11. számú melléklet.

A mongolok, illetve tatárok[1] már ősidőktől fogva Közép-Ázsiában az Altai és a Tiensän hegység vidékén nomád és rabló életmódót folytattak, akiknek támadásai ellen Kina uralkodói már a Kr. e. III. században a 2450 km. hosszú 161/2 m. magas és felül 5 m. széles, hatalmas, „kinai nagy falat” építették. A mongolok világtörténelmi jelentősége azonban csak akkor kezdődött, amikor Temudzsin nevű törzsfőnökük 1206-ban hosszantartó kegyetlen harcok után az összes mongol törzseket egyesítvén[2] ura lőn majd egész Közép-Ázsiának s mint ilyen a Dzsingiz khán (a m. leghatalmasabb uralkodó) nevet vette fel. Ez a nagy hódító 1211 és 1215 között változatos harcok és küzdelmek között mindenekelőtt Kina északi részét foglalta el s aztán nyugat felé fordította figyelmét.

Itt a Sir Darja és Amu Darja vidékén Szamarkand székhellyel Muhamed Kotbeddin szultán trónolt Khovarezmiának nevezett dúsgazdag birodalmában. Dzsingiz khán ezt a virágzó birodalmat 1218 és 1223 között rettenetes kegyetlenségek és borzalmas vérengzések közepette teljesen tönkretette és a lakosokat, kivéve a seregébe besorozottakat, irgalmatlanul leölette.[3] A szerencsétlen Muhamed szultán barbár ellenségei elől mindenéből kifosztva, a Kaspi tengerre menekült, ahol 1221 január 11-én tüdőgyulladásban halt meg.[4] Utóda, a hős Dselalledin szintén tehetetlen volt a mongolok, illetve a tatárok vad csordáival szemben, aki még ugyanazon év őszén az Indus mentén 30.000 emberrel Dzsingiz khán 300.000 emberével szemben csatát vesztett és csak egyedül tudott utolsó pillanatban a folyón átúszva megmenekülni. A folyamon túl rekedt anyját, feleségét és gyermekeit összes vitézeivel együtt Dzsingiz khán egy szálig lemészároltatta.

Eközben a mongolok egyik csoportja Dzsingiz khán egyik fia Dsudsi alatt az 1220. év végén a Kaspi tengert északról megkerülve, az Alsó Volga tájékára vonult s az ottani kún és tatár népeket hatalma alá hajtván, a későbbi Kipcsak birodalom alapját vetette meg, 1222 elején pedig Dzsingiz khán másik két seregcsoportja Dsebe és Szubugetaj vagy röviden Szubutaj parancsnoksága alatt a Kaukázoson át, melynek szorosaiban a jasszok és alánok majd hogy teljesen agyon nem verték őket, jutottak ugyancsak az Alsó-Volga mentére. Innen az egyesült mongol-tatár hadak 1222 november végén felkerekedve, egy részük a Krimi félszigeten át, más részük a Volga és Don alkotta szűk földszoroson keresztül törtek be a kúnok tulajdonképeni birodalmába, útjukban mindent elpusztítva és felperzselve. A kúnok fejedelme, Kötöny vagy Kuthen (másként Kotjak, illetve Kotjan) seregével kitért a két oldalról fenyegető veszély elől és a kievi és csernigovi orosz hercegek birodalma felé huzódott vissza, felszólítván őket, hogy segítsék őt és együtt menjenek előre a közös ellenség leküzdésére.

