Imre király a szerencsés kimenetelű szerb hadjárat után nyomban Bulgária ellen fordult, miután annak akkori fejedelme, a fentebb említett Kaloján hódításai által már Magyarországra nézve is kellemetlenné kezdett válni. Új Bulgáriának ez az erélyes, de vad fejedelme, aki azt mondotta magáról, hogy ha II. Vazul római (vagyis görög) császár bolgárölő (bolgaroktonos) volt, akkor ő meg joggal nevezheti magát rómaiölőnek (romaioktonos). És nem minden ok nélkül, mert ahol csak szerét tehette, halomra ölette a vele szembe került bizanci sereg „római“-nak nevezett zagyva összetételű katonaságát. Hódításai nyomán Kaloján csakhamar kiterjeszté az eredetileg csak a Duna és a Balkán között elterülő birodalmát dél és nyugat felé egyaránt; déli irányban jó messze benyomult Trákiába és Makedóniába, észak és nyugat felé pedig egészen a Moraváig.

Ez utóbbit Imre király sérelmesnek tartotta magára nézve, azt üzenvén Kalojánnak, hogy Barancsot és Nist III. Béla csak mint leánya nászajándékát engedte át Angelosz Izsáknak s így az most már újból Magyarországot illeti. S miután ebben a kérdésben megegyezni nem tudtak, háborúra került a dolog.

Az ellenségeskedést a bolgárok kezdték meg, akik a kúnok társaságában Magyarországba betörve, onnan nagyarányú dúlás és fosztogatás után számos foglyot vittek el. Válaszképen erre tört be Imre a szerb háború befejeztével hadával a Morava völgyébe és állítólag több kisebb ütközetben meg is verte a bolgárokat. Ezekről az ütközetekről egyebet nem tudunk, mint hogy az azokban szerzett érdemek jutalmazására Hunt-Páznán Tamásnak a Szatmár megye keleti részén fekvő Kékös-erdőt, Saul érsek testvérének, Győr Sándornak pedig a mosonmegyei Bánt és Sásont adományozta.

Támadó útjában a pápa állította meg Imrét, azt üzenvén neki, hogy „ne ejtsen csorbát dicsőségén, mert keresztények ellen nem támadva, hanem csak védve illik háborút viselni.“ Erre a közbenjárásra az indította Ince pápát, hogy időközben Kaloján is hozzá fordult azzal az ajánlattal, hogy népével együtt a nyugati egyházhoz pártol, ha Imrét megállítja hódító útjában, neki pedig királyi koronát küld.[1]

A pápa intő szavára Imre király tényleg beszüntette támadó előnyomulását és a kard által elfoglalt részeket birodalmához csatolván, diadalának emlékére a „Bulgária királya“ címet is felvette.[2]

[1] Katona: Epist. Kalo-Joannis ad Innocentium, Hist. reg. IV. 627 és Epist, Innocentii ad Emericum 1202. nov. 9-éről, Dobnernél, Monumenta, II. 428.

[2] Fessler–Klein id. m. I. 297.: „Aber auch Joannitz stand mit Innocentius in Unterhandlung wegen Verleihung der Krone zum Lohn für den Übertritt zur römischen Kirche. Der Legat Johannes de Casemarino erschien daher vor Emerich und ermahnte ihn, das Werk der Bekehrung nicht durch Fortsetzung des Kriegs zu hindern, verschwieg jedoch geflissentlich, dass sein Gegner die Köngiskrone verlangt habe, und der Papst geneigt sei, ihm dieselbe zu ertheilen. Einer Mahnung aus Rom konnte Emerich nicht widerstehen; er hielt inne im Laufe seiner Eroberungen und kehrte heim. Doch behielt er, was durch das Schwert bereits gewonnen war, und führte seitdem auch Bulgarien in seinem Titel“.