Habár a leírt eseményeknek tulajdonképen vajmi kevés közük van a magyar történelemhez és hadtörténelemhez, azért mégis szükségesnek tartottam azoknak legalább dióhéjban való előadását, mert csak azok révén tudjuk kellőleg megérteni azt a rettenetes katasztrófát, amely nemsokára Kiev eleste után szegény szerencsétlen hazánkat érte.

A tatárok által előbb Ázsiában, majd Európában ellenállhatatlan erővel kivívott sikereknek két legfőbb momentuma és rugója seregeiknek mindent lenyügöző és letipró óriási sokasága és embereiknek vérfagyasztó vad kegyetlensége volt. Ahová ez a rettenetes sokaságu vad csorda betette a lábát, ott mindörökre megkondult nemcsak minden élő lénynek – embernek, állatnak, növénynek – hanem minden isteni és emberi alkotásnak is a lélekharangja. Ezt mutatja világhódító útjuk minden mozzanata, mert mindig csak a biztos halált osztogatta. Ezért úgyszólván egyre ment, akár hősiesen kitartott, akár önként megadta magát az ellenfél, mert aki előlük elbújni vagy elmenekülni nem tudott, lett legyen az katona, vagy a legbékésebb, önkéntes hódolatra is kész polgárember és mint ilyen akár fiatal, akár férfi, akár nő, az százszázalékos biztossággal már előre tudhatta, hogy feltétlenül a halál fia lesz. Ezért ha itt-ott, mint pl. Rjazanjnál, Kozelyszknél és Kievnél láttuk, az ellenfél a legnagyobb önfeláldozás révén egy bizonyos ideig dícsőségesen ellenállni és a tatároknak szintén óriási veszteségeket is tudott okozni, azért ez a végeredményt még sem befolyásolta, mert a tatárok elveszett ezreit, ha kellett, nyomban tízezrek, ezeket pedig, ha szükség volt rá, csakhamar százezrek pótolták, úgy hogy az utolsó szó az utolsó kardcsapás mindenütt és midíg az övéké volt.

Egy további nagy előnyük abban nyilvánult meg, hogy az évtizedeken át tartott folytonos háborúskodásban a sereg apraja-nagyja, a közemberek, parancsnokok és a hadvezérek egyaránt a hadviselésben és hadakozásban az ügyességnek oly magas fokát érték el, hogy velük szemben a többi népek már azért is feltétlen hátrányban maradtak.

Dzsingiz khán világhódító politikájából kifolyólag egyes alárendelt csoportjai hadjárati és hadműveleti terveinek is nagyszabásúnak kellett lenniök. E tekintetben mi csak a Batu-, mint bennünket közelebbről érdeklő csoporttal fogunk foglalkozni. Neki nem kisebb, mint Európának, tehát egy egész világrésznek a meghódítása jutott osztályrészül. Hogy hogyan, miképen oldja meg a rábizott feladatot, az az ő dolgva volt. A feladat nagyságához képest a rendelkezésre bocsátott haderő is legalább az akkori európai fogalmak szerint, igen jelentékeny nagyságú volt, sőt mire Szubutáj, a jeles hadvezér jövendő urához és főparancsnokához megérkezett, ennek a seregnek nemhogy megcsappant, hanem több mint 65%-al még meg is növekedett a létszáma. A seregkiegészítésnek ezt a mindenesetre praktikus módját, a leigázott népek fegyverképes elemeinek kényszer útján való besorolása révén, egyébként a tatárok állandóan gyakorolták,[1] ami az emberanyagban beállott fogyatékok pótlása tekintetében az egyes seregcsoport parancsnokokat meglehetősen függetlenítette az anyaországtól. Épígy a helyszínén talált készletekből egészítették ki és pótolták az egyes seregcsoportok a különféle anyagkészletekben, fegyverzetben, ruházatban, lovakban, egyéb jószágban, járművekben stb. beálló fogyatékokat is, nemkülönben az általuk elárasztott vidéknek kellett a seregnek és hozzátartozóinak élelmezéséről is gondoskodnia.

