10. sz. II. Endre keresztes hadjárata 1217-1218-ban

A halicsi bonyodalmak közepette Endre 1215-ben újra megnősült; Courtenay Péternek, IV. Lajos francia király fiának és Jolanthának, Balduin és Henrik konstantinápolyi latin császárok[1] nővérének ugyancsak Jolántha nevű leányát vette el.

Ugyanebben az évben a lateráni zsinat újabb keresztes hadjárat indítását határozta el s most már III. Ince pápa Endrét is komolyan kezdte szorongatni, hogy végre a keresztes hadjáratban, amelyre immár 20 éve készül, feltétlenül vegyen részt. Sőt midőn Incének 1216 július 16-án bekövetkezett halála után III. Honorius pápa lépett annak örökébe, ez kereken kijelentette Endrének, hogy semmi szín alatt sem tűri többé késedelmeskedését s így Endre kénytelen-kelletlen elszánta magát a szent útra. Útját eredetileg Konstantinápolyon át akarta venni annál is inkább, mert Henrik latin császárnak 1216 június 11-én hirtelenül és utód nélkül történt halála után a konstantinápolyi francia urak II. Endrét és ipját Courtenay Pétert kínálták meg a császársággal.[2] De mire elindult volna, a pápa már meg is koronázta ellenjelöltjét konstantinápolyi császárrá s így a magyar keresztes had az eredeti tervtől eltérőleg már nem a szárazföldön, hanem a tengeren indult útnak.

Elutazása előtt Endre legidősebb fiát, Bélát, Magyarország ifjabbik királyává koronáztatta s egyszersmind intézkedett, hogy halála esetére az országot Béla, Halicsot pedig Kálmán örökölje és hogy azon esetre, ha Béla vagy Kálmán, vagy mindketten fiutód nélkül halnának el, akkor legifjabb fia, Endre legyen az ő utóduk. Végül miután gyermekei még kiskorúak voltak, távolléte tartamára Magyarország kormányzójává János esztergomi érseket, Horvát és Dalmát országok kormányzójává pedig Pontio della Croce, a templomosok priorját nevezte ki.[3]

Utóbbit Sándor erdélyi préposttal Endre Velencébe küldötte a szükséges hajók megszerzése végett és Ziani Péter doge hajlandó is volt az egyezségre, elég súlyos feltételek alatt. Mindenekelőtt Endrének a maga és utódai nevében örök időkre le kellett mondania Záráról. Erről a pápa által is megerősített aranypecsétes okmányt kellett kiállítania. A velencei polgároknak Magyarországon, a magyar alattvalóknak pedig Velencében mindenütt szabad közlekedés biztosíttatott; vám gyanánt áruik értéke után egynyolcadrész volt a határokon fizetendő, de az arany, ezüst és drágakövekből készült ékszerek, selyemszövetek és a füszerek vámmentesek voltak. A köztársaságnak tíz, legalább 3000 mázsa terhet elbíró, teljesen felszerelt hajót kellett Endre királynak rendelkezésére bocsájtani. Átlag minden 5000 mázsa teherképességű hajón 50 matróznak kellett lennie, s minden ilyen hajóért 550 velencei ezüst márka (kb. 24.000 arany korona) volt fizetendő; kisebb hajókért arányalgosan kevesebb, nagyobbakért megfelelően nagyobb összeg járt. A hajóknak július 25-ére Spalatoban kellett lenniök, de az értök járó díjat 3 részletben, 8 nappal előbb kellett lefizetni, mielőtt a hajók a Rialto hídja alól elindultak. Hajóra szállás előtt kölcsönös biztosításképen mindkét fél részéről esküt kellett tenni.[4] Azonkívül Anconától, Zárától és az Adriai tengerpart más városaitól is béreltek a megbízottak hajókat.

