A mongolok vagy tatárok megjelenése Európában a XIII. század elején ennek népeit époly rettegéssel töltötte el és annak nyomán ép oly általános pusztulás és nyomor keletkezett, mint amikor a hunok pusztító fergeteg módjára végignyargaltak és erőszakos durva kézzel hatoltak be ennek a világrésznek legelrejtettebb zugaiba is.

A magyaroknak a két hatalmas népáradat közé eső honváltoztatása és eltolódása a messze Keletről a nyugatnak kellős közepében ezekhez a nagy orkánokhoz képest úgyszólván gyenge, fuvallatszerű szellőnek mondható. Hiszen tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok sem bántak kesztyüs kézzel és nem voltak valami finomak és elnézők ellenségeikkel szemben, de a kegyetlenségnek, a lelki durvaságnak oly magas, szinte mondhatnók, égbekiáltó fokát, mint akár a hunoknál, akár a tatároknál, ő náluk nem találjuk meg.

Ez a különbség elsősorban a vándorbotot kezükbevett népek jellemében, erkölcseiben és szokásaiban gyökeredzik. Nézzük tehát, hogy e tekintetben mit mondanak a krónikák és feljegyzések a mongolokról, illetve tatárokról.

A mongol egység megteremtője, Dzsingiz khán, már Ázsiában a különféle rokon törzsek összekovácsolásánál kérlelhetetlen szigorral, az ellenszegülőkkel szemben pedig a legvadabb kegyetlenséggel járt el; ezáltal tette kishitűvé, majd engedékennyé az addig külön főnökök alatt élő s egymással csak laza összefüggésben álló törzseket. Az ezekkel szemben elért sikerek annyira dölyfössé és fenhéjazóvá tették Dzsingiz khánt, hogy feltette magában és ezt törvény formájában is kihirdette népének, hogy a mongol nemzetnek az egész világot meg kell hódítania és hogy hódító útján csak legyőzött nemzettel szabad egyességre lépni. A világhódításnak ez az eszméje hatotta át ez időtől fogva a mongol birodalom minden egyes tagját.

Azt is kimondotta Dzsingiz khán törvényileg, hogy mongolnak semmilyen más vallásnak és sem keresztény, sem zsidó, sem szaracén (vagyis mohamedán) törvénynek nem szabad magát alávetnie.[1] E vallásfelekezetek ellen irányult tehát elsősorban Dzsingiz khán kérlelhetetlen gyülölete, ezek hivőit akarta mindenekelőtt a föld színéről eltűntetni, nehogy azok az ő népének vallásait is megrontsák, amelynek tana felette egyszerű volt. Hittek ugyan egy az égben székelő főistenben, de ezt sokkal kevesebbre becsülték, mint főkhánjukat, akit földi istennek is neveztek és akit a bálványozásig imádtak. Ezért, aki annak palotájába lépve, véletlenül a küszöbhöz ért, az nyomban a halál fia volt.[2]

A mindenkori khán iránti feltétlen tiszteletet, ragaszkodást, hogy ne mondjuk megalázkodást, az uralkodó ház tagjai részéről is megkövetelte a mongol törvény, kimondván, hogy „aki elbizakodottságában a többi fejedelmek hozzájárulása nélkül akarna fő khán lenni, azt könyörtelenül meg kell gyilkolni.” Ennek a drákói törvénynek meg volt az a jó következménye, hogy a mongol birodalom nem igen ismert trónviszályt és testvérharcot, amelyek az európai uralkodóházaknál és sajnos nálunk is, úgyszólván napirenden voltak és csak arra voltak jók, hogy a nemzet erejét és hatalmi tényezőit megbénítsák és sorvasszák.