Erre az összes orosz hercegek, akik ebben az időben teljesen önállóan és függetlenül uralkodtak a számos részre szakadt orosz birodalomban, Kievben tanácskozásra gyűltek össze és a tatárok megtámadását elhatározván, a kúnokkal együtt megkezdték az előnyomulást a Don középső folyása felé. Útközben a Dnjeperen túl egy tíztagú tatár küldöttség jelent meg az oroszok táborában, amely szövetséget ajánlott nekik a kúnoknak mint közös ellenségnek megsemmisítésére és országuk tönkretételére. De az oroszok a tatár küldöttséget legyilkolták és inkább megmaradtak a kúnok oldalán. Az egyesült orosz-kún sereg útját folytatva, 1223 június 16-án[5] az Azovi tengerbe ömlő Kalka folyó mellett ütközött össze a tatárokkal és utóbbiakat már majdnem végkép megverte, amidőn a kúnok az ellenségnek hátat fordítva, az oroszokat is magukkal rántották. „Az egyes orosz csoportok által kifejtett ellenállás – mondja Wolff id. m. 108. old. – csak arra volt jó, hogy a vereséget még nagyobbá tegye; 6 herceg, 70 legkiválóbb nemes és az egész seregnek 9/10-része elpusztult. A gyáva, áruló kúnok, ennek a háborúnak és romlásnak okozói, azzal is megmutatták alávaló jellemüket, hogy a velük együtt visszafutó oroszokat, hogy azok lovait és fegyverzetét megkaparítsák, gúnyolódva agyonverték s így a rettenetes vereséget még véresebbé tették.” A többit aztán a tatárok végezték el, akik a deszkák közé préselt és ekként halálra kínzott fogoly hercegeken ülve, ültek győzedelmi tort a csata színhelyén. Innen a tatárok ölve, gyilkolva, rabolva és gyújtogatva, szóval mindent tövig elpusztítva egészen a Desna folyóig nyomultak előre, ahonnan aztán az ősz kezdetén minden különös ok nélkül visszafordultak s a telet a Volga és Ural között a Kaspi tenger mentén töltötték. A visszafordulásnak és a hadműveletekben beálló szünetnek legfőbb oka az volt, hogy a világuralomra törő Dzsingiz khán tekintetét egy időre a Nyugat felől ismét délkelet, a kinai birodalom felé fordította, hogy azt lehetőleg teljesen hatalma alá hajtsa. A beállott hadműveleti szünetet arra is felhasználta a mongolok leghatalmasabb khánja, hogy a nagy hódítások, iszonyú öldöklések[6] és pusztítások révén máris rengeteg arányokat és kiterjedést öltött birodalmát fiai, rokonai és hívei között igazgatás céljából felossza. Ugyanekkor az Altai hegységtől a Volgáig és dél felé a Balkas tó – Arál tó – Kaspi tenger vidékéig terjedő és ez alkalommal először Kipcsaknak[7] nevezett rész kormányzójává Dzsingiz khán Dsudsi fiát nevezte ki, aki annak igazgatását 1224 év őszén vette át.

Dsudsi 1227 február havában 30 éves korában hosszas betegség után elhalálozván, utóda 40 fia közül a második, Batu, lett, miután a legidősebb, Orda nevű, öccse javára önként lemondott a nagy tisztségről.

Nemsokára azután, 1227 augusztus 18-án Dzsingiz khán is meghalt 22 évi uralkodás után 66 éves korában. Utóda, másik két testvérének, Csagatajnak és Tulujnak unszolására, Ogodáj vagy Oktáj fia lett. Ez eleinte figyelmét szintén birodalmának ázsiai részére fordította, ami alkalmat adott az oroszoknak és kunoknak, hogy ismételt erőfeszítések árán a tatárokat végre 1234-ben a Jaik vagy Ural folyó mögé visszaszorítsák. Kínának legyőzése után Oktáj végre elérkezettnek látta az időt, hogy ismét Európában folytassa a félbehagyott hódító hadműveleteket, mi célból 1235-ben Szubutáj, a többszörösen kipróbált és fényesen bevált hadvezér parancsnoksága alatt Batunak, Kipcsak kormányzójának 300.000 főnyi sereget küldött segítségül, amely útközben a sorai közé beállni kényszeríett török és tatár hordák révén félmilliónyi lovas haddá szaporodott fel. Ezzel a sereggel Batu 1237 őszén támadólagos szándékkal átlépte a Jaik folyót.