Miután Endrének mint rendesen, elegendő pénze most sem volt, ennélfogva az országban levő értéktárgyakat szedette össze, hogy ha kell, azokat tegye pénzzé. Igy többek között Veszprémből kárpótlás ígérete mellett Szent István nejének, Gizellának drágakövekkel kirakott, 12 márka aranysúlyú koronáját vitte el, amelyet aztán 140 ezüst girán adott el a tengeren túl,[5] Tihanyból pedig valami gyöngyökkel és drágakövekkel ékes kelyhet (ciphus) vitt el, amelyért évenként utóbb 1000 só-követ kellett kárpótlásul fizetnie.[6] Egyébként a szükséges pénzt adók, kölcsönök és egyéb pénzügyi fogások révén teremtette elő.

Az egyházi s világi főurak közül elég sokan csatlakoztak Endréhez, de azért Magyarországon korántsem volt olyan általános a felbuzdulás, mint Francia- és Németországban, ahol már 30 év óta a nép apraja-nagyja vetekedett a veresengésben, hogy a Szentföldet a hitetlenek kezéből megszabadítsa. Igy többek között 1212-ben rajongó francia és német gyermekek sok ezernyi serege indult el Marseilleből és Itáliából a Szentföld visszafoglalására, de ezek útközben részint elpusztultak, részint tengeri rablók kezébe kerülve, rabszolgaságba jutottak. Ennek a fantasztikus hadjáratnak az eszméjét az a vallásos balhiedelem szűlte, hogy a Szentföldet annyi szerencsétlen kísérlet után csak ártatlan gyermekek foglalhatják vissza.

Kíséretében voltak: Tamás egri és Péter győri püspök, Urias pannonhalmi apát, Ugrin vagy Ugolin királyi kancellár, Dénes tárnokmester, László lovászmester, Demeter asztalnokmester, Lőrincz pohárnokmester, Miklós soproni és Smaragd pozsonyi főispánok és még számos főúr és birtokos. Az idegenek közül Endréhez csatlakozott: Gertrúd két testvére, Ottó meráni herceg és Eckbert bambergi püspök, több német egyházi és világi főúr, továbbá egészen különálló had élén VI. Leopold osztrák herceg.[7]

Ezzel a fényes kísérettel Endre, miután a fegyvereket és az eleséget számos szekéren és teherhordó állaton előreküldötte, 1217. nyarán ő is elindult a rendes hadiúton Spalatoba. „A király és magyrajai előtt – mondja az egyik krónika[8] – a szászok, szelíd, békés nép roppant sokasága érkezett Spalatoba, hódolattal megvárván a király hajóraszállását. Ennek felszólítására a spalatoiak az egész külvárost átengedték a zarándokoknak szállásul és házaik csakhamar annyira megteltek emberrel, állattal, hogy alig lehetett ott járni-kelni. De a keresztesek a nagy szorongás dacára sem fértek el, miért is a királyi udvar kíséretének legnagyobb része is nyilt mezőn sátrakban tanyázott. A spalatoiak egy része félelemmel, a másik bámulattak nézte a szokatlan sokadalmat. A király az Úr 1217. évében augusztus 23-án érkezett Spalatoba; az egész lakosság körmenetben kiment eléje, akit az idegenek és a sereg hatalmas tömege harsány hangon dicsőített; azután a papság fogadta énekkel, selyemruhában, kereszttel és tömjénezővel kezében, ahogyan az a királyi nagyságot megilleti. A nemes király az ünnepélyes processzió láttára leszállt lováról s a köréje csoportosult jobbágyokkal és püspökökkel gyalog ment el Szent Dominius templomába misét hallgatni. Azután a község gazdagon megvendégelte a királyt a Mata nevű házban. Állítólag 10.000 lovas volt akkor a király kíséretében a köznép nagy tömegétől eltekintve.“

