangú fejedelem önként hatalma alá hajtja magát, miáltal a kereszténység is sok ezerre menő új hívőt kap, másrészt mivel Kötöny 40.000 harcosában – Rogerius ugyanis ennyire teszi Kötöny seregének létszámát az öregeket, nőket és gyermekeket nem számítva – biztos segélyt és támaszt vélt nyerhetni nemcsak a tatárok, hanem a vele folyton ujjathúzó oligarchákkal szemben is. Ezért nagy és fényes kísérettel a havasalföldi határig eléje ment Kötönynek és oly pompával fogadta, amilyet ott emberemlékezet óta nem láttak.[2]

A kúnok, még mielőtt a határt átlépték volna, megkeresztelkedtek s Kötöny kersztapja maga IV. Béla lett, aki gondoskodott, hogy ez a „kemény, durva, hódolni nem tudó nép” rendben jusson a Tisza, Temes, Maros és Kőrös partjára, mert ez a vidék jelöltetett ki számukra szálláshelyül.

Azonban minden elővigyázati rendszabály mellett csakhamar kiderült, hogy a kúnok, mint a puszták népe, amerre jártak, sok kárt tettek a vetésekben, kertekben, szőlőkben és mint afféle nyers, buja emberek, ahol szerét tehették, nemcsak a szép magyar paraszt menyecskéken és leányokon követtek el erőszakot, hanem még „az előkelők ágyait is megfertőztették” – és ehhez mindjárt azt is hozzáfűzi Rogerius,[3] hogy „az ő asszonyaikat, mint hitványakat, a magyarok megvetették”.

Sok lett ebből a panasz és a magyarok úgy találták, hogy azok elintézésénél Béla király mindig inkább a kúnok pártját fogta. Ez még jobban szította a gyűlölséget a magyar nép és a király között, aki ellen most már nemcsak az urak, hanem a parasztok elkeseredése is nőttön-nőtt. A bajok orvoslására Béla 1240-ben a Tisza-menti Kövi monostor (talán a mai hevesmegyei Kőtelek táján) mellé vegyes gyűlést hívott egybe, ahol elhatároztatott, hogy a kúnokat nemzetségeként osszák szét az egyes megyékre, ami viszont a kúnoknak nem tetszett s így most már nemcsak a magyarok, hanem a kúnok is ellenségüket látták a királyban. Így tehát ép most, amikor a legnagyobb megértésre és egyetértésre lett volna szükség, a magyar nemzet a közéje betelepített kúnnal és mindakettő a királlyal szemben állott a legnagyobb ellenszenvvel és gyűlölettel. Ilyenformán a kúnok befogadása az országnak inkább kárára, mint hasznára vált.

[1] Lásd a 11. oldalon.

[2] Rogerius id. m. 2. fej.

[3] Id. m. 3. fej.