A főkhán megválasztására a birodalom fővárosába, Karakorumba hirdetett kurultáj (fejedelmi gyűlés) volt hivatva és aki ebből a választásból győztesen került ki, az előtt a többi testvérek és rokonok, még ha idősebbek voltak is, feltétlenül meghajoltak, minek folytán az uralkodó ház tagjai, pedig azok igen számosak voltak, mert mint tudjuk, egyedül Dsudsinak 40 fia volt, úgy be- mint kifelé, egy békés egyetértésben élő harmonikus egészet képviseltek, nem úgy mint az európai udvaroknál, ahol az uralkodóknak a fiúk, testvérek és rokonok ellen rendszerint a legelkeseredettebb harcokat kellett a hatalom és a trón megtartása érdekében folytatniok.

A mongoloknál másképen állottak a viszonyok; ott a többi testvéreket és rokonokat bőven kárpótolta a roppant kiterjedésű birodalom egyes részeiben elfoglalt önálló hatáskör és díszes tisztség.

A főkhánhoz hasonlóan példás fegyelmet és rendet tartott minden egyes alkhán a maga külön birodalmában és hadseregében. A bennünket közelebbről érdeklő Batu például, mint tudjuk, nem első, hanem másodszülött fia volt Dsudsinak és azért a nálánál öregebb Orda mégis megnyugvással és minden ellenkezés nélkül szolgált alatta mint alvezér. Épígy nálánál fiatalabb testvéröccse, Sejbán is.

Hogy a közönséges halandók szinte vakon engedelmeskedtek khánjaik és egyéb előljáróik mindenféle rendelkezéseinek, az a mondottak után szinte magától értetődik.

Egyébként a tatárok testi és lelki tulajdonságairól egykorú feljegyzések[3] azt írják, hogy lelkileg a barmokhoz hasonlók és testileg is szörnyetegek; ugyan apró, vézna emberek, de széles vállúak, edzettek és erőteljesek. Fejük aránytalanul nagy, arcuk széles ábrázatuk torz, kiabálásuk vérfagyasztó. Frigyes császár egyenesen a pokol szülöttjének mondja őket.[4] Spalatoi Tamás pedig azt mondja, hogy bennök semmi igazlelkűség nem található és semmi esküt és hitet meg nem tartanak.[5]

Ami a mongol hadsereg képét és struktúráját illeti, ennek megítélésére az egykorú és közelkorú források a helyenkénti túlzásoktól eltekintve, szintén elég bő és megbízható adatokat szolgáltatnak.

Dzsingiz khán törvényerővel biró rendeleteinek legnagyobb része szoros összefüggésben állott a hadviseléssel, katonáskodással, mert hiszen a nép évtizedeken át egyebet se tett, mint hogy idegen tájakon szünet nélkül harcolt, rabolt, gyilkolt, ölt. Legfőbb igyekezete tehát arra irányult, hogy a lakosság – férfiak és nők egyaránt – már kis gyermekkoruktól fogva a folytonos hódításokkal járó harcokra készíttessék elő. Az eszközök ehhez az államilag rendezett nagyszabású vadászatok,[6] a lovaglásban való oktatás, amelyet a fiúkkal és leányokkal már 3 éves korukban kezdtek meg, és a nyilazásban való kiképzés voltak a lefontosabbak. Mind e tevékenységek közben az oktatók szigorú fegyelmet, feltétlen engedelmességet követeltek és fokozatosan mindenféle fáradalmak és nélkülözések elviseléséhez is hozzászoktatták a fiatalságot, elvül tekintvén, hogy időnként „éhező oroszlánokhoz, ne pedig túletetés által elkényeztetett kutyákhoz hasonlítsanak.” Egyáltalában mindenben a mértékletességet ajánlották Dzsingiz khán törvényei. Az iszákosságot elítélte és elvárta embereitől, hogy soha vagy csak igen ritkán legyenek ittasok. A férfi igazi kedvtelése gyanánt a nagy khán igazi tatár módon azt szögezi le, hogy ellenségeit megrohanva, addig meg ne nyugodjék, amíg azokat tönkre nem teszi, úgy hogy hozzátartozói sírjanak, ő pedig, a győztes, jól táplált, aranyszerszámos lovaikat lovagolhassa és asszonyaikat, leányaikat használhassa.”[7]