Endre viszonzásul szokása szerint itt is gazdag ajándékokkal halmozta el szives vendéglátóit, akiket biztatott, hogy csak kérjenek tőle bátran. Clissa várát és a szigetek ispánságát is szerette volna nekik adni, de ők inkább magánérdekeik előmozdítását tolták előtérbe s voltak egyesek, akik a maguk számára szerették volna az említett várat megkaparíntani. Igy aztán Endre Clissa várát Pontio della Croce-ra, a horvát-dalmátországi helytartóra és vitézeire bízta, amivel szintén kedveskedni vélt a spalatoiaknak. Ennek dacára nem tudta elérni, hogy az ép ottidőzése alatt meghalt Bernát érsek helyébe udvari orvosát, Sándort, „a nagyon tudós és becsületes embert“ válasszák meg.[9]

Elsőnek, nemsokára Endre megérkezése után, Leopold osztrák herceg indult el csapatával Spalatoból. II. Endre csak jóval később, szeptember 25-ike táján követte s amikor már indulni akart, kisült, hogy kevés a hajó s így a zarándokok jórésze visszamaradt és vagy hazament vagy várt tavaszig, hogy a következő sereghez csatlakozzék. Durazzóig a spalatoiak két gályája által kísérve, onnan Cyprus szigetére hajózott. Október elején ideérve, Lusignani Hugó, a sziget francia királya csatlakozott hozzá s itt jelentkezett nála a jeruzsálemi király követe is. Innen Endre útját folytatva, október közepén Acconba érkezett. Itt már nagyon sok keresztes volt együtt s ezért nagy volt az élelemhiány és a drágaság, úgy hogy a szegényebb zarándokokat tömegesen vissza kellett szállítani; így pl. ez okból csak szeptember havában, még mielőtt Endre odaérkezett volna, 46 zarándokkal telt hajót irányítottak vissza Európába.

Endre serege Accon mellett Ricardana (a mai Chirbet kurdane) falunál a Kison patak mentén ütött tábort. A hadműveleti tervet, amely szerint a kereszteseknek operálniok kellett, még III. Ince pápa és a lateráni zsinat idejében 1215-ben állapították meg. Eszerint a kereszteseknek, ha már teljesen együtt lesznek, Egyiptomban kellett az ellenséget felkeresniök, hogy Damiette elfoglalása által ott, hatalma székhelyén törjék meg az egyiptomi szultán erejét. Egyelőre tehát csak erről, illetve ilyenekről volt szó. Endre király, János Jeruzsálemi és Lusignani Hugó ciprusi királyokkal és Leopold osztrák herceggel ennélfogva ennek értelmében állapították meg az alábbi eseményekből kivehető szűkebb hadműveleti tervüket.

Ellenben Szaladin öccse, a 74 éves Al-Adil, (teljes nevén „El Malek al Adil Szeif ed Din“) szultán Egyiptom, Syria és Mesopotámia ura azt hitte, hogy az újonnan érkezett keresztesek Jeruzsálemet vagy Damaszkuszt fogják megtámadni s ezért Al - Muazzam (teljes nevén „El Malek al Muaddam Sarferdin“) vagy latinosan Coraddin kijött Egyiptomból és Ramlenál, Jaffától délkeletre, illetve Jeruzsálemtől északnyugatra ütött tábort, ahonnan később Bethsean alá húzódott. A keresztények és törökök között kötött fegyverszünet november 1-én lejárván, a 20.000 lovas és gyalogos fegyveresből és mintegy 30.000 férfi és asszony zarándokból álló kereszteshad november 3-án indult el II. Endre vezetése alatt Acconból az esdraëlai (most Al Füla) síkságon át roppant hőségben délkeleti irányban a Jordán folyó felé. A sereg előtt felderítő és biztosító csapatok haladtak mindig készen arra, hogy az ellenséggel megütközzenek, de a port, amelyet maguk előtt a távolban láttak, nem a támadó, hanem a visszavonuló ellenség verte fel, s így kisebb csatározásoktól eltekintve, amelyek egyikében Dénes tárnokmester állítólag a szultán testvérét ölte meg, komolyabb összeütközésre nem került a sor. Al-Adil szultán ugyanis elhatározta, hogy nem bocsátkozik nyilt csatába a keresztesekkel, hanem az erődítéseket és várakat jól megrakva őrséggel, a nyilt mezőn támadásuk elől következetesen kitér. Ezért a szultán fia, Coraddin Bethseannál levő táborát kissé elkésve felszedvén, Bethsaidába helyezte át.