A mongol sereg egy része Mönke vagy Menku, Tuluj fiának parancsoksága alatt a Kaspi tengertől északra az Ural és a Volga alsó folyásai között lakó kúnok és besenyők ellen fordult és azokat megvervén s országukat elpusztítván, a Volga mentén felfelé Szaratov irányában nyomult előre. Egyidejűleg a sereg többi része Szubutáj parancsnoksága alatt Nagy-Magyarországnak és Nagy-Bulgáriának a Kamatól délre fekvő részeibe tört be s ott is mindent elpusztítván, a bolgároknak akkoriban igen hires fővárosát, Bolgarit teljesen tönkretette.

Ennek elvégzése után Batu 1237 november havában a Volga mentén összevont seregével a nevezett folyón Szimbirszk és Szaratov között több oszlopban átlépve, európai területre tette át hadműveleteinek színhelyét, ahol a hozzája csatlakozott vad és kegyetlen mordvinok mint az oroszok esküdt ellenségei, igen nagy segítségére voltak neki. Ezek a mordvinok arról voltak híresek, hogy náluk aszerint becsülték meg az embert, hogy életében hány ellenséget ölt meg és hogy csak annak engedték meg a nősülést és csak az viselhetett sarkantyút, aki legalább egy emberi koponyával dicsekedhetett, amelyet mindenki rendszerint billikom gyanánt használt.

Az első komolyabb ellenállást az oroszok Rjazanjnál fejtették ki, amelynek erődítéseit a tatárok és mordvinok december 16.-tól kezdve 6 napig tartó ostrom után végre hatalmukba kerítették s aztán a város és annak környékén iszonyú pusztítást vittek véghez.[8]

Rjazanjról Batu Kolomnára nyomúlt elő, ahol Vszevolod Jurijnak vagyis Györgynek vitéz fia és Igorovics Román fejtettek ki egyideig ellenállást. Majd Moszkvára került a sor, amelyet a tatárok szintén felgyujtottak és kifosztottak.

Moszkva alól Batu serege több oszlopra oszolva folytatta előnyomulását. Az egyik seregcsoport a Kljazma mentén a jól megerődített Vladimir felé vette irányát, amely 4 napi vitéz ellenállás után 1238 február 6-án szintén a barbárok kezére került. Innen ez az oszlop Gorodjecen, Jurjevecen, Galicson és Kosztromán át Mologa felé vette irányát, amelynek közelében a Sit folyó mött II. Jurij vagyis György nagyherceg szervezte meg az ellenállást. Ide felé tartott Vladimir és Moszkva alól két más tatár seregoszlop is, mig a negyedik Tver és Torzsokon át Valdaj felé nyomult előre.

A Siten ellenállást kifejtő orosz sereget a sokszoros túlerővel fellépő tatárok 1238 március 4-én körülfogták és szintén teljesen tönkreverték; az orosz nagyherceg több rokonával, így többek között Györgygyel, a suzdali fejedelemmel együtt szintén felkoncoltatott. Mologa alól Batu egész erejét Valdaj irányában Novgorod felé szándékozott latba vetni, de március közepe táján Valdaj alá érve, itt az időközben beállott olvadás következtében az egész vidék sártengerré változott át, ami Batut a visszavonulás megkezdésére késztette, amelyet a sereg több oszlopban hajtott végre. Ezek egyike Kozelyszknél nem remélt ellenállásra talált, úgy hogy itt több mint 4000 tatár 3 hercegükkel együtt életét veszté. Innen a tatár sereg, útközben gyilkolva, rabolva és mindent elpusztítva, nagyjában a Don és a Volga mentét követve, a Kaspi tenger mellékére vonult. Az útjukba eső kúnok, minden nagyobb összeütközés elől kitérve, előbb a Don, majd a Volga mögé húzódtak vissza.

Az 1238/39-iki tél folyamán Batu mindenekelőtt a kúnokkal akart leszámolni, akiket a Volga és a Kaspi tenger mentén Asztrachántól nyugatra csatára kényszerített és teljesen széjjelvert. Kötönynek, a kúnok khánjának sikerült seregének egy részével a Don mögé jutnia, honnan aztán a hozzája csatlakozó kún lakosságal együtt, a tatárok nyomásának engedve, s velük ismételten összeütközve, kénytelen volt fokozatosan mindíg tovább nyugati irányban vonulni. A visszamaradt fegyverképes lakosságot Batu serege létszámának növelésére használta fel, amellyel aztán a Kaspi tenger, Volga, Don és az Azovi tenger között, továbbá a Krimi félszigeten és dél felé egészen a Kaukázus mentéig helyezkedett el.