Feladatát Batu nem egyfolytában, hanem terepszakaszról terepszakaszra előrehaladva, oldotta meg. Az első cél, amit maga elé tűzött, a legutóbbi években veszendőbe ment, a Volga-Kámáig terjedő területnek visszaszerzése volt. Ehez Batu seregét két részre osztotta; a Mönke vezényelte, valószínűleg kisebb résznek már csak azért is egyszerűbb és könnyebb volt a feladata, mert minden valószínűség szerint a kúnoknak csak egy töredékével kellet fegyverét összemérnie, ellenben Szubugetájnak mindjárt három különféle néptörzzsel, a mordvinokkal, bolgárokkal és a baskir-magyarokkal kellett lehetőleg egyidejűleg leszámolnia. E népek leigázása kiválóan fontos volt már abból a szempontból is, hogy a további hadműveletek alatt a tatárok jobb oldala illetve háta ne legyen ellenséges támadások veszélyének kitéve. Tudvalevő, hogy az összes említett népek harcratermettség és vitézség tekintetében a lehető legjobb hírnévnek örvendtek. Hogy ennek dacára a tatárok mily gyorsan végeztek mindnyájukkal, az már abból is kitűnik, hogy a szárnyoszlopok útját mérve, a kb. 1000 kmnyi távolság megtevését involváló hadművelet alig néhány hét alatt szerencsésen be volt fejezve. Hogy eközben nagyobb döntő csatákra került volna a dolog, arról egyik krónika sem emlékszik meg, s így valószínű, hogy mindhárom néptörzs, meg lévén győződve az ellenállás hiábavalóságáról, inkább önként hódolt meg a durva és erőszakos vad mongol csordának. De ezzel az illető nemzetek feje fölött ki is volt mondva a halálos itélet, mert azok többé nem szerepeltek mint önálló népek a nemzetek történelmében. Így lett vége a távol Keleten élő fajrokonainknak ép abban az időben, amidőn az európai testvérek azon fáradoztak, hogy szerető keblükre szorítsák és az igaz hitnek megnyerjék őket. Sőt nincs kizárva, hogy a tatár járom alá jutott szerencsétlen baskir-magyarok egyikének-másikának még segédkeznie is kellett a Duna menti Magyarország tönkretevésénél.

Az említett népek leigázása után Batu erejét a Volga mentén a Szimbirszk és Szaratov közti mintegy 300 km. széles szakaszon egyesítvén, átkel a nevezett folyón és mindinkább szűkülő menet-echiquier-vel a már kishitűvé vált morvidok és kúnok birodalmán átkelve, az orosz birodalomba ront be s Rjazanj alá érve, ahol az oroszok az első ellenállást megkísérlik, itt már egész erejét egyesítve veti latba, mely alkalommal hadrejének túlbősége és sokasága nemcsak a kettős átkarolást, hanem az ellenségnek teljes körülkerítését teszi lehetővé. Innen összpontosított erővel Moszkva alá vonul, ahol azonban számottevő ellenállásra már nem is talál.

Moszkva bevétele, kifosztása és felgyujtása után, szerteszét irányított hadoszlopokkal ismét a tőle északra fekvő és a Volgáig terjedő terület meghódítását és leigázását rendeli el bizonyára azért, mert értésére jutott, hogy annak egyes gócpontjain orosz csapatok tömörülnek. Ezeket sorjában levervén, tovább folytatja útját a hadműveletei számára a Szaratov-Moszkva-Novgorod vonala által jelzett s Oroszországot úgyszólván derékon átmetsző, eredetileg kijelölt északnyugati irányban.

Azonban Valdaj alá érve, érdekes fordulópont állott be. Dacára annak, hogy számottevő ellenállásra ezután már nem igen számíthatott, egyszerre önként beszünteti a további előnyomulást és nem hogy az elfoglalt területen helyezné el a szokásos nyári pihenő tartamára csapatait, hanem minden kényszerítő ok és szükség nélkül visszavezeti azokat hadműveleteinek kiidnuló pontjára, a Kaspi tenger, illetve az alsó Volga mellékére.