Esdraëlát elérve, a keresztes had a Gilboa helység aljában a Jordán felé vett irányt és útközben Bethseanban az ellenségnek bőséges élelmiraktára, hadi felszerelése és marhája esett kardcsapás nélkül birtokába. Innen 3 napi pihenő után a keresztesek tovább haladva, megfürödtek a Jordán vizében és november 10-én át is keltek a folyón.

Erre nagy félelem és nagy kétségbeesés fogta el a szultán fiának táborát, mert ott azt hitték, hogy a keresztesek egyenesen Damaszkusznak vesznek irányt, amely városnak, mint kiválóan fontos pontnak védelmére kétségbeesett sietséggel tették meg a szükséges intézkedéseket. Ámde a kereszteseknek nem volt oly messzeterjedő tervük; ők északkelet helyett a Jordán mentén egyenesen északnak tartottak, majd a Genezareth tó keleti partján végig menve és az időközben az ellenség által elhagyott Bethsaidán át a Jordán mentén tovább haladva, a Hule tótól valamivel délre a „Jakab leányai hídján“ át átkeltek a folyó nyugati partjára s onnan ismét délfelé haladva, Capernaumon át sok foglyul ejtett férfival, nővel és gyermekkel s útközben sok helyütt fosztogatva, visszatértek Acconba.[10]

A királyok tanácsa november végére újabb hadművelet végrehajtását határozta el. Eleinte Egyiptomba menve, ott akarták a szultánt megtámadni, de utóbb e nagyszabású tervről teljesen lemondtak és hadműveletük céljául a Nazareth közelében fekvő mintegy 600 m. magas kúpalakú Táborhegy bevételét tűzték ki, ahonnan az ellenség folyton fenyegette az acconi tábort. Erre a meredek hegyre Al-Adil szultán 1211-ben erős várat épített, amelynek 77 tornyát és tornyocskáját 2000 válogatott moslim vitéz védelmezte. Endre ezúttal Acconban maradt, de a magyar had Dénes tárnokmester vezetése alatt résztvett a vállalatban. A Nazarethen át előnyomuló sereg november 30-án ért a hegy aljához, de nem volt valami nagy a bizodalma, hogy a meredek hegyet és a rajtalevő erősséget bevehesse, de állítólag egy szerecsen fiú megnyugtatta a tanácstalanokat s talán meg is mutatta nekik a hegyre felvezető egyetlen szűk keskeny utat. December 3-án, egy ködös napon megindultak. Az egyik oldalon Endre, Leopold osztrák herceg és a templomos vitézek, a másikon Briennei János jeruzsálemi és Lusignani Hugó cyprusi király Rudolffal, a jeruzsálemi patriarkával igyekeztek a magaslatra feljutni. A püspökök, papok folyvást imádkoztak; a patriarka kereszttel kezében mindenütt előljárt s végre az őket követő sereggel együtt megmászták a hegyet. A vár őrsége eléjük jött s így nem messze a tetőtől a két ellenséges fél összecsapott, minél az egyik magyar vezető különösen kitüntette magát.[11] Miután a moslimok vezére elesett, emberei visszahúzódtak az erősségbe. De a habozni és egymással civakodni kezdő kereszteseknek csak egy része követte őket, s azok a moslimok által támogatás híjján a falak alól visszaveretvén, érzékeny veszteséget szenvedtek. A sereg zöme a szultán seregének közelségére való tekintettel nem akarván táborát a hegy alján védtelenül hagyni és az éjjelt a hegy oldalán tölteni, éjjelre visszament a hegy lábánál fekvő táborba.

