11. számú melléklet.

A fentebb említett hittérítési munka közben a Domonkos-barátok a régi magyar évkönyvek és krónikák nyomán és hallomás útján is arról értesülvén, hogy amidőn eleink az Ural mentéről kivándoroltak, azok egy része Ázsiában maradt, elhatározták, hogy maguk közül négyet kiküldenek, hogy a vérrokonokat fölkeresve, őket a keresztény vallásra megtérítik. Ez még II. Endre idejében történt. A négy dominikánus el is indult és három évi viszontagságos és küzdelmes utazás és keresgélés után a buzgó szerzetesek egyike, Ottó, nyomukra is akadt, amennyiben az egyik pogány birodalomban tényleg találkozott magyarokkal, akiktől megtudta, hogy merre laknak, de ő már oda nem jutott el, mert sietve visszatért a Duna menti Magyarországba, hogy társakat szerezve, újból útnak induljon a rokon népek megtérítésére. De alig hogy haza érkezett, nyolcad napra meghalt, épen csak hogy közölhette megbizóival, hogy merre járt és mit tudott meg.

Béla, akkor még ifjabb király és egyuttal Erdély kormányzója, szintén értesülvén a dologról, az újabb útra jelentkezett 4 szerzetest 1235. nyár derekán Bulgárián át Konstantinápolyba kísértette, ahol akkor Briennei János (1229-1237.) volt a latin császár és őket szükséges utiköltséggel is ellátta. Konstantinápolyból 33 nap alatt a Fekete tengeren áthajózván, az Azovi tenger mellékére értek, honnan aztán a Kubantól délre szárazon folytatták útjokat, miközben az említett folyó felső folyása mentén görög papokra találtak, de azok népe és fejedelme még a pogány szokásoknak hódolt, mert utóbbinak nem kevesebb mint 100 neje volt. Ezek egyike, a legelső, kegyébe fogadta a magukat kereskedőknek mondott barátokat és mindennel ellátta őket, amire szükségük volt. Ötven napi ott időzés után nekivágtak a pusztának, ahol sem embert, sem tanyát nem találtak. Majd Alániába értek, ahol vegyest laktak pogányok és keresztények, de folytonos háborúságban, úgy hogy még az aratást is fegyverben kellett végezniök. A sok nyomorúság és nélkülözés kettőjüket visszatérésre bírta, kettő pedig, Julián és Bernát, folytatván útját egy nagy pusztaságon át végrehajtott 37 napi kínos-keserves utazás után, valami Veda nevü mohamedán országnak Bunda[1] nevű városához értek, ahova azonban a muzulmán nép nem akarta őket bebocsátani. Hideg, esős időben szabad ég alatt tanyázván, a már régibb idő óta betegeskedő Bernát meghalt s így most már Julián egyedül maradva, egy mohamedán pap szolgálatába állott, aki nejével Nagy-Bolgárországba menve, Juliánt is magával vitte. Itt már nagy és gazdag városok voltak, amelyek egyikében Julián egy Nagy-Magyarországból odakerült asszonnyal találkozott, aki bolgár emberhez ment férjhez. Ettől megtudta, hogy már csak két napi utat kell megtennie, hogy célját elérje. Utra is kelt és meg is találta a magyarokat, akik meghallván, hogy ő is magyar, nagyon megörültek neki és házról-házra járva, faluról falura vezették. Hogy Julián minőknek találta őket, azt már az I. rész 6. oldalán a 24. jegyzet alatt említettük. A hagyományokból nekik is volt tudomásuk róla, hogy a keresztény magyarok tőlük szakadtak el, de hogy hova lettek, azt nem tudták. Azt is megtudta Julián, hogy a magyarok szomszédjai tatárok, akikkel már sokszor kellett hadakozniok s akiket egy ízben már le is győztek, mely időtől kezdve velük szövetségesi viszonyban állanak. Véletlenül most is ott volt a magyaroknál néhány tatár, egyikük a tatár fejdelem követe, aki elmondta, hogy az a tatár sereg, amely oda 5 napi járásnyira van, Németország ellen készül.