Alig hogy Imre a trónt elfoglalta, már is kellemetlenségei támadtak öccsével, Endrével, aki az atyja által rábízott kincsekből szerzett ugyan sereget és nagyszámú híveket, de egyelőre semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy ezzel a Szentföldre induljon, hanem erejének érzetében azt követelte bátyjától, hogy az Horvátország és Dalmácia hercegévé nevezze ki őt. Ez meg nem történvén, Endre a kereszteshadjáratra gyüjtött seregével lement Horvátországba, hogy azt fegyeveres kézzel a maga számára elfoglalja.

Erre Imre király is hozzálátott megfelelő sereg gyüjtéséhez, de ez nagyon nehezen ment, mert a főurak egyrésze, akik fogadalmat tettek, hogy Béla királlyal a Szentföldre mennek, vonakodtak világi háborúban résztvenni, másokról meg kitűnt, hogy máris Endre táborában vannak, akit azonkívül még unokatestvére, V. Lipót osztrák-stájer herceg fia, VI. Lipót, a stájer tartomány hercege is segített.

Ezért Imre király 1197 vége felé csak gyenge haddal indulhatott Endre ellen, akivel Macseknél, a Belovártól nyugatra a hadiút mellett fekvő körösmegyei mai Mackinál összeütközött, de vereséget szenvedett. Ennek aztán az lett a következménye, hogy Imre 1198-ban kénytelen volt öccsének a drávántúli részeket, Horvát- és Dalmátországot hercegség formájában átengedni. Sőt Endre még ezzel sem elégedett meg, hanem csakhamar hatalma alá hajtotta még Boszniát vagyis Rámát, s azonkívül Humot azaz Chulmot, vagyis a mai Hercegovinát is s így magát ezentúl Horvátország, Dalmácia, Ráma és Chulm (mely utóbbit a magyarok Halomföldének kereszteltek el) hercegének neveztette.[1]

Öccse hatalmának nagyarányú terjeszkedését meggátlandó, Imre király a pápához fordult segítségért, minek folytán III. Coelestin meg is fenyegetett mindenkit egyházi átokkal, aki Endrét a király ellen segíteni merné, de Endre és hívei ezzel nem nagyon sokat törődtek. Amidőn 1198. január 8-án III. Ince foglalta el a pápai széket, ez nyomban figyelmeztette Endrét fogadalmának beváltására és Magyarország békéjére és lelkiüdvösségére való tekintettel kötelességévé tette, hogy még ugyanazon év szeptember 24-ig teljesítse az atyjának adott igéretét és induljon el a Szentföldre, mert különben egyházi átok alá kerül és mint atyai örökségére méltatlan, semmi szín alatt sem lehet majd Imre utóda, ha ez netán magtalanul halna el. Ezzel egyidejűleg Ince Imre király híveinek tudtul adatta, hogy fogadalmuk teljesítését mindaddig elhalaszthatják, amíg az országban a teljes nyugalom és béke helyre nem áll. Azonban Endrét ez sem változtatta meg, sőt tovább szította a forrongást az ország belsejében is, ahol különösen három befolyásos híve volt, a veszprémi, váradi és Boleszló, a váci püspök. Utóbbiról Imre megtudván, hogy a levelezést ő közvetíti Endre és magyarországi hívei között s hogy a lázadásra gyüjtött pénzt a váci egyház sekrestyéjében tartja, 1199 március 17-én a király váratlanul Vácon termett s követelte, adják át neki a szentély kulcsait. A püspök és a káptalan azonban megtagadták a király kívánságát. Alkonyatkor, amikor a püspök kanonokjaival a székesegyházban éppen a befejező zsoltárokat énekelte, Imre király újból elment embereivel a székesegyházhoz és beüzent a püspöknek, adja át a kincstár kulcsait, ő maga pedig jöjjön ki. De ez féltvén életét, nem akart szótfogadni. Erre a király belépett embereivel a templomba, erőszakkal feltörette a zárakat, ő maga pedig haragjában odarohant az erőszak és rablás ellen tiltakozó és félelmében magát Isten oltalmába ajánló püspökhöz, megrgadta, elrántotta az oltár mellől és kifelé kezdte rángatni. De a püspök ellenszegült s eközben megbotlott s elesett a lépcsőn; Imre azonban nem tágított, tovább hurcolta a földön és átadta fegyvereseinek, akik kihurcolták a templomból. Imre azután elvitette a kincstárból mindazt, ami nem volt az egyházé, majd midőn a püspök megtiltotta, hogy az ekként megfertőztetett templomban az istentiszteletet folytassák, ő viszont lefoglalta az egyház dézsmáját, továbbá nehogy kellemetlensége legyen a szentszékkel, megvakítás büntetése mellett megtiltotta, hogy az esetről bárki hírt vigyen ki az országból.[2]