Ha már a lakosság így nevelkedett, a katonák még ennél is sokkalta szigorúbb vasfegyelem alatt állottak; ezek előljáróiknak feltétlenül engedelmeskedtek, de azonfelül hozzájuk ragaszkodók és őket tiszteletben tartók is voltak. És ez nemcsak a közkatonákra, hanem az összes rendfokozatú alárendelteknek előljáróikkal szemben való viselkedésére is vonatkozik. A szigorú fegyelem fentartásának egyik szelídebb eszköze, kisebb vétségek megtorlására, a botbüntetés volt, amely néha a hercegeknak is kijutott, amiként, hogy annak valami megbecstelenítő utóhatása lett volna. A korbáccsal osztogatott botütéseket mindig páratlan számban osztogatták 3, 5, 7, egészen 77 számig. A büntetésnek ezt a nemét is mindenki megadással, némán tűrte.

Egyébként minden rendű katona, amily hallgatag, époly ügyes, harcias, vitéz, kegyetlen, vérszomjas és a zsákmányolásban telhetetlen is volt.[8]

Hogy életmódjuk milyen igénytelen és mértékletes volt, arról már fentebb volt szó és annak dacára a csapatok a nélkülözések és fáradalmak, valamint az időjárás viszontagságainak, a hidegnek és melegnek elviselésében a végletekig kitartók voltak.

Főélelmük a hús volt; legjobban szerették a lóhúst, de azért a kutya, macska, patkány és egér husát sem vetették meg, sőt némelyek szerint sült emberhúst is ettek.[9] Azonkívül némi kölest, tatárkát és szárított sajtot is fogyasztottak. Kedvenc italuk a kumisz volt. Ezt kancatejből készítették olyanformán, hogy azt felmelegített állapotban lóvér hozzáadása által erjedésbe hozták s aztán bőrzacskókban addig rázogatták, amíg a vaj és sajtrészek kiváltak belőle. A megmaradt savónak állítólag igen kellemes, részegítő hatása volt. Ennek az italnak nagy előnye abban állott, hogy hónapokig is elállott anélkül, hogy elromlott volna. Különben a kumisz nevezetü szeszes ital még most is kedvelt itala a pusztai tatároknak.

Főfegyverük az ij és a nyil volt, amelynek kezelésében már kora gyermekkoruk óta folyton gyakorolták magukat s így még sebes vágtában is az előre, oldalt és hátrafelé való nyilazásban a tökélynek lehető legmagasabb fokát érték el. Spalatoi Tamás szerint (38. fej.) a tatárok nyilai a magyarokénál négy ujjal hosszabbak voltak és hegyük vassal, csonttal vagy szaruval volt ellátva. A nyilak rovátkái oly keskenyek voltak, hogy a magyar ijak idegei sehogy sem fértek beléjök. Ezeket a nyilakat oly erővel lőtték ki, hogy alig volt pajzs vagy páncél, amely azoknak ellenállni tudott volna. Eszerint a tatár nyilak repülő távolsága ás átcsapó ereje nagyobb volt a magyarokénál. Julián második jelentésében a tatárok nyilazásáról ezeket mondja: „Ijjaikkal tovább lőnek mint más népek és a harc kezdetén nyilazásuk oly szapora, hogy nyilaik záporeső módjára hullanak alá.” Minden harcos 2-3 ijjat és ugyanannyi puzdrát vitt magával. Egy-egy puzdrában 30-40 nyilvessző lévén, minden katona átlag 100 lövést adhatott le egy-egy csatanapon. További fegyverük a lándzsa és a nem túlhosszú, mérsékelten görbe kard. Védőfegyverül a fűzfafonadékból készült és vastag bőrrel bevont paizsot használták. A vezetők ezenkívül még bikabőrből pikkelyesen készült vértet, illetve vaspikkelyekkel és karikákkal fedett páncélt és bőrsisakot használtak. A közkatonák rendszerint nemezföveget viseltek. Piszkos, rongyos ruházatuk, amelyet tisztítani, foltozni nem volt szabad, többnyire nyers állatbőrből készült. Ha az végkép leszakadozott róluk, csak akkor volt szabad azt újjal kicserélni.

