Amidőn Endre hazaérkezett, a belső bajokhoz külső gondok is csatlakoztak. Távolléte alatt a halicsi bojárok, főleg a római katholikus vallás terjesztése miatt mindjobban szorongatták a gyermek Kálmán királyt, akit némely források szerint el is űztek országukból.[1] Ahhoz, hogy sereget vezessen Halicsba, természetesen mindenekelőtt pénz és megint pénz kellett s miután kincstárát hazaérve teljesen üresen találta, úgy segített magán, hogy a királyi jövedelmeket még nagyobb mértékben adta zálogba, vagy haszonbérbe zsidóknak és izmaelitáknak, a már fentebb említett mohamedán vallású bolgároknak. Ámde pénzen kívül ember is kellett és miután a várkatonaság már az eddigi adományozások révén nagyobbára a főurak szolgálatába ment át, jobbágyi minőségben, ezeket az urakat újabb adományokkal kellett hadaik kiállítására hajlandóvá tenni s ezért a korona- és várjavak újabb tetemes részét idegenítette el, illetve még több vármegyét s hadi szolgálatra kötelezett bérbirtokot adományozott nekik örökjogon, miáltal az országnak a várszerkezeten alapuló hatalmi ereje alapjában rendült meg.[2]

Az ekként összegyűjtött hadakat Endre az érmelléki Füle, vagy mint az oroszok nevezték Filni parancsnoksága alatt küldte Halicsba, ahol azok a Leszkó által küldött lengyel segélyhadakkal egyesültek. Ezek elől Msztiszlav,[3] aki időközben újból elfoglalta a halicsi fejedelmi széket, visszahúzódott, de csak azért, hogy nemsokára orosz és kún segélyhadak által megerősítve visszatérjen. Ez 1219. nyarán meg is történt, megjegyezvén, hogy a segítségül jött kúnok egyik khánja, Kötöny vagy Kuthen, aki később még nagy szerepet játszott Magyarország történetében, Msztiszlavnak ipja volt. Ugyszintén Msztiszlavhoz csatlakozott jelentékeny had élén Daniló is Ladomérból.

Füle, akit az oroszok vakmerő, ügyes, de erőszakos embernek mondanak, az ellenség túlereje dacára a csata elfogadását határozta el és miután az ifjú királyi párt néhány viztézzel a megerődített székesegyházban biztonságba helyezte, ő maga a sereg zömével eléje ment az orosz-kún seregnek. Augusztus 14-én ütközött össze a két sereg Halicstól északra és az egyesült oroszok és kúnok véres csata után legyőzték Füle seregét. Ez Halics tőszomszédságában még egyszer szerencsét próbált, de újból megveretvén, serege teljesen szétveretett. A magyarok és lengyelek legnagyobb része vagy elesett, vagy Fülével együtt fogságba került; aki pedig menekülni próbált, azt a halicsi parasztok verték agyon. Csak egy kis résznek sikerült a megerődített székesegyházba jutni, ahova őket köteleken húzták fel, lovaik azonban kint rekedtek és a győzők kezébe kerültek.

Dacára annak, hogy a csak futólag védelmi állapotba helyezett székesegyháznak nem volt valami nagy az ellenálló ereje, azért a benszorultak mégis keményen védekeztek, ki ahogy tudott, lövések avagy kövek ledobása által. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy nem volt vizük, s így nemsokára kénytelenek voltak magukat Msztiszlavnak megadni. Ilyenformán fogságba esett a 11 éves Kálmán 7 éves nejével, Saloméval együtt, továbbá a melletük hűségesen kitartó Aba Sükösd fia Demeter két testvérével és még néhány magyar főúrral.[4]

Endrének sem pénze, sem katonasága nem lévén, alkudozások révén igyekezett a foglyokat kiszabadítani, de Msztiszlav, akit Daniló is folyton ostromolt, hogy adná át neki Halicsot, sokáig nem akart sem a jó, sem a rossz szóra hallgatni, míg végre Jolántha királyné és Leszkó lengyel herceg közbenjárására 1221-ben Endre és Msztiszlav az ország határán személyesen találkozván, abban állapodtak meg, hogy Endre hasonnevű harmadik fia, akit atyja az örmény király leányával jegyzett volt el, vegye nőül Msztiszlav leányát; utóbbi még 3 évig bírja Halicsot magyar fenhatóság alatt s aztán vejének és leányának adja át. Ennek ellenében a magyar foglyokat mind szabadon bocsátotta Msztiszlav.[5]

[1] Karamsin id. m. III. 150. – Dlugoss id. m. Lib. VI. 604. – Orosz évkönyv, Katonánál V. 314.

[2] Fejér, Cod. Dipl. III. 1. 255. szerint Endre egyik 1218. évi levelében maga mondja: „Dum quorundam nostrorum principum consilio, terrae nostrae statum, ab antiquis illibate conservatum alterantes, castra, comitatus, terras et ceteros opulentis Hungariae proventus in perpetuas haereditates nostris baronibus et militibus distribuimus“.

[3] Az előzményeket lásd a 209. oldalon.

[4] Cromer, Hist. Polon. Lib. VII. 185. – Karamsin id. m. III. 150.

[5] Strahl, Geschichte Russlands, I. 346–348. – Dlugoss id. m. Lib. VI. 610. – Orosz évkönyvek, Katonánál V. 364.