A Jasomirgott Henrik osztrák herceg közvetítésével létrejött fegyverszünetet a magyarok az 1167. évre is meg akarták hosszabítani, de Mánuel nem volt arra kapható, mert még mindig nem akart lemondani a Magyarországgal szemben táplált nagyarányú terveiről. Sőt miután Barbarossa Frigyes ezekben nem akart segítő társává szegődni, az ellen is ellenséges indulattal kezdett viselkedni, aminek a magyarok annyiban látták hasznát, hogy ezáltal úgy a német császár, mint az osztrák herceg mindjobban a magyarok pártjára tereltettek. Ez a jó viszony és barátság lassanként oly nagy mérveket öltött, hogy annak jeléül a német császár 1167-ben Bécsben III. Istvánnak Jasomirgott leányával, Ágnes-sel való egybekelésénél szintén jelen volt.

Frigyes császár ellen Mánuel az összes nyugati tartományokban fizetett ügynökökkel dolgozott, akik az olasz városokat és a főnemességet minden áron a császár ellen igyekeztek uszítani; azonkívül Frigyes nagy ellenségével, III. Sándor pápával is alkudozásokba bocsájtkozott a görög és latin egyháznak egyesítése érdekében, ami azonban magában a görög birodalomban is igen nagy ellenzésre talált.[1]

Az 1167. évi magyarországi hadjáratra Mánuel még az eddigieknél is nagyobb előkészületeket tett, de egy lovas tornajáték alkalmával lóról bukván, oly erős sérüléseket szenvedett, hogy csak húsvét táján mehetett Philippopolisba, ahol újra megjelentek a magyar követek előtte, hogy a fegyverszünetről és esetleges békéről tárgyaljanak, de miután ezek hódolásról vagy az elfoglalt területek visszaadásáról hallani sem akartak, a háború folytatása kikerülhetetlenné vált.

Ennek megkezdését azonban mindenféle körülmények elég súlyos sebesülése hátrányosan befolyásolta a dolgot. Azonkívül még egy baljóslatú jel aggasztá a babonára is nagyon hajló császárt. A bizanci Konstantin fórumnak nyugati diadalkapuján a Magyarországot és Rómát ábrázoló, 1–1 ércből öntött nőalak állott s utóbbi régiségénél fogva összeomlott, míg a Magyarországot ábrázoló ércszobor sértetlen maradt. Amint ezt Mánuel meghallá, rögtön intézkedett, hogy Rómát újból állítsák fel, Magyarországot pedig döntsék le,[2] így akarván megkorrigálni az istenek baljóslatát. De ez mégis hagyott valami nyomot hátra, mert a Szófiában gyülekezett nagyszámú sereg élére, amelynek soraiban a rómaiakon, vagyis görögökön kívül, német, olasz, szerb, zsoldos, továbbá besenyő és török segélyhadak is voltak beosztva, nem maga a császár, hanem Kontosztefanosz Andronikosz állott, akit Mánuel nemcsak részletes utasítással, hanem még haditérképpel is ellátott. Ez a sereg június elején indult el Szófiából.

A magyarok természetesen szintén készültek a nagy mérkőzésre. Jasomirgott Henrik, III. István apósa, tekintélyes segítőhadat ígért, de az csak később érkezett be. Addig is a Dénes ispán alatt álló had a Szerémségbe bevonulva, ott nyugodtan várta a görögök jövetelét. Mihelyt Andronikosz a Száván átkelt, azonnal megszállotta Zimonyt, majd egy foglyul ejtett magyar katonától megtudta, hogy Dénes alatt 36 ispán van a táborban, s hogy a magyar sereg legfeljebb 15.000 harcosból áll, részben nehézfegyverzetű páncélinges, részben könnyebb, illetve egész könnyű nyilas pajzsos katona. A sereg annyira ég a harci vágytól, hogy bizonyára első rohamának sem fog tudni ellentállni a görög sereg.

Utóbbinak állománya körülbelül ugyanakkora lehetett és miután azt Andronikosz rendbehozta, megüzente Dénesnek, hogy legyen elkészülve a csatára. Andronikosz ugyanis Szent Prokopius napjára, július 8-ára, határozta el a támadást, bár Mánuel tiltakozott ez ellen, mert a csillagjósok azt a harc szempontjából szerencsétlen napnak jelentették ki. Andronikosz azonban ennek dacára, félretéve a császár levelét, megmaradt eredeti elhatározása mellett.

Dénest, a magyarok vezérét, a mult évi győzelem túlságosan elbizakodottá tette, úgy hogy még csak Zimonyt sem szállotta meg s nyugodtan hagyta az ellenséget a Száván átkelni, mert meg volt róla győződve, hogy ezúttal is ép úgy elbánik vele, mint Gábrász és Vránász hadaival. Ezért, mihelyt már biztos hírt vett az ellenség jöveteléről, örömében nagy lakomát csapott és gúnyból jó sokat ivott és kocintott vitézeivel „a görögök egészségére“ s aztán nagyvígan indultak a küszöbön álló csatába.