December 5-én a keresztesek megújították a támadást, de minden ostromszer nélkül, csupán létrákkal mentek rohamra a vár ellen, amelyet nyilaikkal elborítottak. Ekkor az egyik szerecsen lövő naftás nyillal felgyujtotta legnagyobb létrájukat, minek folytán sok vitéz keresztes harcos életét vesztette. Ez oly mély benyomást tett az ostromlókra s azon kívül a vezérek között is annyira kiéleződött a véleménykülönbség, hogy az ostrom folytatását abbahagyták. Ehelyett inkább nyílt mezőn akartak volna a szultán seregével megütközni, mi célból eléje is mentek annak, de a szultán nem volt hajlandó csapatjaival a hegyekből leszállani, bár fia a harc elfogadását ajánlotta neki. De az öreg szultán e szavakkal utasította vissza Coraddin ajánlatát: „Ezek a keresztesek halálmegvetéssel küzdenek, én pedig nem akarom embereimet feláldozni. Miután pedig úgy látszik, hogy közös uruk és parancsnokuk nincsen és mindenki a magáéból él, ha elfogy, amijük van, úgyis önként elmennek innen.“

Ily körülmények között a keresztesek, nem lévén kivel megütközniök és másrészt attól tartva, hogy az ellenség hátuk mögé kerül és elvágja útjukat, nemcsak a Táborhegy ostromával, hanem egyáltalában a további hadműveletekkel is felhagyva, december 7-én megkezdték a visszavonulást az acconi táborba, néhány foglyul ejtett moslimot magukkal hozván.

Ennek a vállalatnak, ha egyéb nem, legalább az a haszna megvolt, hogy a szerecsenek kevéssel utóbb maguk rombolták le a várat és el is hagyták a Táborhegyet, miután az minduntalan kihívta a keresztények támadását.

December közepén a keresztesek, köztük a magyarok is újból Dénes parancsnoksága alatt még egy kirándulást tettek. Eleinte a tengerpart mentén Tyruson át Szarepta felé tartottak. Onnan egyrészük a Libanon és Antilibanon közé a Jordán forrásvidéke tájékára igyekezett, hogy az ottani hegyilakókat megfeszítse, akik minduntalan háborgatták a szidoni keresztény báróság területét.

A zord idő és az élelmezés nehézségei mindjárt sok kellemetlenséget és érzékeny veszteségeket okoztak. Ennek dacára egy magyar had, kb. 500 vitéz csatlósokkal, bár a szidoni báró lebeszélte őket a vakmerő vállalkozás végrehajtásáról, külön felhíván figyelmüket arra, hogy azon a zord vidéken felette vad és kegyetlen, kiválóan ügyes ijászok laknak, mélyen behatolt a hegyek közt fekvő mesgarahi kerületbe, amelynek székhelye kb. félúton volt Szidon és Damaszkusz között. Miután a lakosság eddig a keresztesek elől mindenütt szétfutott, utóbbiak úgylátszik Harinnál a szükséges biztosító rendszabályok nélkül szálltak le lovaikról hosszabb pihenő megtartása végett. Egyszerre csak a lakosság meglepte és mindenünnen körülfogta őket, sok vitézt, csatlóst, lovat megölt, többeket pedig a vezérrel együtt foglyul ejtett. A szétugrasztott csapat zöme utóbb újból összeverődött ugyan, de ekkor meg egy hamis kalauz szántszándékkal rossz útra, járatlan völgyekbe vitte őket, ahol a moslimok minduntalan rájuk törtek. A magyarok most már észrevették a csalárdságot és az áruló kalauzt agyon is verték, de ekkor már késő volt, mert az egész csapat bent veszett a zord hegyes vidéken; mindössze 3 keresztes vitéznek sikerült Szidonba eljutnia.

