Szerbiának és a többi balkán államoknak újabb mozgolódása a bizanci udvar hatalmának fokozatos hanyatlásával és bomlásával állott összefüggésben. Ez a bomlási processus Mánuel császárnak 1180-ban bekövetkezett halála után[1] rohamosan haladt előre s a hatalmas keletrómai birodalom elerőtlenedését elsőnek a szerb Nemanja István használta ki, mint fentebb láttuk, a maga céljainak megvalósítására. A következő népfaj, amely a görög igát le akarta magáról rézni, az oláh és a vele szövetségre lépett bolgár volt.

Az oláhok ebben az időben mint pásztorok az egész balkán félszigeten szétszórva laktak, s onnan a Duna északi partjára, majd még tovább északra Erdélybe is átszármaztak.[2]

Amidőn Angelosz Izsák görög császár 1186-ban III. Béla leányát nőül vette[3] és a lakodalom költségeinek fedezésére új adót vetett ki alattvalóira, a balkán déli lejtjén a Fekete tenger mentén, Anchialos környékén lakó oláhok, akiknek nyájait, marháit az adó fejében elhajtották, fellázadtak és ekkor a szomszédos bolgárok is csatlakoztak hozzájuk Asen Péter és Asen János tirnovoi születésű testvérek s a régi bolgár cárok utódainak ügyes vezetése alatt. Ennek a szövetkezésnek eredménye lőn, hogy Viddin-Szófia vonalától keletre a Duna és a Balkán között Tirnovo székhellyel egy új, a görög császártól teljesen független oláh-bolgár birodalom keletkezett, amely azonban tulajdonképen nem volt más, mint a régi bolgár birodalom, mert az oláhok a két testvér mellett, akik nemsokára „bolgár és görög cár“-okká kiáltatták ki magukat, csak alárendelt szerepet játszottak.[4] 1193-ban Izsák császár hadat vezetett ellenük és elfoglalta tőlük Várnát. Majd innen Philippopoliszon át a szerbek ellen fordult a görög császár és a Morava mentén Nemanja Istvánt is megverte. Ekkor Izsák apósával, III. Béla magyar királlyal abban állapodott meg, hogy 1195-ben közös erővel megtámadják az oláh-bolgár birodalmat, a császár kelet, Béla pedig Viddin felől, de közben Izsák ellen saját testvérbátyja, Angelosz Elek vagy másként III. Elek (1195–1203) összeesküvést szővén, annak seregét elcsábította, amely által 1195 április havában saját magát kiáltatta ki császárnak. A szegény szerencsétlen Izsákot menekülés közben elfogták, szemeit kitolták és első nejétől származó 12 éves Elek fiával együtt Konstantinápolyba elzárták.

Azonban III. Elek sem volt szerencsés uralkodó, mert csupa veszteségteljes harcokat vívott a szeldzsukokkal és a bolgárok cárjaival. Ezek egyikét, Jánost 9 évi győzelmes uralkodás után 1196-ban egy Ivankó nevű bolgár főúr ölte meg s testvére, Péter cár a következő évben szintén gyilkos kéz által esett el. Utánuk fiatal testvérük, Kaloján (a. m. Jánoska), akit máskép Joannitznak, a görögök pedig Kalo-Joannesnek neveztek, uralkodott 1197-től 1207-ig, aki a bolgár uralkodóknak elismert törvényes állást biztosított a keresztény uralkodók között s akivel, mint alább látni fogjuk, csakhamar Imre királynak is meggyűlt a baja.

III. Elek görög császár uralmának a megvakított Izsák fia, IV. Elek (1203–1204) által segítségül hívott velenceiek és keresztes vitézek vetettek véget, akik Konstantinápolyt elfoglalván, az öreg Izsákot fiával Elekkel együtt ültették a bizanci trónra. De ezek uralma ellen hamarosan felkelés támadt, mire a keresztesek 1204 április 12-én másodszor is elfoglalták Konstantinápolyt s egyik vezérüket, Baduint kiáltották ki császárrá. Ezzel egyidőre megszünt a görög császárság s helyét a latin császárság foglalta el.

Nagyon természetesnek találhatjuk, hogy a görög császárság haldoklását mindenki, amennyire csak lehetett a maga javára igyekezett kihasználni. A szerbek, oláhok, bolgárok sietve igyekeznek a görög igát lerázni nyakukról, Imre király pedig époly gyorsan iparkodik, hogy a felszabadult népeket a maga fenhatóságának elismerésére kényszerítse, amibe a pápa is szívesen beleegyezik, mert ez a szerbeknek és bolgároknak a nyugati egyházhoz való kapcsolása révén neki is csak előnyére válik. Ez a nyitja, ez a magyarázata III. Ince pápának Imre királlyal szemben tanúsított véghetetlen nagy türelmének és elnézésének.

[1] Lásd a 167. oldalon.

[2] Lásd az I. rész 38. és 48. oldalon.

[3] Lásd a 171. oldalon.

[4] Niketasz Choniatész id. m. – Jirecek, Geschichte der Bulgaren, 225. – Hurmuzaki, Fragmente zur Geschichte der Rumänen, I. 12. – Herzberg, Geschichte der Bizantiner, 335.