Sokkal komolyabban fogták fel a dolgot Andronikosz vitézei, akik amidőn a Dénes által görög hullákból emelt nagy halom mellett elhaladtak, leugráltak lovaikról és megesküdtek, hogy haláluk árán is készek a dombban nyugvó társaikat megbosszulni.[3] A táborból való elinduláskor Andronikosz néhány buzdító szót intézett embereihez, bíztatván őket, hogy lovaik és fegyverzetük époly jók, mint a magyarokéi, katonai tudományokban és ügyességben pedig még felül is múlják a barbár magyarokat. Viszont azt sem hallgatta el a vezér, hogy ha nem győznek, akkor mindnyájan veszve vannak.

Tudván azt, hogy a magyarok legjobb erőiket az első csatasorba helyezik, Andronikosz ép ellenkezőleg állította össze csatarendjét. A sereg előtt a kúnok és az ázsiai törökök nyertek beosztást; ezek ijászok vagyis nyilas lovasok voltak s csak kevés lándzsás volt közöttük. Az ezeket követő fősereg 3 részre tagozódott. A jobbszárnyat Lapárdász Andronikosz, a középet maga a fővezér; Kontosztefanosz Andronikosz, a görögök által mindig féltett balszárnyat pedig Vránász Demeter vezényelte. Az első harcvonalat a római phalanx[4] képezte, a másodikba a nehéz gyalogság nyert beosztást ijász és vértes lovasokkal a szárnyakon; a harmadik harcvonalba Andronikosz a görög főembereket osztotta be német és török csapatok által támogatva s végül a lándzsával harcoló és hosszú pajzsot viselő zsoldos normannokból, olasz és szerb nehéz lovasokból képezett negyedik harcvonal mint tartalék kizárólag a fővezér rendelkezésére állott.

Viszont Dénes ispán tudván azt, hogy a görögök rendszerint gyengére tartott középhadukba könnyű csapatokat osztanak be és legjobb csapataikat a szárnyon alkalmazzák, elhatározta, hogy csatarendjét ezzel ép ellenkezőleg úgy alakítja meg, hogy a sereg java a középre jusson s ezzel az ellenség harcvonalát szétszakítani igyekszik. Ennek megfelelőleg vértezett, nehéz lovasságát kétsorban a középre osztotta be, annak mindkét szárnyára ijász és könnyű lovasságot ragasztván. Harmadsorban hátul a vármegyei lovasság egy része állott fel. A térközök a különféle alakulatok között oly kicsinyek voltak, hogy a görögök a magyar sereg harcászati tagozását nem is tudták felismerni. Ezért mondják a görög írók, hogy a magyarság egytömegben, torony alakjában, mint valami nehéz sötét felhő nyomult előre.[5] A sereg élén maga a fővezér, Dénes ispán lovagolt, mögötte a páncélos és lándzsás vitézek nagy tömege talpig vasban, sőt még a lovak szügyét is páncél, homlokukat pedig vas védte. Félelmetes egy had volt ez – mondják a görög írók – lándzsáinak erdejével és a napban tündöklő fegyverzetével. Hadi jelvényül a sereg közepén egy az olasz városok, főleg Milano seregeinél szokásos carroccio vagy carroccium módjára négy ökör által vont szekérhez erősített árbocfa szolgált, amelynek lobogóját a szél lengette.

[1] Baronius, Acta Alexandri Papae, XIV. – Gibbon, History of the decline and fall of the Roman empire, Manuel.

[2] Niketasz Choniatész id. m. V. 1. 196.

[3] Kinnamosz id. m. VI. 7. 270–272.

[4] A phalanx eredetileg a görgöknél a nehéz gyalogság zárt csapatrendjének volt a neve. Ennél a katonák az elsősorban levőkre fedezve, több sorban állottak fel s az egymás mögé sorakozó sorok száma adta a phalanx mélységét. Az első sor emberei előre tartották 4–5 méteres lándzsájukat, a mögötte levő sorok pedig felfelé irányították azokat. Arcban való támadásnál ez a lándzsaerdő valóban félelmetes harcalakzatnak bizonyult. Legfőbb hátránya abban rejlett, hogy nem volt eléggé mozgékony és hogy oldalról vagy hátulról jövő támadás esetén nem változtathatta meg eléggé gyorsan irányát. Mánuel császár idején, mint a fentiekből kitűnik, nemcsak a gyalogság, hanem a nehéz lovasság is a phalanxszerű felállítást kultiválta.

[5] Bölcs Leó leírása szerint harmadfélszáz éve is úgy tűnt fel a csatarendbe álló magyar sereg, mintha az minden tagozás híjján csak egy test lett volna.