[2] Elmondta továbbá a tatár követ, hogy az ő hazájukon túl egy nagyon számos, hatalmas termetü és aránytalanul nagyfejü nemzet lakik s hogy ez a „kutyafejü tatár”-nak nevezett mongol nép már útra készen áll és csak a Perzsiából visszatérő seregrészt várja be, hogy aztán az összes többi népek leigázására elinduljon. Ettől fogva Juliánnak, bárhogy marasztalták is a magyarok, nem volt többé maradása, mert félt, hogy a tatárok előnyomulásának árjába kerülve, elpusztul s akkor kárba veszett egész eddigi munkája s otthoni magyar testvérei nem tudják meg, hogy megtalálta a sokat keresett testvér-népet. Ennélfogva 1236 június 21-én visszafelé indult tehát, még pedig a magyarok utasítása szerint nem délnek, hanem nyugatnak, a Káma-Volga mentén, majd felváltva szárazon és vízen a mordvinok, oroszok és lengyelek földjén, amily gyorsan csak lehetett és még ugyanazon év december 27-én hazaérkezett Magyarországba, ahol nagy örömmel fogadták.[3] Szerzete hamarosan újabb négy barátot küldött Oroszországon át Nagy-Magyarország felé, de útközben György, a szuzdali fejedelem nem engedte tovább őket, mert nem akarta, hogy a pogány magyarokat a római katholikus hitre térítsék át.[4] Ezalatt Julián Rómából, ahol útjáról jelentést tett, visszaérkezve, 1237 nyarán Béla király felhívására ismét elindult a kellő ajánló levelekkel felszerelve Oroszországon át Nagy-Magyarország felé. Azonban az orosz-bolgár határhoz érve, megtudta, hogy a tatárok már elpusztították Nagy-Bulgáriát, Nagy-Magyarországot és most már csak a telet várják, hogy Oroszországra törjenek. Ily körülmények között Juliánnak vissza kellett fordulnia. Útközben Szuzdalban György fejedelemtől megtudta Julián, hogy a tatárok éjjel-nappal azon tanakodnak, miképen juthatnának el legkönnyebben a keresztény Magyarországba, hogy azt és utána Rómát és ami még azon túl van, hatalmuk alá hajtsák. Hogy ez mind igaz, annak jeléül egy IV. Bélának szóló levelet is adott át neki, amelyet a mongolok khánja követek útján akart Magyarországba küldeni, de ő a követeket elfogta s a levelet tőlük elvette. A levél eképen hangzott: „Én Szain (vagyis a tökéletes, a tündöklő, t. i. ez volt Batu khán mellékneve), a mennyei király küldötte, kinek hatalma van, hogy felemelje azokat, akik meghajolnak előtte, viszont letiporja mindazokat, akik ellenkezni mernek velem. Csodálkozom, hogy te, Magyarország királya, bár már harmadszor[5] küldtem hozzád követet, egyet sem küldtél vissza, sőt nem is válaszoltál. Tudom, hogy hatalmas és gazdag király vagy, hogy sok a vitézed és magad uralkodol nagy országodon. Azért nem is hiszem, hogy önként meghódolj nekem, bár jobb és okosabb volna, ha megadnád magad. Tudomásom van róla, hogy az én szolgáimat, a kúnokat[6] oltalmadba fogadtad. Azt üzenem tehát neked, ne tartsd őket tovább magadnál, nehogy ellenségeddé váljak miattuk. Nekik könnyebb elmenekülni mint neked, mert nekik nincs házuk, sátrakban laknak s így könnyen elfuthatnak, de te házban lakol, neked váraid és városaid vannak; hogy fogsz te elmenekülni kezeim közül?”[7]

Hogy ez nem puszta fenyegetés volt, hanem hogy a levélben foglaltatkat legott a tett is követte, azt hamarosan bővebben előadjuk majd, de előbb a mongol illetve tatár uralom geneziséről és ennek a rettenetes népfajnak hazánk megtámadása előtt művelt dolgairól kell még röviden megemlékeznünk.

[1] Ez valószinüleg a Volga menti Szareptával vagy Caricinnel azonos.

[2] Ezt a hamis hírt a tatárok, akik ekkor már a Duna menti Magyarország leigázását határozták volt el, bizonyára a magyarok tévútra vezetése céljából kürtölték világgá, hogy annak révén azok annál nagyobb biztonságban ringassák magukat.

[3] Julianus, De facto Ungariae Magnae.

[4] Julianus második jelentése, kiadta Dudik Béla. Iter Romanum 327.

[5] Egyik-másik példányban „harmadszor” helyett „harmincszor” áll.

[6] Ez alatt a havasföldi és a Szeret és Prut menti kúnokat értette, akiknek térítéséről a IV. rész 233. oldalán már megemlékeztünk.

[7] Julianus második jelentése, Dudiknál 331.