Zsoldot a katonák nem kaptak, azonban a szerzett zsákmányt a fővezér katonái között aránylagosan osztotta szét; a zsákmányt szétosztó tiszteket „teradsik”-nak nevezték. De aki titkon zsákmányolt, avagy parancs nélkül valamihez hozzányult, azt kíméletlenül felkoncolták.

A tatárok serege kizárólag lovasságból állott; lovaik kicsinyek, alacsonyak, igénytelen kinézésűek, de azért szívósak, kitartók, gyorsjárásúak és ellátás tekintetében felette igénytelenek voltak. Rendszerint csak fűvel, falevéllel etették őket, de szükség esetén még fakéreggel, sőt esetleg gyökerekkel is megelégedtek, amelyeket rendszerint maguk kapartak ki a hó alól. A lovasok nyereg nélkül, szőrén ülték meg lovaikat, amelyek Spalatoi Tamás szerint még „a sziklákon, köveken is patkó nélkül úgy nyargalásznak, mintha vadkecskék volnának.”

A hadak szervi és harcászati tagozása a tízes rendszeren alapult. Tíz lovas egy rajt (deke) képezett; 10 rajból alakult a század (szade = 100 lovas); 10 század, vagyis 1000 lovas egy ezreddé (hezare) tömörült és 10 ezred, vagyis 10.000 lovas alkotta a legmagasabb szervezési és hadászati egységet, a mai fogalmaink szerint hadosztályt (tomane). Ennél még nagyobb seregtestnek, tehát több hadosztálynak együttvéve, hadsereg (kusun) volt a neve.

Minden ezrednek külön ezredzenéje volt. Hangszerekül nagy harci trombitákat (kerenai), nagy dobokat (kurga), ksiebbfajta üstdobokat, harangokat és cimbalmokat használtak.

A hadsereg- és hadosztályparancsnokok hadi jelvényül fehér lófarkat, az ezredek parancsnokai tehénfarkat használtak. Azonkívül voltak még fehér, fekete, vörös, kék és sárga apró négyszögletes zászlóik is.

Dacára a lovasok nagy sokaságának, egy-egy tatár csapat vagy seregtest csak mintegy felét mutatta annak, mint egy európai hasonló állományú lovascsoport[10] Ez azért van, mert úgy menet, mint táborozás közben, szorosan zárkózva voltak s azonkívül a lovak kicsiny testalkata is sokban hozzájárult ehhez. Pedig a tatárok szerettek nagy tömegükkel is imponálni, amiért gyakran vezetéklovakra ráerősített kitömött bábukat is használtak.

A tatár lovasok és lovak ügyességére jellemző Spalatoi Tamásnak az a megjegyzése, hogy alig van oly sebes víz, amely meggátolhatná, hogy azt át nem úsztassák;[11] ha pedig mégis olyanra akadnak, akkor fűzfavesszőkből nyomban csolnak formára kasokat fonnak, azokat belülről bőrrel bevonják s belerakván podgyászaikat, beleülnek és bátran átkelnek.” Továbbá, hogy „lovaik úgy ki vannak tanítva, hogy bárhova megy is valamelyik emberük, a többi mint a kutya, mind utána megy. S jóllehet ily töméntelen számmal vannak , mintha némák volnának, alig hallani szavukat, hanem hallgatva járnak és hallgatva harcolnak.” Ez tehát szintén a nagyfokú rend és fegyelem jelének tekinthető.

A fegyelem egyik fentartási eszközéről, a korbácsbüntetésről már fentebb szólottunk. Kiegészítésképen itt hozzá kell tennünk, hogy ha harcközben valamely rajnak akárcsak egy embere is megfutamodott, akkor a többi kilencet is nyomban felkoncolták. Hasonló sors várt arra a századra, amelynek egyik raja gyáván viseltette magát.