Ennek dacára azonban a pápa mégis értesült a történtekről. Közben Imre eljárásának megtorlásaképen Endre haddal támadta meg és elpusztította Domokos zágrábi püspök birtokait, aki mint a király híve, teljes erejéből ennek pártjára állott. Majd a Dráván is átkel Endre hadával, hogy Imrével is leszámoljon. Ekkorára már a király hadai is útban voltak a Dráva felé s így a két sereg között 1199 április havában Rádnál[3] került csatára a dolog, amelyben Endre legyőzetvén, rokonánál VI. Lipótnál, az osztrák és stájer hercegnél heresett családjával együtt menedéket. De Imre király oda is követte és kegyetlenül elpusztította Ausztria és Styria határmenti területét, hogy ezáltal Lipótot Endre eltávolítására vagy kiadására kényszerítse.[4]

Ezek után Imre, hogy Endre pártját Horvát és Dalmátországokban elfojtsa s a két országot ismét szorosabban magához kapcsolja, személyesen odautazott.[5]

III. Ince pápa a magyarországi dolgokról értesülvén, 1200 tavaszán követet küldött Magyarországba, akit Konrád mainzi bíborosérsek is támogatott missziójában, hogy a testvérek közötti villongást megszüntesse. Ez a békéltetés sikerrel is járt, amelynek értelmében Imre visszaadta Endrének a horvát-dalmát hercegséget, de már kevesebb függetlenséggel mint annak előtte. Egyszersmind mindketten újabb fogadalmat tettek a keresztes hadjáratban való részvételre s állítólag megegyeztek, hogy távollétük alatt az országot Lipót osztrák herceg kormányozza s ha majd visszatérnek, közösen uralkodnak, ha pedig egyikük a Szentföldön elhalna, a túlélő jusson a trón birtokába.[6]

[1] Farlatus, Illyrie. s. V. 66. – Huber A., Kämpfe des Königs Emerich mit seinem Bruder (Archiv f. Öst. Gesch. LXV. 156.).

[2] III. Ince pápa 1199. junius 21-iki levele Imréhez. Fehér, Cod. Dipl. II. 358. és Imre válasza Wenzel, Codex novus Arpadianus. VI. 198.

[3] Hogy ezalatt melyik Rádot kell értenünk, azt nem könnyű megállapítani. A Drávától északkeletre a hadiút és a Balaton közelében két Rád is van; az egyik, a somogymegyei, Balatonlellétől 5 km.-re délkeletre fekszik, a másik Zalamegyében Nagy-Kapornaktól délre, kb. félúton Zalavár és Zalaegerszeg között (lásd az 5. sz. mellékletet). Pauler (id. m. II.19. és 16. jegyzet) az előbbit, én inkább az utóbbit vélem a csata színhelyének, egyrészt mivel a Balatonnak nemcsak somogyi, hanem zalai partján is vezetett hadiút és mivel az utóbb említett Rád közelebb és kényelmesebben fekszik a stájer határhoz, ahova Endrének gravitálnia kellett. Előbbiről Endre „in valle Raad“ néven emlékszik meg, utóbbi a XIII–XVI. században Raduh, Radoh néven szerepel. (Csánki id. m. II. 637. és III. 69.)

[4] Chronic. Claustro-Neoburg. Peznél. IX. – Chronic. Aust. Frehernél, I. 336.

[5] Lucius id. m. Lib. III. c. 13.

[6] Ezt a nem nagyon valószínű megegyezést Godefridus Coloniensis említi (Frehernél I. 366.).