Kaloján bolgár fejedelem sehogysem akart belenyugodni, hogy az Imre által elfoglalt területek állandóan magyar kézen maradjanak s ismételten kérte, követelte azok visszaadását, de eredmény nélkül. Ezért felhasználva az alkalmat, amidőn Imre hadseregének egyrésze távol volt Thüringiában, nemkülönben az Endrével való összekoccanást is, berontott az Imre által elfoglalva tartott országrészbe és nemcsak azt, hanem Szerbiának egy részét is tüzzel-vassal kezdé pusztítani.

Imre Kalojánnak ezt az alattomos eljárását nem boszulhatta meg azonnal, de mihelyt Endrével végzett, nyomban hadjáratra készült Bulgária ellen. De most meg a Magyarországon átutazó Leo biboros, pápai legátus vetette magát közbe, akit III. Ince küldött Bulgáriába, hogy a magával vitt koronával Kalojánt megkoronázza és a bolgár egyház egyesülését a római katholikus egyházzal befejezze. Leo bíboros közbenjárására és határozott ígéretére, hogy a pápa a szenvedett sérelemért Imrének teljes elégtételt fog szolgáltatni, utóbbi még azt is megtette, hogy a már együtt volt sereget ismét elbocsájtotta. Ezek után Leo biboros tovább folytatta útját Bulgária felé, de Keve várából Imre király, aki állítólag csak a bíboros elutazása után értesült arról, hogy az koronát is visz Kalojánnak, visszarendelte valamelyik hátrább fekvő várba, meghagyván neki, hogy hivja el Kalojánt a magyar határra, ott előbb hozzák rendbe a Magyarország és Bulgária közt fennálló vitás ügyeket s csak azután menjen át a koronával Kalojánhoz. De a követ szabadkozott, azt hozván fel idokul, hogy nem lehet annak, aki az anyaszentegyházba vissza akar térni, ilyen feltételeket szabni, mire Imre őt kíséretével együtt őrizet alá helyeztette. Emiatt Imre és a pápa között hosszabb diplomáciai tárgyalások indultak meg, amelyek folyamán Imre Leo bíborost, még mielőtt a pápa ezt követelte volna, szabadon bocsájtotta, amiért aztán Ince pápa nagy dícséretekkel halmozta el.[1]

Imre engedékenységének legfőbb oka az volt, hogy beteges állapotára való tekintettel már nagyon szerette volna László fiát megkoronáztatni, amihez a pápa engedélye kellett. Ez a koronázás 1204. augusztus 26-án meg is történt.[2]

Hogy László fiának a koronát még jobban biztosítsa, annak gyámjául és az ország kormányzójául meglepő elhatározással a fogságból előhívott és szabadonbocsátott Endrét nevezte ki. Nemsokára ezután Imre 1204. október végén meghalt.

Endrének, mint kormányzónak legelső teendője az volt, hogy nejét, Gertrúdot, hazahívja és őt nagy pompával fogadja. Viszont Imre özvegye csakhamar arra a tudatra ébredt, hogy főleg Gertrúd nagyravágyása és összeférhetetlensége miatt sem neki, sem a gyermek László királynak nincs maradása az országban s így magához véve kincseinek nagy részét és a koronát, gyermekével együtt VI. Leopold osztrák herceghez menekült.

Miután Endre hiába követelte vissza a kis királyt és a magával vitt koronát, haddal szándékozott Ausztriába betörni, de közben III. László király 1205 május 7-én Bécsben elhalálozván, a háború oka annál inkább megszünt, mivel Leopold herceg most már a magyar koronát önként kiadta. Ily körülmények között mi sem állotta útját, hogy azt Endre immár a maga saját fejére tegye. Ennek azonban nagy ára volt, mert ő az első királyaink között, akit a főurak megkoronáztatása alkalmával arra köteleztek, hogy esküt tegyen, miszerint a nemesség jogait és kiváltságait, nemkülönben a korona méltóságát és érdekeit állandóan szem előtt és tiszteletben tartja.[3]

[1] Lásd III. Ince pápa, a pápai követ és Kaloján leveleit Katonánál Hist. Crit. IV. 628., 675., 684., 702., 704., 714., 720., 731.

[2] Thuróczy II. c. 71. – Fejér Cod. Dipl. II. 453.

[3] Fejér, Cod. Dipl. III. 294. Epist. Honorii III., Pontificis ad Bélam Reg. 1225.