Ezalatt a szareptai táborban maradt seregre is rossz napok köszöntöttek be. Az e tájon szokatlan hideg, a karácsony előestéjén beállott hirtelen fagy, majd az ünnep napján keletkezett vihar és felhőszakadás nagy kárt és veszteséget okozott a keresztesek és lovaik, barmaik sorában. Ehhez járul még a vezérek folytonos egyenetlensége, minek folytán a keresztes had még a szareptai táborban négy különálló részre szakadt. Ilyenformán a vitézek zöme teljesen elkedvetlenedve és megtizedelve tért vissza újév napján Acconba.

A sok nélkülözés és meghasonlás következtében a sereg ezekután 3 részre oszlott. Az egyik Caesareaba, a másik a Karmel magaslatra vonult, Endre és az ifjú cyprusi király pedig hajóra szállva, seregrészeikkel 1218. január elején Tripolisba mentek át, de itt még nagyobb baj, éhségtől támadt dögvész érte őket, amelybe maga a cyprusi király is belehalt. Endre is veszélyesen megbetegedett, amit némelyek méregnek tulajdonítottak s ebből a betegségből soha nem gyógyult ki többé teljesen.[12]

Tripolisban Endre sorra látogatta az ispotályosoknak az ellenség gyakori támadásainak kitett erődítéseit és elragadtatásában a látottak felett, bár pénze már nem volt, több jelentékeny alapítványt tett a Szent János vitézek javára.

Itt időzése közben vette a hírt, hogy otthon időközben nagy zavarok és zavargások támadták. Mindezek a bajok és az országa miatt támadt aggodalmak arra bírták Endrét, hogy a Szentföldön töltött 3 hónap után a hazájába való visszatérést határozza el. Hiába ellenezték ezt a többi keresztesek, hiába fenyegetőzött egyik-másik püspök és a pápai követ, Endre hajthatatlan maradt s ekkor a jeruzsálemi patriarka ki is mondta rá az egyházi átkot. De Endre most már ezzel sem törődött és 1218. február havában útnak indult hazafelé, de most már nem a tengeren, hanem a szárazföldön át. Csak Tamás egri püspök maradt vissza a had egy kis részével Syriában.[13]

Utjában hazafelé a házasságkötések kötötték le egész figyelmét. Antiochiában Leó király leányát Endre fiának jegyzi el oly feltétellel, hogy ez Leónak utóda leend. Nicäaban Laszkarisz Tódor császár Mária leányát legidősebb fiának, a már megkoronázott Bélának jegyzi el s a fiatal arát mindjárt magával is viszi. Bulgáriában az új fejedelem, II. Asên, aki nemrég győzte le és vakíttatta meg Borilt, aki Kaloján halála óta a trón birtokában volt, addig nem akarja elengedni, amíg neki legidősebb leányát, Máriát, nőül nem igéri. Az iconiumi szultán is minden áron Endre leányát akarta nőül venni, aminek fejében késznek nyilatkozott kereszténnyé válni. Amidőn Endre ezt bejelenti a pápának, kéri őt, nem adhatná-e valamelyik unokahugát a szultánnak, mert neki már nincs több leánya.[14]

Több hónapig tartó utazás után Endre végre a nyár, vagy talán csak az év vége felé hazaérkezett erősen megcsappant seregével,[15] de itt, ahol távolléte alatt „egyháziak és világiak versengtek a gonoszságban“ nem valami nagy öröm várt rá. De hadd halljuk az ő tulajdon szavait, hogy minőnek is találta az itteni állapotokat: „Midőn Magyarországba jöttünk – panaszolja a pápához írt levelében,[16] – megtudtuk, hogy egyházi és világi személyek egyaránt a hűtlenségnek még sokkal nagyobb bűneit követték el, mint ahogyan arról előbb értesültünk. Sokan a nemesek közül, mint a sátán poroszlói, nem riadva vissza a királyi felség megsértésétől, rendeleteinket megvetették, a közbékét megzavarták, honfitársaikat ellenségek gyanánt sanyargatták. János érseket, amidőn gonoszságuknak ellentállni akart, minden vagyonától és jövedelmeitől megfosztották, elfogták s a legnagyobb gyalázattal ki is űzték az országból… Országunkat elszegényedve, nyomorban, a királyi kincstárt minden jövedelmétől megfosztva találtuk, úgy, hogy nemcsak a zarándoklásunk alatt csinált adósságainkat meg nem fizethetjük, hanem 15 év is kevés lesz arra, hogy országunkat előbbi állapotába visszaállíthassuk.“ Végül kéri a pápát, átkozza ki a bűnösöket s egyszersmind bocsánatot kér, hogy ezúttal, szegénysége miatt semmi ajándékot sem küldhet.[17]

