Az Endre által vezetett keresztes hadjárat egy lépéssel sem vitte előre a kereszténység ügyét a Szentföldön és így kár volt az arra elpazarolt tömérdek emberéletért és pénzért. Már magában véve az előkészületek is a Velencével kötött szerződés révén igen nagy erkölcsi s anyagi áldozatot követeltek az országtól oly időben, amidőn az pénzügyileg eléggé rosszul állt. A Záráról való örökös lemondás pedig nemcsak könnyelműségnek, hanem határozottan bűnnek minősítendő. Ezt elkerülendő, inkább a szárazföldi utat kellett volna Endrének választania. Hogy utóbbinak pompára és tékozlásra való hajlama mellett ez a vállalat az országot a tönk szélére fogja juttatni, az szinte előrelátható volt. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy az ország színe-java húzódozott a szent vállalatban való részvételtől. Ez az animozitás a vállalattal szemben annyira ment, hogy még a papság sem fejtett ki valami nagy buzgóságot annak érdekében és a pápa parancsszámba menő felhívásának, hogy jövedelmének egy huszadrészét a szent célra fordítsa, „szántszándékos rossz akarattal és felette hanyag módon“ tett eleget. Ilyenformán a Szentföldre menők tömege a király közvetlen környezetéből, személyes jó barátaiból és parancsszóra kirendeltekből telt ki.

A keresztesek hadműveleti terve magán viseli a koaliciós hadseregek nehézkességének teljes bélyegét. Hadműveleti tervet a zöld asztal mellől évekre előre célszerűen megállapítani szinte lehetetlen. A fenforgó felette nehéz élelmezési, időjárási és terepviszonyokra való tekintettel oly nagyszámú, a Damiette ellen tervezett főhadművelet megkezdéséig úgyszólván tétlenségre itélt, különböző nemzetiségű harcosnak és zarándoknak egy helyen, Accon közelében való összetömörítése nagyon célszerűtlen intézkedésnek bizonyult. Épúgy nem volt semmi értelme a döntő hadműveletek előtt végrehajtani rendelt kisebb portyázásoknak; ezek még jobban felőrölték a betegség és éhinség által amúgy is a legkedvezőtlenebb viszonyok között tengődő csapatok erkölcsi és fizikai erejét, mivel szemben az Endre király ottléte alatt végrehajtott 3 vállalat végeredményben teljesen céltalannak és eredménytelennek bizonyult. A bethseani és táborhegyi múló sikerek az egész hadjárat szempontjából úgyszólván semmit sem nyomtak a latba.

Al-Adil szultán ép ennek a keresztes hadjáratnak érdemen felül igen nagy fontosságot tulajdonított, aminek jeléül szükségesnek tartotta, hogy ő maga is főerejének egy részével Egyptomból közelebb vonuljon a palesztinai harctérhez; csakhamar azonban rájött, hogy Endre vitézei sem fognak több vizet zavarni, mint az eddigiek. Tisztán kitünik ez a fiának adott direktivákból. E helyes felismerés folyományaként az Al-Adil és Coraddin által alkalmazott ellenrendszabályok nagyban véve helyeseknek bizonyultak, bár a törökök a fenforgó viszonyok között a rendelkezésre álló erőkkel egész bátran offenzív hadműveletekre is rászánhatták volna magukat, mely esetben Endre és társainak vállalata alighanem rövidesen igen csúfondáros véget ért volna.

A harini tragikus eset egy rosszul sikerült, túlvakmerő és a felderítés és biztosítás tekintetében a kellő gondosságot mellőző, de különben igazi magyar virtussal végrehajtott portyázás képét tárja elénk.

Valamennyi vállalatnál hátrányosnak bizonyult a keresztesek nehéz fegyverzete és felszerelése a törökök könnyű felszerelésével és mozgékony ember- és lóanyagával szemben. A magyarok is sokkal jobban jártak és boldogultak volna, ha régi magyar könnyű nyilasokból, mint újfajta nehézkes páncélos lovasokból alkották volna meg keresztes hadseregüket. De ennek a lovagkor felfogása és szokásai ellentmondottak.

Az az állapot, amelyben a hazatérő Endre az országot találta, valóban szomorú volt. Ennek egyik főoka egyes főnemesek túlságos elhatalmasodásában keresendő, akik a király távollétét, mint annak fenti leveléből is kitünik, hatalmuknak még további kiterjesztésére és különféle visszaélések elkövetésére használták fel. A főnemeseknek mindjobban előtérbe jutó hatalmi túltengése tulajdonképpen már II. Béla uralkodása alatt vette kezdetét, amidőn azoknak szolgálatait előbb csak a királyi birtokokból, később már a várföldekből is jutalmazták, aminek kártékony hatását a várszerkezeten nyugvó honvédelmi rendszer is megérezte. Később egyes urak és főnemesek lassanként annyira elhatalmasodtak, hogy birtokaikon bírói, hadi és pénzügyi tekintetben valódi kiskirályokká váltak, úgy, hogy gyakran magával a királlyal is szembeszálltak, akinek hatalma Imre és Endre idejében már meglehetősen alá volt ásva. Ezeknek az egészségtelen viszonyoknak további elharapódzása vetette meg alapját a későbbi igazi oligarchák felszínre jutásának, akik saját területükön rendszerint még a királyoknál is hatalmasabbak voltak.