Ugyane télen Batu seregének egy tekintélyes részét a Volga-Kama mentén fölfelé a mordvinok, továbbá Nagy-Bulgária és Nagy-Magyarország végleges meghódítására küldte ki. Ennek sikeres végrehajtása után, amiről azonban részletesebb adatok nem állnak rendelkezésünkre, ez a sereg nagyban véve a Oka mentén fölfelé haladva, Csernigov felé vett irányt és azt 1239 tavaszán szívós ellenállás után be is vette és tönkre tette. Ugyanakkor egy másik seregoszlop a Don mellől a Dnjeper mentén előnyomulva, Perejaszlav előtt termett, mely város önként megnyitotta kapuit a barbárok előtt, akik azt annak dacára mégis teljesen kifosztották, lakósait pedig kivétel nélkül kardélre hányták. A tőszomszédságban levő Kievet Batu ezúttal nem bántotta, valószínűleg azért, mert már újból tavaszodni kezdett, amikor a Dnjeper és mellékfolyóinak, különösen pedig a Pripjatynak környéke teljesen víz alá kerül s így összes erejét Csernigovnál egyesítvén, azzal Gluchovon át a nyár tartamára ismét a Don mentére, illetve a mögé vonult vissza.

Dacára annak, hogy a még életben maradt orosz hercegek most már teljesen tisztában lehettek, hogy a tatárok részéről az egész orosz birodalmat a végveszély fenyegeti, azért még sem fogtak össze, hogy közös erővel útját állják Batu további terjeszkedésének, hanem még mindíg kölcsönös cívódásban és viszálykodásban éltek egymással. Így többek között Jaroszláv kievi nagyhercegnek távollétét, aki a tatárok 1237. évi előnyomulásának és nagy pusztításainak hírére Novgorodba sietett, hogy ott az ellenállást megszervezze, Mihály csernigovi herceg arra használta fel, hogy Kievet s annak révén a nagyhercegi címet is magának megkaparítsa. Épígy megszerezte magának Mihály 1235-ben Halicsot is, de amidőn azt 1238-ban legidősebb fiának, Rosztiszlávnak átengedte, Daniló utóbbit csakhamar megtámadván, nemsokára ismét visszaült régi hercegi trónjára. A kievi nagyhercegségből kikopott Jaroszláv Valdimirt vagyis Ladomért kapta osztályrészül. Ily szomorú képet mutatott Oroszországnak még megmaradt része, amidőn 1240 ősz elején Batu megbizásából Menku vagy Mönke tatár vezér egy válogatott csapat élén Kiev előtt megjelenve, a város önkéntes megadását követelte. Ez nem vezetvén célhoz, Menku egy újabb küldöttséget menesztett Mihály nagyherceghez, amely minden áron személyesen akart vele érintkezésbe lépni a tárgyalások felvétele, illetve a titkos utasítás szerint annak foglyulejtése véget. Ezt a küldöttséget azonban Mihály legyilkoltatta annak jeléül, hogy semmiféle tárgyalásokba bocsátkozni nem hajlandó és hogy el van készülve a végső ellenállásra. Amikor azonban nemsokára híre érkezett, hogy immár Batu egész seregével élén Kiev felé tart, Mihály annyira megijedt, hogy a maga személyére Konrád mazoviai herceghez menekült, Rosztiszláv fiát pedig IV. Bélához Magyarországba küldötte. A megüresedett hercegi székbe nyomban a szmolenszki Rosztiszláv ült bele, de azt viszont haladéktalanul a halicsi Daniló kergette el. De ez se tartotta tanácsosnak a tatárok támadását a városban megvárni s így annak védelmét a vitéz Dimitrij bojárra bizta.