Ezzel európai hódító politikájának első része, vagyis a világrész északkeleti egyharmadának a meghódítása, ha nem is teljesen befejezettnek, hanem a sikeres befejezéshez igen közelállónak volt mondható.

Eredeti kiinduló pontjára visszatérve, még egy utolsó csapást mér a kúnokra, akiket ezáltal teljesen megfélemlítenie és minden további komolyabb ellenállással való felhagyásra rábírni sikerül.

Ilyen körülmények között már sokkal nyugodtabban és bátrabban foghatott hozzá a jövő évre, illetve a következő télre kiszabott penzumának végrehajtásához, a Don és Dnjeper közti terület elfoglalásához. Ez a terület az első évi óriási kiterjedésű hódítmányhoz képest szinte elenyészően csekélynek látszik, aminek okát alaposabb szemlélődés alapján csakis abban kereshetjük, hogy az 1238/39. évi hadműveletet egy kiválóan fontos mellékhadművelet befolyásolta, illetve zsugorította össze és ez abban állott, hogy Batu szükségesnek tartotta az előző évben leigázott terület legfontosabb északkeleti részébe, ahonnan leginkább számíthatott kellemetlen ellenséges beavatkozásra, egy újabb nagy portyázó körsétát végrehajtó seregoszlopot kiküldeni és csak amidőn megbizonyosodott arról, hogy a baskir-magyarok, bolgárok, mordvinok és az eddig már leigázott oroszok részéről komoly veszedelem immár nem fenyegeti, csak akkor indította útnak másik seregoszlopát az alsó Don mellől Kiev felé előre. És dacára, hogy az előnyomulása közben alig talál ellenállásra, közvetlenül Kiev kapuja előtt, amely városnak bevétele Batu vágyainak úgyszólván netovábbját képezte és dacára annak, hogy a nagy kerülőt végrehajtó másik oszlopnak szerencsésen sikerült Csernigovot is bevennie, itt e vonalon újból megismétlődik a mult évi játék: az egész sereg ismét visszavándorol hadműveleteinek kiinduló pontjára, az alsó Don menti területre. Vagyis a kép, amely Batu hadműveleteinek nyomán szemeink elé tárul, a következő: Az úgynevezett hadműveleti alap, a bázis, vagyis az évenkénti hadműveletek kiinduló pontja – ami alatt természetesen nem pontot, hanem területet kell értenünk – Batu hadviselésében igen fontos szerepet játszott. Itt látta el, itt szerelte fel seregét a szükségesekkel a következő évi hadjáratra. Ez a hadműveleti alap eredetileg az Ural folyó mögött feküdt; a következő évben áthelyezte azt az Ural és a Volga közé, részben utóbbin túl is menve; s végül 1238-ban ez az alap délnyugat felé egészen a Kaukázusig, illetve a Krim félszigetig tolódik el. Vagyis más szóval Batu összhangzásban hadműveleteinek évenkénti fokozatos délnyugati irányba való terelésével, hadműveleti bázisát is megfelelően mindig ugyanabba az irányba tolja el, ami kétféle szempontból volt előnyösnek mondható. Először a hadműveleti alap és a belőle kifolyó, illetve megindítandó hadműveletek a lehelyesebb viszonyba kerültek egymással, másodszor pedig a hadműveleti alapnak évenkénti eltolása által az oda visszatérő seregek mindig friss, előzően még ki nem élt és ki nem használt területre tértek vissza. Végül még az az előnye is megvolt ennek az évenkénti önkéntes visszatérésnek, hogy az ellenfelekben folyton azt a reményt ébresztette, hogy a legutóbbival talán vége is szakad a tatárok további terjeszkedésének. Viszont elvitázhatlan, hogy ez az évenkénti visszatérés sok felesleges strapát okozott a seregnek. Ezért a későbbkori nagy hadvezérek több ciklusra terjedő hadműveleteiknél az egyes ciklusok végén elért területen rendeztek be maguknak újabb hadműveleti alapot, ami kivált azon időponttól kezdve vált fontossá, amidőn a seregek magva már nemcsak lovasságból, hanem gyalogságból is állott, mely fegyvernemet feltétlenül meg kellett kímélni ily óriási hiábavaló hátra és újból előre való menetek végrehajtásától.