A tatár lovastestek felette mozgékonyak voltak; helyváltoztatásukat bámulatos gyorsasággal hajtották végre. Így, ha kellett, egy éjjel három rendes menetnapi távolságot, vagyis 75-90 kmt is képesek voltak megtenni. Ez azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy minden lovasnak több vezetéklova is volt s hogy a lovas azt a lovat, amelyen egész nap lovagolt, csak 3-4 nap mulva vette újra elő, amikorára az, addig súly nélkül járván, újból pihent állapotban került lovasa alá.

Táborozások alkalmával, illetve csatarendbe a sereg 5-7 csoportban, illetve harcvonalban állott fel. Az 1. volt az elővéd (borungar); a 2. a jobbszárny (unghar); a 3. balszárny (dsunghar); a 4. a közép (ghul), ehhez voltak beosztva a lófarkak és a zenék; az 5. az utódvéd (oktsunghar), a 6. az előőrsöket és járőröket állította ki (buldsunghar) s végül a 7. volt az úgynevezett les (besztunghar), vagyis az ellenség meglepésére szánt csoport. Harchoz a 5. és 6. csoport természetesen szintén harccsoporttá változott át és amellett valószínűleg a biztonsági szolgálatot is ellátta.

A mongol, illetve tatár hadsereget a vonat- és podgyászkocsik, a teherhordó tevék, az igavonó ökrök, a tenyész és tartalék harcilovak, továbbá a gulyák és nyájak töméntelen száma követte. Fekete nemezzel födött szekereiken, amelyek napokig tartó esőzések alkalmával sem áztak át, a mindenféle seregszükségleti cikkeken kívül a nők és gyermekek is helyet foglaltak. A hadsereg ugyanis nem volt más, mint maga a hódító útra kelt nomád népnek egy bizonyos része. Otthon minden tatárnak annyi felesége volt, ahányat csak elbírt tartani, tehát ha kedve tartotta, akár száz is. Hogy ezek közül a hadba és a nagyszámú gyermekek közül is hányan követték, azt nem tudjuk megállapítani. Csak az az egy bizonyos, hogy ezek a nők és gyermekek nem voltak hasznavehetetlen ballasztjai a seregnek. Kivált a nők nem, mert nemcsak hogy ők készítették el a sokszor sajátkezűleg szerzett élelmet, hogy ők varrták a ruházatot, ők készítették és javítgatták a lószerszámokat és segédkeztek a férfiaknak a nyilak és egyéb fegyverzet készítésénél, hanem ha kellett, kivált a táborozások alkalmával, még a férfiak szolgálatát is ellátták. Egy részük fegyveresen, férfimódra lovagolva, a tábort, vonatot, nyájakat őrizte; más részük a már arra képes gyeremekek segítségével a podgyászt málházta fel s a tevéket, ökröket, tartaléklovakat, nyájakat ők őrizték és hajtották.

Táborozáskor a sereg falécekből, kötélvázból és nemezből készült sátrakat állított fel, míg a sereg kísérete, az asszonynépség, gyerekek stb. magukon a szekereken táboroztak.

A seregvezetés technikája úgy koncepció, mint végrehajtás tekintetében, elsőrendű volt. Az európai hadműveleteket maga Batu vezette, aki mintegy 35 éves, vitéz, valóban vezérnek termett férfi volt. E sereg vezérei közül említendő még a harcedzett és tapasztalt Szubutáj, aki a Behadur, vagyis vitéz melléknevet viselte. Ő volt annakidején Dzsingiz khán vezérkari főnöke, akinek oldalán az összes nagyobb ázsiai háborúkat végigküzdötte. Dzsingiz khán utóda, Oktáj már nem vett részt személyesen a hadjáratokban, ő csak onnnan hazulról, Karakorumból vezette a birodalomnak mind katonai, mind polgári ügyeit. Ellenben jelen volt Batu seregében Oktáj két fia, Kujuk és Kádán, továbbá annak féltestvére, Kjulkhán. Azonkívül Batu testvérei, Orda, Sejbán és Tangut; Csagotáj fiai, Bajdár (máskép Peta) és Kajdu (máskép Kajdán); Csagotáj unokája, Buri; Tuluj fiai közül Menku és Büdzsik. A többi nevezetesebb hadvezérek közül említésre méltó; Mengkusár, Borundáj, Bastur stb., akik mind Dzsingiz khán vezéri iskolájában, diadalmas hadjárataiban nevelkedtek és szereztek bőséges hadi tapasztalatokat.