Az orosz krónisták a Kiev alatt összpontosított tatár sereg létszámát 600.000-re teszik, amely november vége felé a már befagyott Dnjeperen átkelvén, a várost nyomban teljesen körülzárta. Ez oly nagy zajjal járt, hogy a megszámlálhatatlan lovak nyerítése, a rengeteg számú ökrök és tevék bőgése, a barbárok velőt rázó kiáltozása és a véget nem érő szekerek nyikorgása és csörömpölése miatt a városbeliek alig értették meg egymás szavát. Mindazonáltal Kiev védői és lakósai halált megvető bátorsággal szálltak szembe a rájuk váró veszedelmmel.

Batu nyomban felállította ostromgépeit és azonnal hozzáfogott az ostromhoz, amely a védők szívós ellenállása folytán elég kemény diónak bizonyult. Végre december 6-án az ugyancsak halálra fáradt tatárok megmászhatták a már omladozófélben levő falakat s aztán kezdetét vehette a már csak rövid ideig tartó, de annál elkeseredettebb végső küzdelem.[9] Az oroszok bátor vezére, Dimitrij, súlyos sebekkel esett Batu fogságába, aki vitézségére való tekintettel megkegyelmezett életének. Ezért Karamsin szerint állítólag Dimitrij lett volna az, aki egyrészt hálából, másrészt, hogy a vad hordák minél előbb elhagyják a már annyira megkínzott és kifosztott Oroszország területét, azt javasolta volna Batunak, hogy minél előbb a hatalmas és gazdag Magyarországra vesse magát.

[1] Kézai c. 4. pontjában azt írja: „Mongoli sive Tartari”. – Spalatoi Tamás, Hist. Salonit, I. c. 354. szerint a tatárok saját nyelvükön „mongoli”-knak nevezték magukat. Ez arra enged következtetni, hogy ennek a népfajnak az eredeti törzse az ázsiai mongol volt s azoknak az idők folyamán Európába átszármazott, török elemekkel keveredett elemeit itt tatároknak keresztelték el. Alapjában véve azonban a mongol és tatár ugyanazon népfajt jelenti.

[2] Hogy ez mily módon, minő erőszakosságok és kegyetlenkedések mellett ment végbe, abból is kitűnik, hogy az egyik döntő csata után a neki nem engedelmeskedő törzsekből ejtett foglyokat 72 üstben élve megfőzette. (Wolff, Geschichte der Mongolen oder Tataren, 38.)

[3] Ennek illusztrálásául mint érdekes epizódot felemlíthetjük, hogy Hammer-Purgstall, Geschichte der Goldenen Horde című műve 85. old. szerint egyedül Nisapur város környékén nem kevesebb mint 1,747.000 ember vesztette életét, azzal pedig maguk a tatárok dicsekedtek, hogy Heratnál 1,600.000 embert gyilkoltak le s így érthetővé válik, hogy a Khovarezmiában 1218-tól 1223-ig legyilkolt emberek száma összesen 181/2 milliót tett ki. Az évkönyvek feljegyezték továbbá, hogy épúgy, mint Jeruzsálem ostrománál Titus vérengző bestiái tettek, az Amu Darján való átkelésnél a tatár hordák az egyik öregasszony életét csak azért kimélték meg, mert az egy igen értékes drágagyöngy átadását igérte. Miután az anyóka csakhamar bevallotta, hogy a kérdéses gyöngyöt lenyelte, a tatárok nyomban legyilkolták s miután a keresett kincset annak beleiben tényleg megtalálták, ezért a környéken levő összes élők és halottak hasát felvágták anélkül persze, hogy ezúton a remélt kincsek birtokába jutottak volna.

[4] „Am 11. Januar 1221. – írja Wolff id. m. 81. oldalán – starb so Muhamed Khotbeddin nach 20 jähriger Regierung unter einem kleinen, ärmlichen Zelte in solcher Dürftigkeit, dass er, einst der reichste und prächtigste Fürst seiner Zeit, nur in eine Decke gewickelt konnte beerdigt werden.”

