9. sz.A zimonyi csata 1167 július 8-án

Délfelé járt az idő, mire a két fél a harcfelállítással elkészült. Ekkor Andronikosz parancsot adott az előnyomulásra, meghagyván kún és török előcsapatainak, hogy nyilazásuk befejeztével jobbra és balra kitérve, utat nyissanak az utánuk következő phalanxnak. Ugy is történt, de a görög könnyű lovasok nyilazásának nem volt meg a kívánt eredménye, mivel az egyáltalában nem volt képes a magyarok soraiban rést nyitni. Ellenben Dénes ispán kíséretével „mint valami hatalmas torony“ a sereg élén haladva, halomra dönté le hatalmas lándzsájával a könnyű ellenséges lovasokat, akik nemsokára az első összecsapás után oly híven feleltek meg a fővezér utasításának, hogy oldalt kitérve és visszafordulva a Száváig meg sem állottak. Azután nemsokára bekövetkezett a két sereg döntő összecsapása. A görögök két szárnyukat előretolva, a magyarok mindkét oldalát átkarolólag akarták megtámadni; a magyarok balszárnya kénytelen is volt hátrálni, de viszont a jobbszárny, amelyet maga Dénes is támogatott, rohamával elgázolta, összetörte a görögök balszárnyát; maga a szárny parancsnoka, Vránász Demeter is fejére súlyos csapást kapván, fogságba esett. Ezek után Dénes egy merész jobbrakanyarodással a Kontosztefanosz Andronikosz vezette görög középhadat akarta oldalba fogni, de mialatt ehhez csapatjait rendezte, Lapárdász a visszavetett magyar balszárny üldözésével felhagyva, ügyes átkanyarodással a magyar középhad oldalába és hátába jutott. Dénes tehát kénytelen volt eredeti szándékával felhagyva, az őt közvetlenül fenyegető Lapárdász-csoport ellen fordulni, de amidőn azt már-már legyűrni sikerült, akkor a fővezér, Kontosztefanosz is közbelépett előbb a középhaddal, majd tartalékcsoportjával is, minek folytán most már a harc általánossá vált. A rettenetes kézitusában előbb lándzsát törnek, majd a hosszú kardok kerülnek elő, s amikor ezek is kicsorbulnak, összetörnek, a görögök buzogányra fogják a dolgot, s azzal verik agyba-főbe a magyarokat. Déltől a hosszú nyári délutánon át egész a nap lementéig hullámzott ide-oda az elkeseredett harc, míg végre a magyarok, akiknek sokkal nagyobb volt a veszteségük, elhagyják a csatateret. „Nem volt római (értsd alatta görög) katona – mondja az egyik görög író természetesen sokszorosan túlozva – aki magyart le nem vágott, földönfekvőt ki ne rabolt, ellenséges fegyvereket ne zsákmányolt, avagy idegen lóra, olyanra, amelynek gazdáját leölte, szert ne tett volna! “ Több ezer magyar halott borította a csatatért. Dénes, paripáját otthagyva, elmenekült, de öt ispán és nyolcszáz magyar vitéz fogságba esett és a nagy magyar árbocos zászló is az ellenség kezébe került s azonkívül még 2000 páncélt, számtalan sisakot, paizsot, kardot és egyéb fegyvert szedtek össze a görögök, akik estére visszatértek táborukba és csak másnap reggel mentek át a magyar táborba, amely azonban már teljesen üres volt. Üldözésről tehát szó sem lehetett; a nehéz csata annyira kimerítette még a győzőt is, hogy az sem mert újabb összecsapást megkockáztatni. Ilyen körülmények között arról meg pláne nem lehetett szó, hogy a görögök Dénes menekülő hadát még a Dunán át is kövessék, ahova különben állítólag már útban volt a megvert sereg segítségére siető királyi had és Henrik herceg segítő csapata. Ennek híre annyira hatott, hogy a görög sereg a következő éjjelen hajókra szállva, teljesen kiüríté a Szerémséget és Zimony falait lebontván, azok köveit visszavitték oda, ahonnan egykor II. István idejében kerültek, t. i. Belgrádba, ahol azokat az ottani vár még tökéletesebb kiépítésére fordították. Amidőn a győzők Konstantinápolyba visszaérkeztek, Mánuel azok tiszteletére nagy diadalünnepet rendezett. Ezzel III. István 5 évig tartó kemény küzdelme a görög császársággal ehelyütt hallgatólag, mert a zimonyi csatát sem fegyverszünet, sem békekötés nem követte, befejezést nyert, mert egyikük sem keresett többé alkalmat a Száva-Duna mentén való összeütközésre.

De azért még nem volt vége a Bizanccal való háborúskodásnak. III. István még ugyanabban az évben állítólag 30.000 főnyi sereggel bevonult Dalmáciába. De már előre kijelentette, hogy nem mint a dalmát városok ellensége, hanem mint azok barátja jelenik meg, aki nemcsak megerősíti eddig élvezett kiváltságaikat, hanem kész azokat még öregbíteni is. Ily körülmények között aztán az egész tengermellék és az összes dalmát városok örömmel csatlakoztak hozzá.