Batu a rendelkezésre álló túlsúly felhasználásával hadműveleteinél és a csaták tervezésénél majdnem mindig a kettős átkarolást alkalmazta, ami aztán rendszerint az ellenség vagy város, illetve vár teljes körülkerítéséhez vezetett. Az elővédet alkotó seregcsoportot Batu többnyire jó messzire előreküldte, amely azzal kezdte meg működését, hogy az ellenséget önkéntes megadásra szólította fel. Ennek feladatához tartozott a körülnézés, hírszerés is.

Az európai szokástól eltérőleg a mongolok rendszerint télen, ősz kezdetétől tavasz kezdetéig viseltek háborút, míg a nyarat a hadsereg kiegészítésére, a fegyverzet, szerelvény, és egyéb hadiszükségletek beszerzésére, az emberek megpihentetésére és a lovak felhízlalására használták fel. Ez a szokásuk Ázsiában is bevált, mert ott nyáron a nagy hőség miatt nem igen lehetett háborút viselni, Európában pedig a befagyott folyók, tavak, mocsaras területek könnyítették meg a hadműveleteket. Ilyenkor minden vállalat, miután a folyók, vizek megszüntek akadályok lenni, nagy kerülők nélkül a legrövidebb úton és leggyorsabban volt végrehajtható.

Az európai emberek legtöbbje télen otthonülő; az állatok fedél alatt, istállókban tartózkodnak; a sok termény és takarmány a padlásokon, magtárakban, pincékben, kazlakban együtt van. A menekülés és elrejtőzés is nehezebb télen, mint nyáron s így ezek a körülmények mind a tatárok javára estek latba. Télen a városok, erődített helyek ostroma is könnyebben ment, mert a befagyott és hóval telt árok a falak megközelítését is megkönnyítette.

Itt mindjárt megjegyezhetjük, hogy a mongolok vagy tatárok ostromszerek gyanánt a kínaiaktól átvett ballisztákat és kővető gépeket, az úgynevezett hopao-kat használták, amelyekből köveket vagy naphtalövedékeket feltűnő ügyességgel hajítottak. Használtak továbbá rohamlétrákat, hajítóhorgokat falak ledöntésére, tornyokat, rohamfedeleket, rőzsekévéket, földdel telt zsákokat stb.

A nyilt ütközetben harcmodoruk úgyszólván azonos volt a honfoglaló magyarok taktikájával. Mint a föntebb leírt szervi és harcászati tagozásból kitűnik, ők is több harccsoportot, harcvonalat alkalmaztak. Ezeknek elseje fejlődött vonalban gyorsan nyiltávolságra előretörve, minden lovas 3-4 nyilat lőtt az ellenségre. Ezután ez a harcvonal hátrálást színlelt, hogy az ellenséget, nála rendesen rendetlenséget okozó üldözésre csábítsa és lesbe csalja. Ekkor léptek működésbe az oldalt és hátul lehetőleg rejtve felállított többi harccsoportok, melyek sokaságukkal és elszánt vad közbevágásukkal a körülvett ellenséget a szó szoros értelmében megfullasztották.

Ha a harc folyamán véletlenül hátrányos helyzetbe kerültek, akkor gyors lovaikon rendszerint zárt és rendezett sorokban, hátrafelé is folyton nyilazva, megkezdték a hátrálást csakhamar oly gyors tempóban, hogy utólérni őket alig lehetett. Ha pedig észrevették, hogy az üldöző ellenség sorai meglazultak és rendetlenségbe jutottak, akkor ők villámgyorsan visszafordultak és a végső döntést rendszerint a maguk javára fordították.