[5] Ezt az időpontot Hammer-Purgstall jelöli meg id. m. 86. oldalán a csata napjául, míg Taticsev, Istoria Rossijkoja III. 440. szerint a csata június 2-án lett volna, Karamsin pedig úgy véli Geschichte des russischen Reichs című munkájában, hogy az 1224 május 31-én vívatott.

[6] Hogy ezek az öldöklések minő arányokat öltöttek, kitűnik abból is, hogy kínai feljegyzések szerint az 1211-1223. közti években csupán Kinában és a vele szomszédos Hyában a tatárok 18,470.000 embert, tehát ugyanannyit öldöstek le, mint 1218-tól 1223-ig Khovarezmiában. Itt Kínában a legtöbb helyen 100 lakos közül alig maradt meg kettőnél több.

[7] Hogy Kipcsak alatt később mit értettek – Kipcsak alatt most már Dnjepertől az Ural folyóig és a Fekete tengertől és Kaspi tótól északra általában az 50. szélességi fokig, vagyis nagyban a Kiev mellett fekvő Perejaszlav-Charkov-Kamicin-Mergenyevszkijig terjedő vidéket kell értenünk..

[8] Erről Wolff id. m. 142. old. a következőket írja: „Am 6. Tage, den 21. Dezember 1237, stürzten Mauerbrecher einen Theil der Mauer nieder, die damals üblichen hölzernen Thürme und Veberbaue derselben wurden in Brand gesteckt, durch Rauch und Flammen stürmten die Barbaren durch die Breschen in die Stadt und begannen ein gräuliches Morden. Der Fürst Jurij, seine Gemahlin, seine Mutter, seine Söhne Feodor und Ivan, die Bojaren, das Volk, ohne Unterschied des Geschlechts, Alters und Standes, wurden niedergemetzelt oder unter entsetzlichen Martern elendiglich gemordet. Viele wurden gespiesst, andere zur Kurzweil mit Pfeilen erschossen, den säugenden Müttern die Brüste abgehauen, andern lebendig die Eingeweide herausgerissen, die Haut abgeschunden, Nadeln oder Holzsplitter unter die Nägel getrieben, junge Nonnen, Frauen und Mädchen in den Kirchen vor den Augen ihrer sterbenden Aeltern, Gatten und Verwandten viehisch geschändet und gemordet, die Priester lebendig gebraten u. s. w. Mehrere Tage dauerte das Morden, alle Gebäude der Stadt und Umgegend sanken in Asche und kein Auge blieb offen, solch ein entsetzliches Verderben zu beweinen.”

[9] Erről Wolff id. m . 152. oldalán a következőket olvassuk: „Endlich am 6. Dezember 1240 erstiegen die Tataren die Mauern, aber erst nach einem so wüthenden Kampfe, dass sie erschöpft auf denselben niedersitzen und ausruhen mussten, ehe sie durch nachdringende Schaaren verstärkt, den Kampf in den Strassen der Stadt fortsetzen konnten. Denn auch hier noch leisteten die überiggebliebenen Vertheidiger einen würthenden Widerstand; nur über die Leichen der heldenmüthigen Bürger und Krieger konnten die Barbaren bis zu den Kirchen vordringen, in welche sich alle Wehrlose mit ihren besten Gütern geflüchtet hatten. Besonders in der grossen Metropolitan-kirche, Zehnt-Kirche unserer lieben Frauen genannt, und auf dem flachen Dache derselben hatten sich Tausende von Greisen, Weibern, Kindern, Priestern, Mönchen und Nonnen mit grossen Massen köstlicher Habe zusammen gedrängt; ehe die Feinde sich zu derselben hindurchwürgen konnten, brachen die Gewölbe unter der übermässigen Last, gewaltige Gebäude stürzte in sich zusammen und begrub Alles, was darauf und darinnen war, unter seinen Ruinen. Die Tataren, hier um die reiche gebracht, wütheten um so grausamer; Alles, was lebte, wurde gemordet, alle Gebäude durch Feuer zerstört . . . . Selbst die Grüfte der Todten wurden nicht verschont, die Gebeine der Fürsten und Grossen hinausgeworfen, von den Füssen der Barbaren und den Hufen ihrer Pferde zerstampft . . . . .”