De ahelyett, hogy Endre az országot mielőbb rendbehozni igyekezett volna, meggondolatlanul tovább folytatta tékozlásait, hű embereinek bőséges birtokadományokat adván. Folytonos pénzzavarai aztán nemcsak őt magát, hanem az ő rendelkezése révén az országot is mondjobban a haszonleső izmaeliták és zsidók kezére juttatták, akik a rájuk ruházott adószedésnél és a gyakori pénzbeváltás alkalmával, amidőn a régi helyett rendszerint kevesebbet érő, silányabb fajta pénzt adtak ki, nagyon sanyargatták és megkárosították a népet.

[1] Lásd a 203. oldalon.

[2] Honorius pápa levele Endréhez 1217. január 29.

[3] Pray, Historia regum Hung. I. 204.

[4] Velencei Libri Pactorum, IV. 335. – Dandulo Muratorinál XII. 339.

[5] Pray, Dissert. de S. Ladislao 109.

[6] Fejér, Cod. Dipl. III. 2. 352.

[7] Calles, Annales Austr. II. 201–202.

[8] Thomas Archid. id. m. III. 573.

[9] Thomas Archid. Spal. Hist. Salonit. c. 26.

[10] Oliverius Scholast. Hist. Damiatiana, Eckhardnál II. 1397. – Godefrid. Colon., Annal. az 1217. évhez, Frehernél I. – Jacob de Vitriaco, Lib. 3. – Gesta dei per Francos. I.

[11] Verbőczy, Tripartit. II. Tit. 14. c. 13.

[12] Thomas id. m. c. 26. – Továbbá Oliverius Scholast., Godefrid. Colon. és Jacob, de Vitriaco id. m.

[13] Wilken, Geschichte der Kreuzzüge, VI. 126. – Röhricht, Die Kreuzzugsbewegung im Jahre 1217. – Recueil des Historiens des Croisades, Hisotriens occidentaux, II. 321. – Godefrid, Coloniens, Fehérnél. – Carnoto Vilmos levele a pápához, Raynaldnál az 1217. évhez. – Bernard, Thesaurar, Muratorinál VII. c. 186.

[14] Endre levele Honorius pápához, Praynál, Annal. I. 214. – Fejér Cod. Dipl. III. I. 250.

[15] Fessler-Klein id. m. 319.: „Endlich gelangte Andreas mit seinem durch Noth und Starapatzen entsetzlich verminderten Heere nach Ungarn zurück, reich an Reliquien, arm an Geld, ohne Ehre, ohne anderen Gewinn als den Namen des Jerusalemitaners, der ihm beigelegt wurde, obgleich er Jerusalem nie geschen hatte!“

[16] Endre levelei Honorius pápához, Fejér, Cod. Dipl. III. 1. 251. és 282.

[17] Ezzel szemben a Bécsi Képes Krónika 78. fejezete azt írja, hogy Endre „visszatérvén Magyarországba, a szentek drága kincseivel, országát jó állapotban találá; ezt azonban nem az ő saját, hanem a szentek érdemeinek akará tulajdoníttatni, kiknek ereklyéit hazahozta vala“. Ehhez Marzali többször idézett művében (II. 387.) helyesen jegyzi meg, hogy „soha krónikás, jámbor hitében, jobban el nem tért az igazságtól“.