Velence sehogy se tudott abba belenyugodni, hogy Dalmácia magyar kézen maradjon s ezért 1187 novemberében polgárai körében éppen nagy pénzgyüjtést rendezett, hogy Zára ostromára hajókat szerezhessen, amidőn a Szentföld bukásának és VIII. Gergely pápa szózatának hatása alatt, amellyel fegyverre hívta az egész keresztény világot, bőjtöt, könyörgő imákat rendelt és ama óhajának adott kifejezést, hogy hét évig háború ne legyen és csak a szent ügyért dolgozzanak a fegyverek – 1188-ban III. Bélával 2 évi fegyverszünetet kötött.

Ennek lejárta után a lagunák városa 1190 tavaszán megkezdte a háborút olyanformán, hogy az uralma alatt levő Arbe sziget lakósait uszította Zára ellen, azoknak saját hajóhadát is rendelkezésükre bocsájtván. A magyarok viszont a tengerparti városok hajóit szedték össze s azokat fegyverekkel megrakván, a traui hegyfoknál ütköztek össze az ellenséges hajóhaddal. A diadal a magyaroké lett, mire Velence további két évre megújította a fegyverszünetet, amelynek értelmében Zára és a hozzátartozó szigetek a magyarok, a többi szigetek pedig Velence kezén maradtak.[1]

Abból a körülményből, hogy a doge állandó békére nem, csak újabb fegyverszünetre volt kapható, világosan láthatta Béla király, hogy Velence nem hajlandó lemondani dalmáciai igényeiről. Hogy ezzel szemben ő is mindig a kellő ellenállást fejthesse ki, Imre fia mellé a nagyszerű és erélyeskezű Calanus (Kalán) pécsi püspököt nevezte ki a tartományok kormányzójává.[2] Ez az előregondoskodás nem is volt felesleges, mert alig telt le az újabb két évi fegyverszünet, az új doge, a 84 éves félvak Dandulo Henrik 1193-ban, ha nem is magát Zárát, hanem a hozzátartozó Pagot és egyéb kisebb szigeteket hatalma alá hajtván, azokat Zárával együtt hajóhadával a tenger felől elzárta, miáltal kereskedésüket lehetetlenné tette.[3] Ámde Kalán diplomáciai ügyességével elérte azt, hogy Velence tulajdonképeni célját, Zára meghódolását most sem érte el.

A magyarokhoz szító, római származású Frangepán Bertalan grófon úgy állt bosszút a doge, hogy elvette tőle hűbérül bírt Veglia szigetet. Kárpótlásul ezért Béla király Módrus vármegyét adta örökösen oda a Frangepánoknak oly feltétel alatt, hogy a Dalmácia védelmében való segédkezésen kívül, valahányszor a dalmát haderő felhívására kerül a dolog, az ország határain belül 10, azokon kívül pedig 4 páncélos katonát állítsanak a királyi zászlók alá.[4]

1194-ben Béla király személyesen is lentjárt Dalmáciában s ez alkalommal a magyar királlyá már előbb megkoronázott Imrét Horvát és Dalmátország királyává is megkoronáztatta, hogy ezáltal ezeket a tartományokat még szorosabban hozzákapcsolja az országhoz és a koronához.[5]

[1] Lucius is. m. II. 12. – Dandulus id. m. X. 2.

[2] Fejér, Cod. Dipl. II. 252.: „Calano episcopo Quinqueeccliensi totam Dalmatiam et Croatiam nobiliter procurante“.

[3] Dandulus, Muratorinál 316.

[4] Katona, Hist. Crit. IV. 419. – Fejér. Cod. Dipl. II. 292.

[5] Farlatus id. m. III. 225. és 341. – Katona id. m. IV. 428.