A Dalmácia megtartásának érdekében tett nagyarányú intézkedéseknek és erőlködéseknek meg lett a kellő eredménye. A magyar had dacára annak, hogy csak a tengerparti városoktól összeszedett-vedett hajók felett rendelkezett, győzelmet aratott a sokkalta nagyobb és maritim dolgokban kiváló tapasztalatokkal és gyakorlottsággal rendelkező velence-arbei tengeri erők felett. Oly siker volt ez, amelyre minden magyar még most is örömmel és büszkeséggel gondolhat vissza. Kár, hogy erről a kiválóan fontos és érdekes tengeri ütközetről bővebb adatok nem maradtak ránk.

De különben is a Dalmácia megtartására vonatkozólag tett fenti összes kiválóan helyes és célszerű intézkedések révén III. Béla méltó utódjává vált Kálmán királynak, a magyar tengeri hatalmi eszme megteremtőjének.

Hogy Béla király, aki egyébként igen jó gazda volt, miért adta a Frangepánoknak szinte nevetségesen alacsony ellenszolgáltatás fejében az egész modrusi ispánságot örök birtokul, ezen igazán fölöttébb csodálkoznunk kell. Az ily eljárás már majdnem a tékozlás jellegét viseli magán.

A dalmáciai eseményeket Béla már nem sokáig élte túl. Utolsó éveiben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a többi uralkodókhoz hasonlóan ő maga is személyesen vezet hadat a Szentföldre. Közben azonban veje, Izsák görög császár miatt sok gondja támadt. Ez az ellene fellázadt szerb, oláh és bolgár népek által megveretvén, annyira elveszté népszerűségét birodalmában, hogy közvetlen alattvalói is fellázadtak ellene s megfosztván őt szemevilágától, börtönbe vetették. Az ebből származó bonyodalmak és kellemetlenségek, nemkülönben folyton fokozódó betegeskedése meggátolták Bélát fogadalma teljesítésében, amelynek megvalósítását ifjabb fiára, Endrére bízta, akinek e célra tetemes kincseket adott át.[1] Ennek a megbizatásnak egyébként más célja is volt. A nagyravágyó és hatalomratörekvő Endrének a Szentföldre való küldésével biztosítani akarta Imrének nyugodt és biztos trónrajutását és uralkodását. E nagyszabású tervezgetések közepette 1196. április 23-án Béla megszűnt élni, mint később állították, a Kalán püspök által italába kevert méregtől.[2]

[1] Thuróczy id. m. II. 69. – Katona, Hist. critica, IV. 449.

[2] Pauler id. m. II. 12.