A leírt időszak alatt oly események történtek, amelyeket nem szabad sem mai szemmel nézni, sem mai mértékkel mérni. Így mindenekelőtt Endre ama eljárása, hogy szent fogadalma és atyjának adott szava dacára még csak nem is gondolt a keresztes hadjáratban való részvételre, hanem az e célra kapott vagyont és mesés kincseket felszentelt királya és bátyja ellen használja fel, a tisztességnek és becsületességnek nemcsak mai, hanem akkori fogalmával is merőben ellenkezett. Ép úgy az akkori kor durva szokásait és erkölcseit tükrözteti vissza Imre váci cselekedete. Szó sincs róla, Boleszló püspök nagyot vétett királya ellen, de ennek semmi szín alatt sem lett volna szabad annyira megfeledkeznie magáról, hogy király létére személyesen rátámadjon az oltár előtt legszentebb kötelességét teljesítő egyháznagyára. Hiszen ha már mindenáron ilyen durva módon és durva eszközökkel akart jogos felindulásában királyi akaratának érvényt szerezni, volt neki elég csatlósa, aki vonakodás nélkül tett volna eleget ennek a parancsnak. Azonban, hogy a legelemibb egyéni és társadalmi érintkezési formák ily hallatlanul durva megsértését az akkori időben nem vették valami túlságosan zokon, ez abból is kitűnik, hogy a pápa abban a levélben, amelyben ezeket a dolgokat tárgyalja, nagyon is keztyűs kézzel bánik Imre királlyal.[1] Így az 1199. június 21-i levélben Incze pápa többek között ezeket mondja: „Az apostoli szentszék a világ minden országa között Magyarországot szerette legjobban, érdemes királyai, különösen pedig a boldog emlékezetű atyja, Béla király szeretetéért, hűségéért, melyet majdnem mindig a római szentegyház iránt a magyar egyház és a papság gyarapítására, tisztességére tanúsított. Reményli, hogy atyját nemcsak a trónon, hanem jóakaratában is követi; a megsértett Boleszlónak, vagyis inkább az apostoli széknek elégtételt ad; a váci egyház kárát megtéríti, különben kénytelen volna őt és országát kánoni büntetéssel sujtani.“

És Incze pápának meg volt a maga oka, amiért oly elnézően és barátságosan bánt a magyar királlyal. Ennek egyik tartományában, Boszniában, illetve Rámában s onnan Dalmáciába is átcsapva, ugyanis már szintén rohamos léptekkel terjeszkedett a római katholikus vallás egyik igen veszedelmes ellensége, a bolgárok és szerbek közt gyorsan meghonosodott úgynevezett bogomilok vagy bogumilok szektája. Ezt az eretnek és csak látszólag keresztény felekezetet Péter bolgár cár uralkodása idejében (927–969) a X. század első felében egy Bogomil nevű bolgár pauliciánus pap alapította.[2] Tanának alapelve az volt, hogy a látható világot és mindent, mi rajta van, az ördög teremtette, míg az Isten csak a láthatatlan világ és halhatatlan lelkek felett uralkodik. A Szentföld felszabadítása mellett ennek az eretnek vallásfelekezet tovaterjedésének meggátlását tekintette Incze pápa egyik legfőbb feladatának. Ebben azonban a magyar király részéről csak úgy számíthatott hathatós támogatásra, ha Magyarországon rend és nyugalom van s ha a két testvért, Imrét és Endrét, végkép kibékíteni sikerül.

Imre s Endre macseki összeütközésének sem a felekre, sem az országra nem volt komolyabb és állandó következménye. Sőt az a körülmény, hogy Endre még Halomföldét is magyar uralom alá hajtotta, inkább előnyére vált az országnak. A rádi összecsapás végkövetkezményeiben már sokkalta fontosabbnak mondható, mert általa a koronás király tekintélye és hatalma megerősödött s így alapul szolgált arra is, hogy az országban a rend és a béke legalább annyira amennyire ismét megszilárduljon. De másrészt a két testvér között dúló ádáz harc alkalmat adott a pápának, hogy Magyarország belügyeibe beleavatkozva, ottani hatalmát még jobban megszilárdítsa és kiterjessze.

Katonai szempontból sajnálhatjuk, hogy a macseki és rádi csata részletes lefolyásáról adatok egyáltalában nem maradtak ránk. Így azt sem tudjuk, hogy amidőn a magyarok magyarok ellen küzdöttek, szintén a nehéz lovasság formációit és taktikáját alkalmazták-e, avagy csak régi szittya módra mentek egymásnak, mely harcmód mindenesetre jobban felelt meg a magyar ember és lóanyag alkatának, hajlamának és vérmérsékletének.

[1] Fessler–Klein id. m. I. 295.: „Der Papst verfuhr gegen Emerich mit einer Schonung, die uns in Verwunderung setzt, wenn wir sie mit der übermüthigen Härte vergleichen, mit der Innocentius andere Fürsten behandelte“.

[2] A bogomil vallás később Patareni, Manichaei, Poblicani, Albigenses, Texerrantes, Tisserantes, Cathari stb. nevek alatt Olasz-, Francia- és Németországban is elterjedt. (Racki Ferenc, Bogomili i Patareni.)