A kibékülés és az újabb fogadalom dacára, egyelőre sem Imre, sem Endre nem gondolt a Szentföldre való elutazásra. Imrét ebben a Szerbiában uralkodó zavaros állapotok is megakadályozták. Szerbia ugyanis mint tudjuk a Tara menti csatavesztés után 1150-ben ismét görög fenhatóság alá került.[1] A leigázott országot Uros egyik unokája, Nemanja István (1159–1195) állította ismét helyre, aki Mánuel császár jóakaró beleegyezése mellett a szétszakadt kis szerb államot újból egyesítette s magát 1168-ban Szerbia főzsupánjának kikiáltatván, a Nemanjics-dinasztiát alapította meg, amely aztán Bizanctól fokozatosan teljesen függetlenné vált. Midőn 1195-ben Nemanja István kolostorba vonult, utóda a nagyzsupánságban István fia lett, míg az ifjabbik fiú, Vuk (Vulk, Volkan), Chulmot (Halomföldjét), Szkutari környékét és a tengermenti Primorjét kapta osztályrészül. Kulin nevű nagybátyjuk ugyanakkor Ráma (Bosznia) bánja volt. A két testvér, István és Vuk, örökös civódásban élt egymással. Vuk, hogy a hatalmi túlsúlyt magához ragadja, Imrét hívta segítségül. A király annál inkább hajlott a kérelemre, mert megtudta, hogy István nagyzsupán még 1198-ban bejelentette a pápának, hogy annak támogatása és a korona elnyerése fejében hajlandó népével együtt a görög egyházból a rómaihoz áttérni. A pápa hajlandó is volt István kérelmét teljesíteni, de Imre király azzal érvelve, hogy Nemanja István a magyar király fenhatóságát már elismerte és így a korona küldése a magyar király hűbérúri jogait sértené, állást foglalt a nagyzsupán kérelmével szemben, de mindjárt megnyugtatta a pápát, kijelentvén, hogy ha az általa is támogatott Vuk nyeri el a főzsupánságot, akkor nemcsak István tartományának, hanem egész Szerbiának áttérése a római katholikus hitre biztosítva van. Ezt az ajánlatot a pápa természetesen még szívesebben vette és így Imre Endre seregének egy részét is felhasználva és Vukkal szövetkezve, 1202 elején megtámadta István nagyzsupánt és azt meg is verte. Ennek megtörténte után Imre Szerbia nagyzsupáni székébe a magyar fenhatóságot készségesen elismerő Vukot ültette, míg ő maga a „Szerbia királya“ címet vette fel. Ezt a pápának bejelentvén, az a történteket tudomásul vette, hanem egyidejűleg nyomatékosn felszólította Imrét, hasson oda, hogy úgy az új nagyzsupán, mint annak népe mielőbb teljesen meghódoljon a római egyháznak, mi célból a nézete szerint idővel teljesen magyar birtokká válandó Szerbiát – mert „hogy egy legyen az akol és egy a pásztor – úgymond a pápa – ezt magának a királynak és birodalmának érdeke is megkívánja – egyházilag máris a kalocsai érseki megyébe kebelezte be.[2]

[1] Lásd a 121. oldalon.

[2] Niketasz Choniatész és Acropolita Stritternél, II. 1. 191. – Fejér, Cod. Dipl. 390., István levele III. Ince pápához. – Katona, Hist. Reg. IV. 625. – III. Ince pápa levele Imre királyhoz. – Du Fresne, Illyr. vetus en nov. 55.