Ezek szerint úgy stratégiailag, mint taktikailag, a legmesszebbmenőleg használták a cseleket, meglepetéseket, rajtaütéseket és elvileg azon voltak, hogy az ellenséget túlszárnyalják, körülkerítsék és lehetőleg teljesen tönkretegyék.

Harcuk legfontosabb mozzanatául a tatárok a nyilazást tekintették, s valamint a lőfegyverek alkalmazásának korszakában a gyalogság és tüzérség a tűz összpontosításától várta a döntő eredményt, ők a nyilazás összpontosításával igyekeztek ugyanazt a hatást elérni. Kézitusában csak akkor bocsátkoztak, ha okvetlenül szükség volt rá. Julián is azt mondja róluk második jelentésében, hogy szerzett információi szerint „a karddal és lándzsákkal való harcban kevésbbé ügyesek”.

Városok és erődített helyek ellen rendszerint az idegeneket alkalmazták a legelső sorban, „akiket – Spalatoi Tamás szerint – erőszakosan kényszerítették a hadakozásra; ha pedig észrevették, hogy valaki közülük remeg és nem lelke egész őrültségével rohan a halálba, annak fejét menten leütötték. „Nagyjában ugyanezt mondja róluk Julián is második jelentésében. Maguk a tatárok – írja folytatólag Spalatoi Tamás – nem örömest teszik ki magukat a halálnak; de ha valaki közülük harcközben el talál esni, azt mindjárt kiragadják és félrecipelvén, a legelrejtettebb helyen temetik el s azután a sírdombot elegyengetik és helyét lovaikkal megtapostatják, hogy a sírnak még csak a nyoma se lássék.[12]

[1] Spalatoi Tamás, Hist. Salonit. 38. fej.

[2] Julianus második jelentése Dudiknál

[3] A hazai források közül legbecsesebbek: Rogerius váradi kanonoknak „Siralmas éneke” (Magistri Rogerii Carmen miserabile), aki mint a tatárok foglya maga is ezer meg ezer torturán ment keresztül. Továbbá Tamás spalatói főesperesnek, az egykori híres történetírónak már többször idézett „Historia Salonitanorum Pontificum atque Spalatensium” című munkája. Nagyon érdekes és találó feljegyzéseket hagyott az utókorra II. Frigyes német császár is, továbbá a mongolok khánjainál járt Plan Carpin János (Recueil de Voyages) a pápának és Rubruquis Vilmos, IX. Lajos francia királynak követei. Az ázsiai kútfők adatait és feljegyzéseit a szintén egykoru D'Ohsson gyűjtötte össze „Historie des Mongols” című nagybecsű munkájában. A német munkák közül elsősorban O. Wolff „Geschichte der Mongolen oder Tataren” című, szintén többször idézett munkája érdemel figyelmet.

[4] „Ad sua Tartara Tartari detrudentur” mondja nevezett császár 1241. július 3-án III. Henrik angol királyhoz intézett levelében.