Hogy Kiev bevételére és az onnan tovább indítandó hadműveletekre Batu minő alapossággal készült elő, annak legjobb bizonyítéka, hogy az 1239-ről 1240-re hajló télen mindennemű hadműveletektől eltekintett és nagyban véve nyugodtan megmaradt a legutolsónak említett Volga-, Don-, Krim- és Kaukázusmenti hadműveleti bázisában.

Az a körülmény, hogy Batu egyik alvezérének tárgyalásai révén lehetőleg harc nélkül igyekezett Kiev birtokába jutni, szintén amellett szól, hogy a tatárok fővezére Kiev megvételét nem valami könnyű feladatnak vélte, neki pedig további hadműveleti tervére való tekintettel érdekében állott, hogy Kievvel a lehető legrövidebb idő alatt végezhessen.

A leírt hadműveletek mind koncepció, mind végrehajtás tekintetében valóban nagyszabásúaknak és az akkori idők mértékével mérve, feltétlenül helyeseknek mondhatók. Batu azok révén nagystílű hadvezér, alparancsnokai pedig igen ügyes, tetterős és feltétlenül megbízható segítőtársak színében tűnnek fel, akik a vasszigorral vezetett, felette kezes csapatokkal még a legnehezebbnek látszó problémákat is biztos kézzel oldják meg amin különben a rendelkezésünkre álló óriási túlerő mellett nem is csodálkozhatunk.

Éles ellentétben áll ezzel a céltudatos vezetéssel és hadműködéssel szemben az orosz herecegek örökös viszálykodása, civódása és partikuláris fellépése, ahelyett, hogy közös erővel arra törekedtek volna, hogy a tatárok által ellepett területeken összpontosított és együttartott erőkkel igyekeztek volna a barbár hordák további előnyomulásának gátat vetni.

Hogy Dimitrij tanácsának volt-e döntő befolyása Batunak további és főkép Magyarország ellen indított hadműveleteire, azt nem tudjuk megállapítani, de én azt hiszem, sőt Batunak Béla királyhoz intézett, fentebb közölt levele e legjobb bizonyság arra, hogy Magyarország Dimitrij tanácsa nélkül sem kerülte volna el az elementáris erővel feléje hömpölygő s végül teljesen reá zúdult katasztrófát.

[1] Erre és egyéb eljárásaikra nézve Julián második jelentése a következőket tartalmazza: „A hatalmukba kerített birodalmak királyait, hercegeit és főurait, akikről feltehetik, hogy újból felkelhetnek ellenük, minden teketória nélkül agyonverik. A meghódított országok katonaságát és harcképes lakosságát arra kényszerítik, hogy fegyveresen előttük menve, ők vezessék be az ütközeteket, csatákat. A férfilakosság le nem gyilkolt és katonaszolgálatra nem alkalmas részét a föld megművelésére hagyják vissza s ezek között osztják szét a hadiszolgálatra kötelezettek vagy legyilkoltak nejeit, leányait és nőrokonait, úgy hogy azok mindegyikére 10 vagy még ennél is több asszony vagy leány jut. A fentiek szerint harcolni kényszerített idegeneknek, akármily hősiesen viselkednek is, kevés elismeréssel adóznak és nem bánják, ha tömegesen is elpusztulnak, ellenben ha visszavonulni merészelnének, könyörtelenül felkoncolják őket. Ezért ezek a szerencsétlenek inkább harcközben, mint a tatárok fegyvereitől akarnak elpusztúlni. Ezért a legvitézebbül harcolnak, nemhogy utána tovább éljenek, hanem hogy minél gyorsabban elpusztuljanak.”