Magyarországnak attól a perctől fogva, amint ellene egyidőben már nem mind a két hatalmas császár, Frigyes és Mánuel lépett fel, már sokkal könnyebb volt a helyzete; amikor pedig volt nyugati szomszédai, Frigyes császár és Jasomirgott Henrik határozottan az ő pártjára állottak, akkor már egészen nyert ügye volt. Világosan kitűnik ez abból a körülményből, hogy habár a görög sereg legutóbb Zimonynál határozott győzelmet aratott, ez a csata és az egész 1167. évi hadjárat végkövetkezményeiben nem hogy hátrányos lett volna a magyar ügyre, hanem még a Szerémség és Dalmácia visszaszerzését is vonta maga után. Ezért első tekintetre helyesnek tűnik fel Paulernek[1] az a megjegyzése, hogy „a zimonyi taktikai vereség felért a magyaroknak egy győzelemmel.“ Ezt a gondolatot Rónai Horváth Jenő még tovább fűzi, mondván: „A zimonyi „vereség“ többet eredményezett, mint a csehek segítségével kivívott „diadal“ , mert a Szerémség (Zimony kivételével) visszajutott a magyarok kezébe s a görög háborúknak – legalább ezen a hadszínhelyen – véget vetett“.[2] Lényegileg azonban nem így áll a dolog. Mindezeket az előnyöket nem a zimonyi vereség idézte elő, hanem a külpolitikai konstalláció, amint azt már fentebb röviden kifejtettem. Nehogy tehát a fentidézett nézetek kapcsán valakinek eszébe jusson, hogy utólag még örüljön is a zimonyi magyar vereségnek! Ami pedig a cseh segítségnek fenti tendenciózus, sőt határozottan rosszakaratú lekicsinylését illeti, azt is részemről úgy korrigálnám, hogy a kétségkívül jogos szemrehányást az akkor történtekért csak a sereg vezérére, I. Vladiszlavra hárítanám át, mert egyaránt őt terheli a felelősség, hogy csapatjaiban rendet és fegyelmet tartani nem tudott, ami aztán főoka volt a magyar földön elkövetett sok dúlásnak és fosztogatásnak és ugyancsak az ő kétszínű magatartásának tulajdonítandó, hogy a magyarok az 1164. évi háborúból nagyobb eredményeket nem könyvelhettek el a maguk javára. Viszont, ha a cseh segítség egészen elmaradt volna, akkor esetleg Mánuel sokkal nagyobb eredményekkel és következményekkel járó sikereket érhetett volna el. Ép így nem tudjuk elég magasra taksálni Henrik herceg 1167. évi segítségét sem, mert bár az ő segítő csapatai csak post festa érkeztek be az Alduna vidékére, azért mint már fentebb is hangsúlyoztuk, az ő megjelenésének híre elég volt ahhoz, hogy a görög sereg már a következő éjjel hajóra szállva, minél előbb kereket oldjon.

Mánuelnek nagyarányú és alapos előkészületei erre a háborúra határozottan figyelemreméltók. A fővezérnek általa adott haditérkép, nemkülönben a korábbi háborúkban alkalmazott görögtűz arról tanúskodik, hogy a hadvezetés technikai fejlettsége tekintetében Bizanc az akkori összes államokat messze túlszárnyalta, de viszont hangsúlyozva ki kell emelnünk, mert a kor jellemrajzához tartozik, hogy mennyire befolyásolta a császár és seregeinek működését a babona. Annál nagyobb elismerés és dícséret illeti Andronikosz fővezért, hogy a császár intő levelét félretéve, azt cselekedte, amit katonai szempontból leghelyesebbnek vélt és íme ily erős jellem és elhatározással szemben Szent Prokop is beadta derekát és végeredményben nem a görögök ellen, hanem azok mellett foglalt állást.

Érdekes tünet, hogy Andronikosz előre bejelenti támadását, ami különben akkoriban sokszor előfordult. Annál szomorúbb, hogy Dénes ispán e komoly bejelentés dacára dáridő rendezésének révén oly vétkes könnyelműséggel kezelte az egész dolgot; fennhéjázó, lekicsinylő kijelentését és magatartását határozottan el kell ítélnünk.

Igen érdekes a két ellenfélnek egymástól teljesen elütő harci terve. Andronikosz a specifikusan régi magyar taktika elvének hódolva, arcvonala előtt könnyű lovasságot alkalmaz és a magyarok mindkét szárnyának átkarolására törekszik, ezzel ellentétben Dénes ispán, már majdnem egészen a nyugati takitikai alapgondolat hívévé vált, amennyiben egész erejét együtt tartva, tiszta arctámadás súlyával igyekszik az ellenség arcvonalát áttörni és kettészakítani és a jószerencse a régi magyar taktikai elvnek adott igazat, vagyis annak az oldala mellé szegődött. Sokat és nagyot hibázott Dénes ispán, de azt el nem vitathatjuk tőle, hogy páratlan bátorsággal igen jó példát mutatott többi vitézeinek és hogy a csata váltakozó helyzeteihez képest helyes intézkedési és vezetési képességet is tanúsított (a magyar jobbszárny támogatása és túlerő latbavetése az ellenséges balszárny ellen, átkaroló támadás kísérlete az ellenséges középhad ellen ügyes manövrirozással kapcsolatban stb.); hogy ennek dacára nem tudta legyűrni ellenfelét, az magyar szempontból eléggé sajnálatos.

Érdekes, hogy az Andronikosz portyázói által elfogott magyar katona mily találó képet festett a magyar sereg létszámáról és állapotáról. Ez a katona bizonyára valami magasabbrangú egyéniség lehetett s így annál szomorúbb, hogy ő ily találó adatokat szolgáltatott faja legelkeseredettebb ellenségének. Másrészt az utókor neki köszönheti, hogy Dénes ispán seregének összetételéről és hangulatáról oly pontos adatok maradtak fenn. Ezeknek és a görög történetírók egyéb adatai nyomán egész találó képét rajzolhatjuk meg a két szembenálló seregnek, ahogyan azt a 9. sz. mellékleten legalább sematikusan feltüntetni igyekeztem.

A harc – majdnem kizárólag lovas seregek mérkőzéséről lévén szó – szokatlan hosszú tartamúnak mondható. Déltől estig egymást ütni, verni, mészárolni, oly hatalmas idegpróba, amely előtt kétségkívül kalapot kell emelnünk. A szó szoros értelmében vett élet-halálharc volt ez, amint azt a sok összetört fegyverzet is tanúsítja.

A dalmáciai sikerek némileg ellensúlyozták a zimonyi csatavesztés okozta nagy szomorúságot és a legörvendetesebb a dologban az volt, hogy most újból fényesen kiderült, miszerint a dalmaták szimpátiája határozottan a magyarok felé hajlik.

[1] Pauler id. m. I. 410.

[2] Rónai Horváth Jenő: Magyar Hadi Krónika, I. 91.