[5] Spalatoi Tamás id. m. 38. fej. – Wolff többször id. munkája 125. oldalán így írja le őket: „Die Tataren waren fast alle mittler Statur, breitschultrig, kurzhalsig, von hoher Brust, starken Rücken, eingezogenen Unterleibes, fest an Knochen und Sehnen, eckigen Gesichts, niedriger Stirn mit grauen oder braunen Augen, aus schiefen Winkeln vorglotzend, stumpfnasig, dicklippig, olivenfarbiger Hautfarbe, spärlichen, struppingen Bart-, aber wuchernden struppigen Haupthaares, am Vordertheil des Kopfes vom Scheitel nach den grossen Ohren zu hufeisenfőrmig geschoren. Ihre Beine waren nach aussen stark gebogen, daher schwerfällig zu Fusse, aber äusserst gewandt und flink auf ihren kleinen, langmähnigen, unansehnlichen, magern aber raschen, ausdauernden Pferden und gleichsam, wie Centauren mit denselben verwachsen. Unerschrocken tapfer bis zur Wuth, waren sie von Kampf und Beute gesättigt, doch immer noch nach Kampf und Beute gierig, nie gefährlicher als im Fliehen, roh, undankbar, viehisch grausam, unbarmherzig, blutgierig, aber wahrheitsliebend unter einander, Prunk hassend, alle Mühsal und Entbehrung leicht ertagend, mässig und Entbehrung leicht ertragend, mässig und nüchtern. Nehben ihrer ersten politischen Tugend eines blinden sclavischen, unbedingten Gehorsams gegen den Willen ihrer Obern, war die erst persönliche eine schweinische Unreinlichkeit, da ihnen von Tschinggis gesetzmässig verboten war, ihre Kleider zu waschen oder zu reinigen und sie dieselben so lange tragen mussten, bis sie ihnen in Stücken vom Leibe fielen. Diese Kleider waren meist roh aus Thierfellen, das Rauhe nach inen gekehrt, zusammen genäht. Den Kopf bedeckten sie mit dem sogenannten tatrischen Hut, einer dreieckigen, spitzen Mütze von Filz oder Fell mit einer Verbrämung am Rande”

[6] Ezekről a vadászatokról Wolff id.m . 128. oldalán a következőket írja: „Neben Bogenschiessen, Pferdetummeln und Ringen, war die Jagd eine Vorübung des Krieges für das Heer und für die Feldherren, ja vertrat die Stelle aller Erziehung und Bildung, denn Jagd und Krieg waren die einzigen Künste und Handwerke der Tartaren, welche in Ehren standen, worauf sich auch fast Alles bei ihnen bezog, namentlich ihre Gesetze.” Majd a 130. oldalon: „Bei den grossen Treib- oder Kreisjagden war die ganze Armee in Flügel, Mitteltreffen u. s. w. geordnet zum Treiben auf den Beinen, umschloss zuweilen einen Umkreis von mehr denn 100 Meilen, um immer auf Commando enger und enger zusammenrückend, alles Wild der Steppen, Berge und Wälder auf einen Raum von etwa 1 Stunde Durchmesser zusammen zu treiben, in welchem dann der Khan mit seinen Prinzen und Grossen u. s. w. ihre Jagdlust büssten. Das übrig belibende Wild wurde auf Bitte der Greise entlassen. Solche Jagden, die nur im Winter oder Herbst gehalten wurden, dauerten Monate lang.”

[7] Hammer, Geschichte der Goldenen Horde 212.

[8] Vassav egykoru perzsa történetiró németre fordított művében ezt olvassuk róluk: „Sie hatten den Muth der Löwen, die Geduld des Hundes, die Vorsicht des Kranichs, die List des Fuchses, die Weitsichtigkeit des Raben, die Raubsucht des Wolfes, die Kampffeurigkeit des Hahnes, die Sorglichkeit der Hühner für die Ihrigen, die Lauerhaftigkeit der Katzen und den Ungestüm des Ebers im Angriff.”

[9] Ezt a köztük járt Ivo írja róluk a bordeauxi érsekhez címzett levelében. (Ivo Narbonensis apud Mathea parisiense Hist. Angliae. 583.)

[10] Hayton Armenien, Histoire des pays orienteaux.

[11] Kisebb csoportokban a folyókon való átkelést úgy hajtották végre, hogy minden lovas a magával hordott 2-2 tej- és viztömlőt úszásra kitünően betanított lovának farkára kötötte s a tatár azokra feküdt rá felsőtestével s így az egész csoport könnyen és biztosan átjutott a tulsó partra. Nagyobb lovas tömegek nagy folyamakon, mint a Volga, Dnjeper, Duna stb. csak télvíz idején, amikor azokat elég vastag jégkéreg borította, keltek át.

[12] Spalatoi Tamás id. m. 38. fej.